Romániában nem lehet írásból megélni!

Az irodalmi illetékdíj botránya magánszervezetek és egyesületek közötti, első látásra túlpörgetett témában kirobbant veszekedésnek tűnt. De a vita egy nagyon fontos témát is érint.

A Romániai Írók Szövetsége (USR) az irodalmi illetékdíj emelése mellett foglalt állást, a kiadók pedig tiltakoztak. A partvonal mellett a könyvvásárlók egyre zsugorodó kisebbsége helytelenítette mindazt, ami történt, és mindkét tábort bírálta, hiszen mára a könyvek ára elriasztóvá vált. Nagyrészt már csak azok vesznek könyvet, akik presztízsből teszik. Ennek egyértelmű bizonyítéka az új Cărtureşti könyvesbolt, egy teljesen ötlettelen bevásárlócsarnok, ahol sok minden egyéb mellett könyveket is lehet venni, Bukarest óvárosának egyik műemléképületében. Az utóbbi hetekben sokat írtak az új kereskedelmi csarnokról, és figyelemreméltó, hogy zömmel bírálták. De ennek a több emeletes boltnak a megjelenése – minden bizonnyal – a piac egyik igazságáról árulkodik: a könyvekre pénzt adni hajlandó közönség nem olvas túl sokat, hanem

bovarista és opportunista módon könyvek között mutatkozik.

Következésképpen az új bevásárlócsarnok elébük megy és leegyszerűsíti a dolgokat, vagyis csökkenti a könyvek számát, ugyanakkor növeli a kiegészítőkét. Valójában maguknak a könyveknek az a szerepük, hogy „kulturális” légkört teremtsenek, és úgy tűnik, mintha nem eladásra állítanák ki őket. Az új Cărtureşti a régi Cărtureşti egyfajta őszintébb változata. A bírálóknak igazuk van, de ne tévesszék szem elől, hogy ennek a kereskedelmi egységnek a megjelenése egy igazságot mond el a román könyvpiacról.

Az íróknak és főleg a műfordítóknak (a román kiadók zömmel fordításokat közölnek) szintén minden okuk megvan az elégedetlenkedésre, mert rendkívül rosszul fizetik őket. Romániában senki sem képes írásból megélni. A nyereség a kiadó és az eladó között oszlik meg, és így az elsődleges termelőknek szinte már semmi sem marad.

Mintha favágók lennének egy rafinált bútorpiacon.

Az író proletár, és csak az mentheti meg, ha tagjává válik egy korporációnak, mint amilyenek a nagy kiadók. És ezzel elérkeztünk a dolog lényegéhez.

Az USR és a Humanitas könyvkiadó közötti vita a könyvtermelő értelmiség gazdasági létének két formája közötti konfliktust fejezi ki. A Szövetség részben a könyvkereskedelemből beérkező pénzekből tartja el tagjait. De kik a tagjai? Még mindig tényleges könyvtermelőkről van szó? A címke már rég nem fedi a valóságot. A kommunizmusban volt értelme ennek a szerveződési formának és hasznosan működött. Ma viszont könnyen megkérdőjelezhető a Szövetség legitimitása. A könyvpiacon aktív értelmiségiek a nagy kiadókhoz tartoznak, és különböző – formális és informális – módon egy korporatista típusú szerveződésben vesznek részt. Egyesek írnak és fordítanak, mások kiadnak, recenziókat és könyvbemutató szövegeket írnak, vitákat szerveznek, „eseményeket” hoznak létre stb. Mindezeknek nincs szükségük a Szövetségre és egyáltalán nem érdekük átengedni másnak korporációjuk profitjának egy részét. Mindeközben a termeléshez közvetlenül nem kapcsolódó Szövetség agonizál és magának követeli az előbbi profitjának egy részét.

A helyzet, sajnos, bonyolult, mert sok aktív értelmiségi-proletár maradt a partvonalon kívül, főleg a fiatalok, akik különböző módon vergődnek, miközben fennáll karrierjük lenullázódásának veszélye. Ők kétszeresen is hátrányosnak érzik a helyzetüket, hiszen a korporációk elsősorban a hozzájuk tartozó szerzőket népszerűsítik és ez egyáltalán nem ártatlan dolog – ahogy azt egyesek képzelhetnék –, hiszen

a közönség a presztízst és az igazolt értékeket kergeti,

így hát a korporációk által igazolt szerzők ebből kereskedelmi hasznot húznak. De aki megkérdőjelezi az értéküket, az – még akár akaratlanul is – többet tesz a könyvbírálatnál, hiszen a „korporatista” szerzők létfenntartási eszközeit támadja. Ebből következik aztán az értelmiségiek közötti viták – látszólag megmagyarázhatatlan – durvasága és drámaisága.

Ez a modell nem túl jó, hiszen a vegytisztán értelmiségi kritériumot a gazdaságival mossa össze. Az biztos, hogy a kritikai döntnökségeket el kellene választani a kiadóktól. De Romániában a korporáció lett az egyik hatékony módszer arra, hogy az írással foglalkozó értelmiségiek túlélhessenek.

A kulturális illetékdíjnak önmagában nem kellene ilyen nagy gondnak lennie, de éppen azért váltott ki ennyi vitát, mert magának az értelmiségi életnek és gazdasági alapjának sokkal szélesebb körű kérdését érinti.