Népszavazások Kurdisztánért és Katalóniáért: időzített bombák vagy történelmi jog?

Az ősz feszültebbnek ígérkezik, mint ahogy azt most el tudnánk képzelni, a létünkben megrázkódtatást okozó események pedig valamivel közelebb vannak és látszólag kevésbé rémületesek, mint az észak-koreai nukleáris válság.

Két momentum okoz majd tektonikus mozgásokat déli, valamint nyugati szomszédságunkban:

az iraki kurdok szeptember 25-ére tervezett népszavazása az állami függetlenségükről, valamint a spanyolországi katalánok ugyanebből a célból október 1-ére bejelentett népszavazása.

Ha számításba vesszük, hogy ezek egyike az Európai Unión belül van, a másik pedig a közel-keleti örök lőporos hordóban, könnyen érthető, hogy el kell bennük mélyednünk, felkészülve következményeikre, melyek hazánkat is késlekedés nélkül beárnyékolják majd.

Az éppen véget ért hét a kurdok szeptember 25-i népszavazással kapcsolatos kampányával kezdődött, melyet az iraki Kurdisztán autonóm régió elnöke, Maszúd Barzani jelentette be. Ha tanulhatunk valami értékes leckét az élettől, ez volna: egy dolog biztos, amit nem kapsz meg, azt magadnak kell megszerezned. Ez az elv egyáltalán nem ismeretlen a románok előtt és a következő népi mondásban öltött testet: Isten ad, de nem dugja az átalvetődbe.

A CIA World Factbook által hivatalosan nem kevesebb mint 30 millió fősre becsült kurd nép nyilvánvaló keserűséggel ismerhet magára ebben a konvencionális mondatban. Ez az oka annak, hogy miután

a XX. század megtagadta tőlük a lehetőséget, hogy saját államot hozzanak létre,

minden alkalommal a nagyhatalmak jóindulatára vártak vagy a mániájukká vált óvatos álláspontjukat – Nem most, nincs itt a megfelelő idő – követték, az iraki kurdok most úgy döntöttek, hogy eljött a nulladik pillanat. Igazat szólva, valóságos erődemonstrációt tartottak az országra az ISIS 2014-es területi hódításai nyomán rászabadult dzsihádista pokol ellen. Az iraki kurdok a pesmerga harcosaikkal és harcosnőikkel az elsők voltak, akik azon a forró nyáron sikeresen szembeszálltak a magukat a halál angyalainak nevezőkkel, akiket akkor csak 100 kilométer választott el Bagdad meghódításától.

Azóta szüntelen harcot folytatnak az ISIS által Irak (és Szíria – a szerk.) területén kihirdetett kalifátus lerombolásáért és olyan stratégiai pontok végleges meghódításáért, mint például Moszul város és a körülötte húzódó nagy olajmezők. Kétségtelen, hogy a kurdok harcának okai már túlléptek egy ostrom alatt álló ország polgáraitól elvárható hazafiság szféráján. A kurd vezetők stratégiája az Irak alkotmányos keretein belüli megerősödés és területi terjeszkedés, mely keretek 2005-ben hivatalosan elismerték Kurdisztán Régiót (ahogy valójában az autonóm iraki Kurdisztánt nevezik). Az iraki állam északi részén elhelyezkedő, Szíriával, Törökországgal és Iránnal határos autonóm kurd terület a bagdadi kormány által egyértelműen elismert határokkal és 5,5 millió lakossal rendelkezik, de a kurd kisebbség nyugat felé szeretné kiterjeszteni ellenőrzését. Az iraki kurdok azt hangoztatják, hogy

a vitatott területeken is a saját etnikumuk van többségben és történelmileg őket illetik.

De nehezen hihető, hogy a bagdadi központi hatóságok könnyedén belemennek majd Moszul vagy Kirkuk város, az iraki olajipar központjainak elvesztésébe. Különben meg kell említeni, hogy az iraki Kurdisztán abban a szerencsés helyzetben van, hogy még a jelenlegi határain belül is bőséges olajmezőkkel rendelkezik, ami nyilvánvalóan nagy mozgásteret biztosít majd számára a tárgyalások során és a gazdasági projektekben.

Érdekes a szavazólapra kerülő kérdés:

„Szeretné, ha Kurdisztán és a régió közigazgatási területén kívüli övezetek független állammá válnának?”

Mert igen, a népszavazást az iraki Kurdisztán által követelt, elismert határain kívül található övezetekben is megtartják. Ez a helyi tanácsokban meghozott döntések eredményeként lehetséges, ahol leszavazták a kurdokkal szemben kisebbségben lévő arab vagy türkmén etnikumúakat.

Ezeket a területeket is a majdani Kurdisztánhoz csatolják, vagy újabb konfliktus alakul ki a térségben?

Meg kell várni az iraki központi hatóságok reakcióját, melyek pillanatnyilag kiváró… egyesek szerint éppenséggel passzív, mások szerint stratégiai álláspontra helyezkedtek. Egy dolog világos: az iraki vezetés a huszonnegyedik óráig azt fogja remélni, hogy meg lehet majd vásárolni kurd kollégáikat. A nyomás fenomenális, a kurd állam megszületése pedig vezetői elkötelezettségétől és a háttérben zajló nemzetközi nyomásgyakorlással szembeni ellenállásától függ majd.

Ami a nemzetközi politikai támogatást illeti, a kurdok azt remélték, hogy Washington lesz majd a válóperes ügyvédjük (a Foreign Policy 2017. júliusi száma – a szerk.), de a kurd nép iránti valódi szimpátia ellenére úgy tűnik, hogy az AEÁ nem nagyon vállalná egy új állam védelmét a Közel-Keleten. Egyértelmű, hogy folytatódik az Obama elnök által elindított politika, mely csökkentené az amerikai szerepvállalást a térségben. Az AEÁ jelenlegi vezetője által folytatott politika ugyanazokat az eredményeket hozza, melyeket nehéz másképp minősíteni, mint katasztrofálisaknak, holott egy független és fejlődésre törekvő Kurdisztán egyensúlyi pont lehetne a térségben, ahol csak Izrael billenti ki a mérleg nyelvét a stabilitás és demokrácia irányába. Meg kell említeni, hogy Kurdisztán Régió elnöke, Maszúd Barzani az egyetlen magas szintű támogatást Benjamin Netanjahu izraeli kormányfőtől kapta meg. Ez utóbbi nyilvánosan kijelentette, hogy támogatja az iraki kurdok saját államhoz fűződő jogát. Az izraeli sajtó is szolidárisnak mutatkozott a kurd üggyel, összehasonlítva a kurdok és a zsidók sorsát és évezredes harcukat annak megszerzéséért, ami valójában

történelmi joguknak tűnik: a saját nemzetállam létrehozása.

Könnyű megérteni az izraeli bátorítás okát, tekintettel arra, hogy az iraki kurdok stabilitási pólusnak tűnnek ebben a szektáriánus konfliktusok és folyamatos vérveszteség által terhelt régióban.

A kurd kérdés viszont rendkívül bonyolult, mert Törökország a kurd államiság első számú ellensége, ahol a legnagyobb, 14,7 milliós kurd közösség él, amelyet az utóbbi évszázadban brutálisan elnyomtak az egymást követő kormányok. Törökország nem rejti véka alá a kurdok elleni támadásokat az észak-szíriai fronton, sokkal bonyolultabb helyzetben találva magát, mint amit Erdoğan elnök elképzelhetett volna, amikor több évvel ezelőtt megnyitotta a neo-oszmán álom Pandóra szelencéjét. Most viszont a török szultán által elvetett szél valóságos vihart hozott országára, mert Törökország súlyos belső és külső biztonsági gondokkal szembesül, melyeket egyre nehezebben képes kezelni. Nem csoda, hogy olyan hagyományosan antagonisztikus államokkal szeretne barátkozni, mert Irán és Oroszország. A nagyjából 8 millió kurd lakosú Irán nemrég Törökországgal együtt jelentette be, hogy hevesen ellenzik egy független kurd állam kikiáltását Irakban. Természetesen a szomszédos ország területi integritása iránti aggodalomra hivatkoznak, mely legalábbis furcsa a múlt évszázad végi 8 éves háború és a síita–szunnita konfliktus miatti kölcsönös ellenségeskedés sok éve után.

Miért IGEN a kurdok és miért NEM a katalánok esetében

Egy állam függetlenné nyilvánítása esetében kétségtelenül tisztáznunk kell egy lényeges kérdést: a nemzetközi jog ezzel kapcsolatosan nem tartalmaz egyértelmű rendelkezést, az ENSZ pedig sohasem tisztázta igazán az állami önrendelkezés ügyét. Sőt, a „nép” fogalom sem rendelkezik pontos jogi meghatározással, néhány nagyon ködös irányvonalra támaszkodva. A gyakorlatban egy csoport saját belátása szerint nyilváníthatja néppé magát, azzal a megjegyzéssel, hogy hosszú és fáradtságos út vezet ennek mások általi elismeréséig. Ami szinte szent és egyhangúlag elfogadott az ENSZ tagállamok részéről: egy állam területi integritása. Ennek ellenére a 60-as években felerősödtek a korábbi nagy birodalmakhoz tartozott afrikai és ázsiai népek függetlenségi mozgalmai, az ENSZ pedig a közvetítés benyomásának keltésére kényszerült. Elég vér folyt, a gyarmati világ pedig láthatóan az utolsó pillanatait élte.

Így született meg az 1970-es nyilatkozat az államok közötti baráti kapcsolatok és együttműködés ENSZ Alapokmánnyal egyező elveiről, mely külön kiemeli a gyarmatosítás által sújtott népek önrendelkezési jogát, mert „a népek alávetése idegen alárendeltségnek, uralomnak és kizsákmányolásnak a nemzetközi béke és biztonság megvalósításának elsődleges akadálya”. Emeljük ki ezt a fontos paragrafust, mely abban az esetben indokolja egy nép önrendelkezéshez való jogát, ha az elnyomásnak van kitéve.

A kurdokat könnyen ebbe a kategóriába sorolhatjuk (a bizonyítékok vitathatatlanok), de nehezen mondhatnánk el ugyanezt a katalánokról.

„Bármely államnak kötelessége tartózkodni attól, hogy bármely olyan kényszerítő lépéshez folyamodjon, mely megfosztaná a népek jogegyenlőségéről és a népek önmaguk fölötti döntéséről szóló elvben megemlített népeket az önrendelkezéshez, szabadsághoz és függetlenséghez fűződő joguktól.”

Sőt, számítani lehetett a közel-keleti határok átrajzolására, tekintettel az Európával az államiság terén meglévő hátrányra. A térségbeli országokat még mindig a nemzeti koherencia hiánya sújtja, inkább a területi érdekeik szektáriánus elhatárolására összpontosítva. A tektonikus mozgások mindaddig továbbra is módosítani fogják a határokat a térségben, amíg nem történik meg az állami elveken alapuló leüllepedés. Egy független kurd állam az ebbe az irányba tett első lépésnek tűnik.

Katalónia esetében az érvek megdöbbentő módon a Brexit-párti kampányra hasonlítanak, bár az autonóm spanyol régió 7,5 millió lakójától nem lehet elvitatni azt a jogot, hogy népnek nevezze magát. Egy olyan Európában, mely a nacionalista csapdák és főleg az etnikai érvek sötét korain már túljutott nyitott társadalom sikeres modelljével dicsekszik,

egy virágzó autonóm tartomány függetlenségének kikiáltása az egyik tagállamban a Brexitnél rémisztőbb lökéshullámot indítana el.

Hiszen ez lenne a sort ledöntő első dominó.

Az autonóm katalán kormány lépései elszakadáspártiak és teljes mértékben ellentétesek azokkal az európai értékekkel, melyekhez Spanyolország Franco tábornok diktatúrájának lezárásával csatlakozott. Sőt, ezeknek nincs fedezetük a nemzetközi jogban sem és az EU többi tagja, vagy a brüsszeli leadership sem támogatja őket, mert más, még alvó elszakadáspárti mozgalmakat táplálhatnának, melyek a legjobb esetben is Európa balkánosodásához vezetnének. Mert a legrosszabb esetet már ismerjük.

Romániát közvetlenül érinti Katalónia elszakadása,

mert a nyugati szomszéd dicsőséges múltjának démonaival szembesül, mely a magyar etnikumú régiókban létező irredenta tendenciákat táplálja. Ez egyértelműen látható volt a katolikus középiskola ügyében, ahol a dolgok úgy lobbant lángra magas szinten, hogy hiányzott a tényleges diszkriminációs háttér. Európai klubon belüli szomszédaink figyelme rendkívül éber, számukra normává vált a közös európai értékektől való eltérés jelzése. Nem Budapest lesz az egyetlen, mely kihasználja majd Katalónia mérgező precedensét és nemcsak Romániával szemben, de minden bizonnyal az első lesz, mely kihasználja majd a spanyol drámát.

Tehát ne feledjük, hogy a kivételes, vagy ellenkezőleg, romboló hatású történelmi helyzeteket létrehozzák, nem pedig megtörténnek. Az emberek szokták inkább a Gondviselésnek tulajdonítani azokat, mosva kezeiket a hatásukat, vagy megvalósításukért elkövetett cselekedeteket látva, de a valóság mindig az emberiség kezében marad majd. Azt szokták mondani, hogy Isten legszebb ajándéka az embernek, tökéletes alkotásának, a szabad akarat volt. Sohasem fogjuk igazán tudni, hogy ez áldás vagy átok.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.