Nem az adózással van baj, hanem azzal, hogy nem jön meg az eszünk

Ha az ANAF (adóhatóság – a szerk.) nem kérne kinyomtatott bizonyítékokat is arról, hogy az adóidat online befizettem, ha integráltak lennének az informatikai rendszerek, ha az állam nem ültetne a nyakamba újabb 35.000 tisztviselőt és ha, meg ha és újra ha – akkor nem lenne semmilyen fenntartásom ezzel a háztartásonkénti adózással szemben.

Tíz százalékkal többet a költségvetésnek? Rendben, de

mutasd meg, hogy mit kezdesz a pénzzel.

Minden évben kapni akarok egy levelet, melyben az állam konkrétan leírja, hogy mennyi utat, iskolát, kórházat épített a pénzemből, hány hektárnyi újabb földterületen vezették be az öntözést, hány ösztöndíjat kaptak azok a tantárgyolimpiások, akikkel büszkélkedünk, hány olyan gyermeket sikerült behozni az oktatási rendszerbe, akiknek még füzetre sem volt pénzük.

A legkisebb fenntartásom sem lenne, ha a román állam (mi a szösz lehet ez is?...) arra kérne, hogy segítsek – amikor nekem éppen jobban megy – megépíteni egy iskolát vagy egy gátat Vasluiban – igen, nyugodtan kérj egy vagy két százalékkal több adót, önként megadnám azzal az üdítő érzéssel, hogy segíthettem.

Igaz, hogy milyen fájintosan álmodozom?

Álom azt hinned, hogy ez az ország újra normális lesz valaha. Miért? Mert

az állam távolról sem annyira egységes, amennyire az alkotmányban dicsekszik;

ezek csak nemzeti ünnepeken szétkürtölendő szavak, vagy amikor az RMDSZ orrára kell koppintani, mert felhozza Székelyföld ügyét. A valóság a következőképpen néz ki: kiszállnak a terepre a miniszterek, az itteni paradicsomok ízéről hadoválnak, szemüket forgatva beszélnek az egészséges paraszti gazdaságról, az udvaron kapirgáló tyúkról és a tehéntejről – de a máramarosi panziótulajdonosnak muszáj eldugnia a falusi tejfölt, ha lerohanja a Közegészségügyi Igazgatóság (DSP): szóval elteszi a tejfölös bögrét és helyébe kiteszi azt a szupermarketből vásárolt, állítólag szintén tejfölnek tekinthető fehér pasztát. Ugyanezt kell tennie a friss, közvetlenül a tyúk alól kivett tojással is, mert a felügyelők mindenképpen olyat akarnak, amin pecsét van: akármilyen régi, csak pecsét legyen rajta.

A román állam egységről szövegel, de

minden intézményt egy-egy külön országgá változtat,

külön törvényekkel, királyokkal, császárokkal és alattvalókkal.

Tudják, hogy éppen mit csinálok? Az Erdélyi Szigethegységben vagyok, őrülten fájintosan havazik, de ezt a vezércikket közvetlenül a telefonba írom – a hálózatok itt régebbiek az embereknél, tehát éppen nincs áram. Csak hármasban tudtam Kolozsvárról idejönni, mert az utak tele vannak gödrökkel. De ha az Idegenforgalmi Minisztérium embereit hallgatod, akkor arról értesülsz, hogy „óriási erőfeszítéseket teszünk, konkrét stratégiákkal, hogy meggyőzzük a külföldieket Románia szépségéről”. Ezt tesszük az olimpikonjainkkal, a parasztokkal, az orvosokkal, mindazokkal, akik úgy döntöttek, hogy itt maradnak reménykedni – szépeket mondunk nekik és ennyi.

Azt hiszem, az állam egy része meg szeretne újulni, csakhogy állandóan alaposan elagyabugyálja az államnak az a része, mely nem ért a dolgokhoz, mely nem akar vagy egyszerűen már túl fáradt ahhoz, hogy bármin is változtasson.

Akármilyen adókat kivethetsz, óriásiakat vagy nevetségesen kicsiket,

ha azok a pénzek csak ürügyül szolgálnak.

Akár Einstein klónját is odaültetheted vagy feltámaszthatod Da Vincit – stratégiákat gyártanak majd, zseniálisak lesznek és megjelenhetnek majd okos breaking news-okban, de ennyi: a máramarosi ugyanolyan ijedten fogadja majd a rárontó DSP-st, annak a falusi tejfölnek is meglesz a maga kis helye, jól elrejtve, nehogy rábukkanjon az állam. Nincs ok reménykedni: elnézed Fireát, Dragneát vagy újabban Băsescut is, és ráébredsz, hogy a tolvajok kiengedése a börtönökből és a szájalós műsor az irány. Nem láttam egyetlen vitát sem arról, miként kellene visszavenni egy kicsit az államból, vagy miért fontosabbak ennek az államnak a kekeckedései, mint a polgár óhajai; arról, hogy mennyibe és mibe kerül leegyszerűsítenünk a bürokráciát, mennyiben szenvednénk meg, ha – valami csoda folytán – felhagynánk a politikai kinevezésekkel.

Muszáj befejeznem, lemerül az aksim és az áram még mindig nem jutott el az Erdélyi Szigethegységig, nem is merek házi tejfölt kérni – ez az ország, igen, csodálatos, őrülten fájintosan havazik, a tojást viszont szupermarketből eszem.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.