Trianon és a Budapest által Romániában finanszírozott nyári egyetemek

Denis de Rougemont Egy korszak naplója című könyvének a bukaresti Humanitas kiadónál megjelent első kötete Dunai paraszt című részében van egy Rothermere-i párnák című oldal. 1929-es és a magyar nacionalizmusra vonatkozik, melyet ő „érzelmi mítosznak” nevez.

Míg más európai országokban „a nacionalizmus üzletemberek követeléseiként jelentkezik”,

Magyarországon – véli Denis de Rougemont – „a nacionalizmus vegytiszta szenvedély, mely a faj mélységes lényét fejezi ki.

Ez a szeretet nem alku tárgya, ez, ez a gyűlölet nem vitatható”. A naplóíró a poszt-trianoni magyar nosztalgiák kontextusában vizsgálja a nacionalizmus kérdését és megfigyeli, hogy igen, az első világháború után Európa egyfajta káoszban él, melyet a rendcsinálás szükségessége legitimál. Csakhogy „a magyar süket azokra a jogi érvekre, melyek ezt a káoszt legitimálják”. Neki, írja Denis de Rougemont, „megmarad az időtlen Magyarország örök nagyságába vetett hit, figyelmen kívül hagyja a statisztikákat” és éppen ezért „a magyarok nem vesztették el azt a meggyőződésüket, hogy helyzetük az egész modern világ számára botrányos”. Ebből fakad az a felkiáltás is: „Micsoda revánsot vennének maguknak a magyarok a trianoni szerződés után az érzelmek térképén!”

Várható volt, hogy Budapesten felhevülnek az érzelmek a háború végének 100. évfordulójára,

különös tekintettel arra, hogy alig két év múlva lesz a fentebb említett szerződés Centenáriuma. Szintén várható volt, hogy nyáron, a Székelyföldön mindenféle romániai és budapesti sovén és revansista magyar politikusok akadálytalan részvételével évről évre zavartalanul zajló mindenféle nyári egyetemeken újra szó lesz a trianoni, úgynevezett „történelmi igazságtalanságról” vagy „traumáról”. Éppen az elmúlt napokban, a Tusnádfürdői Nyári Egyetemen egy bizonyos Németh Zsolt úr, a budapesti Parlament külügyi bizottságának elnöke képes volt azt mondtani, hogy „az európai projektnek választ kell adnia a Trianon problémára”.

Több mint valószínű, hogy a decibelek tovább nőnek majd holnap (július 28-án – a szerk.), amikor a szóban forgó nyári egyetemre várják Tőkés László euroképviselőt, akinek már régóta nincs semmi köze Romániához azon kívül, hogy mindenféle tulajdonai és irodái vannak itt, de Orbán Viktor kormányfőt is.

Bár egyáltalán nem természetes,

a román hatóságok várhatóan a legkisebb választ sem fogják megfogalmazni mindazokra a dolgokra,

melyek már elhangzottak és melyek ezután fognak elhangzani. És ez nemcsak azért van így, mert rossz, gyenge, műveletlen kormányunk van, melyet egy románul szó szerint nem tudó politikai analfabéta vezet. A szerdán elkövetett monumentális hibáért, amikor Dăncilă asszony összetévesztette Podgoricát Pristinával, ennek a lénynek már 48 órája a lemondásával kellett volna fizetnie, de azzal a döntéssel is, hogy még a leszármazottainak se legyen joguk betölteni soha többé semmilyen köztisztséget Romániában, bármilyen kicsi lenne is az. Nemcsak azért nem fogjuk a legkisebb hivatalos bíráló kommentárt sem hallani, mert a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) és Călin Popescu-Tăriceanu úr egy Gheorghiu-Dej korszakában kinevelt és szakmai érettségét Nicolae Ceauşescu rezsimje alatt elért diplomatát ültettek a Külügyminisztérium (MAE) élére, amiből aztán Teodor Meleşcanu elvtárs úr sebezhetőségei, valamint a nyilvánvaló hozzá nem értése és totális szolgalelkűsége is következik. Hanem azért sem, mert a kormány az RMDSZ-szel kötött mindenféle aljas megállapodásokkal, a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Képviselőház elnöke, nevezett Dragnea Liviu Nicolae, más nevén Dragnea 3,6 kimondott utasítására létrejött egyezségekkel fizetett nemrég a túléléséért.

Az a súlyos helyzet, hogy a Nagy Egyesülés Centenáriumának évében egyáltalán nem vagyunk felkészülve arra, hogy

érvekkel, tudományosan alátámasztott, világos módon válaszoljunk mindezekre és az ezek után következő aberrációkra.

A Centenáriumról szerényen, formálisan, mindenféle falusi ünnepségekkel és a rezsim kegyenceinek, filharmóniák, zenekarok és népi együttesek külföldi turnéival emlékezünk meg. Ez az Aranyszarvasban csúcsosodik ki (a Ceauşescu-korszakban, az Eurovízió pótlékaként elindított brassói könnyűzenei fesztiválról van szó – a szerk.).

Nem tudok arról, hogy vitéz Román Akadémiánk román, de idegen nyelvű kötetekkel készült volna a budapesti propaganda kivédésére, melyről már attól a pillanattól kezdve tudta, hogy a küszöbön áll, amikor kiderült a Trianon 100 program létezése. Az Akadémia hazafiaskodó, kínos, a hagyományos családról szóló kinyilatkozásokkal, állásfoglalásokkal foglalkozik, melyek nemhogy nem a XXI. század szellemében íródtak, de egyértelműen nemzeti-kommunista jellegűek. Az Akadémia duginista módon harcol – és üsd, és vágd! –, hisz nem hiába fogadta be nemrég soraiba a szociológus Ilie Bădescut, akinek tudományos munkásságát jelentős számú szociológus vitatja.

Voltaképpen ugyanabban a nevetséges helyzetben vagyunk, mint 1986-ban,

amikor három erdélyi történész, legfelsőbb politikai utasításra megírt egy – amúgy komoly és érvekkel alátámasztott – recenziót a Budapesten nem sokkal korábban, az akkori magyar művelődési miniszter, Köpeczi Béla akadémikus koordinálásával megjelent híres Erdély történetéről. A recenzió kötelező módon megjelent az összes romániai kiadványban, csakhogy olvasói nem nagyon tudhatták, miről van szó, hiszen az Erdély története csak zárt körben és aláírás ellenében volt elérhető.

A kérdéses könyvről Vlad Georgescu történész beszélt a Szabad Európa mikrofonja mögül. Akinek a figyelmét nem kerülhették el a Trianonra vonatkozó aberrációk.

Mai vezércikkem végén felidézem a Szabad Európa volt igazgatójának e témával kapcsolatos, ma több mint időszerű szavait: „Egy másik kérdés mellyel nem érthetek egyet, az, ahogy a trianoni szerződést meghatározza.

Nagyon könnyű diktátumnak nevezni, de ez az álláspont nem tisztázza az Osztrák-Magyar Birodalom felbomlásának okait.

Az a vélekedés terjed most Nyugaton, hogy ennek a Birodalomnak hasznos funkciója volt, hogy feldarabolása hiba, a nagyhatalmak rövidlátásának gyümölcse volt. Ez a nézőpont nem veszi figyelembe a Közép-Európában annyira akut gondokra és ellentmondásokra adott megoldást. Nem az Antant valamiféle diktátuma, hanem a saját ellentmondásai következményeként bomlott fel, az pedig, hogy az utódállamok, Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia nem mindig tűntek úgy, hogy képesek felemelkedni feladatukhoz, nem jelenti azt, hogy az osztrák-magyar változat jobb megoldás volt. Annak folyamatos ismételgetése pedig, hogy Erdélyt 1920-ban odaadták Romániának, annak a ténynek a semmibevételét jelenti, hogy a tartomány már 1918-ban a Román Királysághoz csatlakozott. Ha az odaadás szót kell használni, akkor azt nem a trianoni szerződésre kellene alkalmazni, hanem a Románia és az Antant közötti 1916-os szerződésre. De a kifejezés a közép- és kelet-európai nemzeti mozgalmak egész történelmét, a nemzetállamok kialakulási folyamatát átírja, nemcsak Románia, hanem Csehszlovákia és Magyarország esetében is. Nem hiszem, hogy elfogadható lenne egy ilyenfajta álláspont”.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.