Regionalizálás, föderalizálás – Románia új gazdasági modelljei?

Az újraiparosítás első vonalából származó sártól mocskos csizmában járom elszántan a Kolozsvár és Bukarest közötti utat hetente (6 órát tart, akár kocsival, akár repülővel utazik az ember), hogy a kormányon levők felvilágosítsanak, és szakértők magyarázzák el, milyen irányba halad a gazdaság. És minden egyes utat kihasználok arra, hogy részt vegyek egy-egy kerekasztal-beszélgetésen, konferencián, fórumon, ahol az elemzők egyáltalán nem derűlátó statisztikai adatokat mutatnak nekünk, és kényelmetlen kérdéseket tesznek fel a vállalkozások által követett irányról. Azon a konferencián például, amelyen ma vettem részt, felvetődött, hogy vajon egy fogyasztáson vagy inkább egy exporton alapuló gazdaság felé kellett volna elindulnunk. Tekintettel arra, hogy az utóbbi 12 hónap közpolitikái a fogyasztást serkentő adóteher-enyhítést mutatták és arra, hogy az egy főre eső bevásárlóközpontok száma jobban nő, mint a GDP, nem hiszem, hogy rakétatudósnak kellene lennie az embernek, hogy megértse, milyen irányba „tolják” a gazdaságot, az ebből a jótéteményből fakadó veszélyekkel és kockázatokkal egyetemben.  

Azonban néhány bemutatóban meghökkentett egyes szomszédos országok

néhány gazdasági mutatójának látszólag ragyogó helyzete,

melyek nem rendelkeznek jelentős gazdasági adukkal (és akkora növekedéssel sem, amekkorával mi dicsekszünk): Bulgária, Szerbia, Macedónia, Horvátország, Szlovénia, Magyarország, Csehország és Szlovákia. A kiváló közúti, vasúti és tengeri infrastruktúra, a logikus és hatékony energetikai rendszer, több évre szóló és artikulált stratégiai gazdasági irányvonalak, az idegenforgalomból vagy az ipari nagyhatalmak szomszédságából adódó források stb. olyan aduk, melyek közép- és rövidtávon rendkívül vonzóvá teszik ezeket.

És mindez a mienkénél sokkal zaklatottabb közelmúlt ellenére, ugyanis ezeket az országokat több geopolitikai vihar is sújtotta, például polgárháborúk vagy terület-összevonások és –leválasztások (emlékszik még valaki a volt Csehszlovákiára vagy Jugoszláviára?). Ugyanakkor ezeknek az országoknak különböző adminisztrációik és európai pályáik vannak. Egyesek EU-tagországok, mások nem, mások azok, de úgy viselkednének, mintha nem lennének azok stb.

Ami a megnevezett 8 ország esetében közös nevezőként meglepő:

földrajzi kiterjedésük kicsi

és népességük 10 millió, két esetben pedig 2,5 millió alatti. Viszont az egy főre eső GDP majdnem minden esetben nagyobb, mint Romániában. (Kivételt képez Szerbia és Macedónia, de ha az éves GDP-növekedésüket nézzük, nem csodálkoznék, ha 5 év múlva leköröznének.) 

Vajon egy kisebb területű és 10 milliónál kevesebb lakosú országot könnyebb igazgatni, a gazdasági fejlesztési programokat pedig könnyebb megvalósítani, tehát hatékonyabbak és tartós eredményekhez vezetnek? A fentebbi minta ezt az elméletet látszik igazolni, Románia közigazgatási-területi átszervezési tervei pedig e célhoz igazodnak.

Netán egy föderalizálási projekt még ennél is jobb

gazdasági fejlődési modell lehetne, végletesen decentralizálva és bürokrácia-mentesítve?

Azt hiszem, az üzletembereknek és az elemzőknek rá kellene venniük a kormányon lévőket, hogy szenteljenek nagyobb figyelmet a nem-konvencionális és bátor gazdaságfejlesztési modelleknek, mert mindnyájan azt szeretnénk, ha Romániát többé nem tekintenék „perifériásnak”. Miközben úgy tűnik, hogy ragyogó vezetők, komoly országprojekt és artikulált gazdasági modell híján 2020-ig egy helyben fogunk topogni – 2016 pedig már amúgy is kárba veszett.