Putyin, Orbán és Erdoğan egy követ fújnak

Ez egyike azoknak a megoldásoknak, melyek válságos időkben mindig előjönnek. Amikor minden bizonytalanná válik és nagyon könnyű hasznot húzni a lakosság félelmeiből és elégedetlenségéből, megtalálva a legegyszerűbb magyarázatot:

Azért jutottunk ebbe a helyzetbe, azért ilyen rossz nekünk, azért szenvedünk ennyit, mert a világ hatalmasai által a fejünk felett játszott játéknak vagyunk az áldozatai, akik megloptak, megaláztak minket, megpróbálták felszámolni nemzeti értékeinket és csapást mérni magára a túlélési képességünk lényegére. Újra képesekké kell válnunk kimondani ezeket a dolgokat és kérnünk az aljas szerződések felszámolását, méltókká válva ezáltal a hajdani dicsőségünkhöz és őseink áldozatához.

A béke és jólét időszakának Európájában nehezen lehetett volna ilyen beszédet mondani,

amikor az emlékek gyorsan a történelemkönyvek borítói közé kerültek egy másik gondolatmenet javára, mely azért volt rendkívül vonzó, mert az azonnali és kézzel fogható valóság igazolta: a jóléti államokról van szó.

Ma nagyon könnyű ilyen beszédet mondani, amikor azon évek után, melyek során az európai projekté volt az elsőbbség, a maga térségeket egyesítő tendenciájával, most a gondokat gyorsan, brutálisan visszapenderítik a tagállamok hatásköre és – alkalmasságuk szerint jó-rossz – megoldási képessége szintjére. Melyeket aztán – teljesen jogosan – az az érzés keríti hatalmába, hogy európai megoldás hiányában nekik kell egyenként létrehozniuk a saját védelmi övezeteiket a „többiekkel”, a megszálló, gonosz, gyilkos, lusta, alkalmatlan, lopásra hajlamos idegenekkel szemben, akik minden erejükkel megpróbálják kihasználni az őshonosok gazdagságát.

És akkor az államok elkezdenek egyoldalú lépéseket tenni a nemzeti piacok megvédéséért, és ezzel párhuzamosan masszív belföldi kampányt indítanak a közvélemény nemzeti ideálja melletti motiválása és ahhoz kötése érdekében, melynek során egyre keményebb, nacionalistább, néha szélsőséges érveket hoznak fel, melyek mindegyike

az ilyenfajta propaganda visszatérő témája körül forog: „Visszaköveteljük a hazánkat!”

Hogyan? Ennek alapmodelljét a BREXIT alakította ki, mely az alapvető motivációjával az újfajta európai nacionalizmus ihletforrásává vált: azt akarjuk, hogy a jövőben jobb legyen nekünk, kilépünk a jelenlegi szövetségi rendszerből, felmondunk aláírt és lepecsételt szerződéseket, másvalamit akarunk, másfajta szerződéseket, másfajta szabályokat, másfajta, nekünk kedvező játékmenetet.

Az a gond, hogy amit „nemzetközi rendnek” nevezünk, valójában nem más, mint a szerződések, illetve megállapodások és szabályozások, valamint az ezekből származó jogok és kötelességek összessége.

A világ mostani architektúrája éppen arra alapozza a stabilitását – amennyi még megmaradt belőle –, hogy az államok kötelezettséget vállaltak a szerződések betartására és ezáltal a viselkedésük kiszámítható lesz… Márpedig éppen ez kezd most nagy gonddá válni: megkezdődött az alapvető szerződések nyílt megkérdőjelezése, repedések jelentek meg a szövetségeken és ennek a folyamatnak elkerülhetetlen módon csak

a határok újrarajzolása és a szerződések felmondása lehet az egyetlen megoldása. 

Békés módon, ha erre minden esetben lehetőség van, vagy egy katonai konfliktus nyomán.

Csak elmélet? Lássuk.

A magyarországi népszavazás propagandisztikai előkészítéseként a következőt írta a Magyar Hírlap vezércikkírója: „Vajon nem elég a trianoni büntetés? Nyilvánvalóan nem, mert a kötelező kvótás rendszerrel a nyakunkra akarják tenni a kötelet.” A népszavazás eredménye pedig, állította Kovács Zoltán, a budapesti kormány szóvivője, „arról fog dönteni, hogy a magyar kormány miként közelíti majd meg a továbbiakban Európa, az európai intézmények, az utóbbi időben aláírt és végrehajtott megállapodások ügyét”.

Tényleg? Tehát nem migránsokról van szó, hanem teljesen más a cél, egészen az utóbbi időben aláírt és végrehajtott európai megállapodások újfajta megközelítéséig is elmenve? Nos, hölgyeim és uraim, Cameron is ezt akarta a népszavazási terv meghirdetése előtt, melyet sokan évekig készítettek elő és akkor hozták felszínre, amikor megfelelőnek tartották az alkalmat arra, hogy elkerülhetetlenné tegyék a szakítást? Most komolyan, újra a trianoni szerződésről és az Európa térképére gyakorolt hatásairól van szó?

Persze, hogy ha ez így van, akkor nem tehetünk úgy, mintha nem látnánk, hogy az ilyenfajta követelések nyugtalanító gyakorisággal kezdenek megjelenni. És szintén Európának ebben a részében.

Néhány napja Ciprasz elnök „veszélyeseknek” minősítette Erdoğan török elnök kommentárjait, aki

megkérdőjelezte a lausanne-i szerződés eredményeit.

Ez nagyon súlyos, hiszen arról az 1923-as alapvető fontosságú dokumentumról van szó, mely megrajzolta a földközi térség keleti részének ma is érvényes térképét, véget vetett az első világháborús szövetségesek és a Kemal Atatürk parancsnoksága alatt álló nacionalista erők közötti török forradalmi háborúnak és meghatározta Görögország, Bulgária és Törökország új határait. Törökország pedig lemondott a Dodekanészosz-szigetcsoportra, Ciprusra, Egyiptomra és Szudánra vonatkozó követeléseiről, valamint a líbiai kiváltságairól, a kurdok által lakott, történelmileg Kurdisztánnak nevezett területet pedig Törökország, Szíria és Irán között osztották fel.

Íme, mint mond most Erdoğan elnök: „Átengedtük a szigeteket Görögországnak, melyeket Lausanne-ben gond nélkül megtarthattunk volna. Ez vajon győzelem? Megpróbáltak átverni minket, elhitetve velünk, hogy Lausanne győzelem volt. Az asztal körül ülők nem tettek igazságot azzal a szerződéssel. Most pedig ennek a következményeit szenvedjük el.”

Ez két több mint világos figyelmeztetés, melyek egy olyan pillanatban érkeztek, mely azután vált ultraveszélyessé, hogy a Krím Oroszország általi törvénysértő átvételével olyan precedens keletkezett, melyet előbb vagy utóbb valaki megpróbál majd kihasználni. Mindennek a teteje, hogy a Moszkvával éppen újra nagy barátkozásba fogó Magyarország és Törökország kezdik a szerződésekkel, határokkal és a sürgős újratárgyalás szükségességével kapcsolatos üzenetet küldözgetni. Nem kell túl sok lépés ahhoz, hogy megteremtődjenek a konfliktus előfeltételei és forráspontra jussanak a feszültségek.

Ha a mostani, az Európai Bizottság által előírt migránskvóták elfogadásáról szóló kérdésre a válasz nyilvánvaló, önök szerint mennyi időnek kell eltelnie, hogy feltegyék a következőt:

„Akarják-e a külföldiek jelenlétének korlátozását az országban és maximális beengedési kvóták előírását?”

És aztán, ahogy az Nagy-Britanniában is történik, mikor kezdődnek majd el a rasszista utcai támadások az „idegenek” ellen, mely kategóriába tökéletesen beleillenek az olyan hagyományos célpontok, mint a románok vagy a lengyelek? Vagy, ahogy most Spanyolországban történik, ahol az iskolában arra biztatják a gyermekeket, hogy menjenek vissza a nyomorult országukba.

Lehet, hogy a brit modell szerint sokakat biztatnak majd arra, hogy „vegyék vissza az országukat”. Milyen áron? Ki beszélt erről a BREXIT esetében? Láttuk, mi sült ki ebből. Nem szeretném látni, mi sülhet ki egy ilyenfajta gyakorlat kiterjesztéséből.

Az alcímeket a szerkesztőség adta. Fotó: welt.de