Ne töröljük már el a kisebbségi oktatást

Petre Abrudan blogger Merre…? című cikkében úgy véli, a kisebbségieket maga az anyanyelvű oktatás diszkriminálja, mert nem készíti fel őket az érettségire és a társadalmi beilleszkedésre. Milyen  megoldást ajánl? Az anyanyelvű oktatás felszámolását, kivéve néhány nyelv- és művelődésórát, amiben a többségi diákok is részesülhetnek. Abrudan gondolataira Daniel Plăiaşu, a MaghiaRomânia szerkesztője válaszol:

Petre Abrudan úr cikkét elolvasva arra a következtetésre jutottam, hogy a „Merre…?” kérdésre a válasz ugyanilyen rövid: a szofizmus felé. Cikke sokat elmond arról, hogy egy valódi és helyes hipotézisből (jelen esetben abból, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó román állampolgárok korlátozottan ismerik a román nyelvet), miként lehet hibás következtetéseket levonni, melyeket személy szerint éppenséggel veszélyeseknek minősítenék. A cikk, különben, számos prekoncepción és feltételezésen alapul, de nem szűkölködik más hiányosságokban sem, mint például:

1. „Míg Románia a 90-es években inkább szürkeállományt «exportált», a 2000-es években már olcsó és szakképzetlen munkaerőt. De ez egy másik történet.”

Annak elkerülése érdekében, hogy egy másik történethez jussunk el, mind Abrudan úrnak, mind más érdeklődőknek figyelmébe ajánlom a Poliromnál 2010-ben megjelent Lumile sociale ale migraţiei româneşti în străinătate („A külföldre vándorolt románok társadalmi közösségei” – a szerk.), melyben a román állampolgárok migrációját elemzik 1990-től a 2000-es évek végéig. A 90-es években a legtöbb emigránst azok a szászok adták, akik Németországot választották, közösségükön belül pedig semmilyen képzettségen alapuló különbség sem figyelhető meg. Ha ezt a fajta migrációt kivesszük, akkor a többi emigrált román állampolgár száma, de főleg a migrációhoz teljesítendő feltételek a 90-es években rendkívüli mértékben eltértek a 2000 és főleg a 2002–2004 utániaktól. Különben, ha a migráció jelenségét a számok és nem az arányok alapján elemezzük, azt látjuk, hogy Románia ma sokkal több szürkeállományt exportál, mint a 90-es években – elég ha csak az egészségügyi személyzet utóbbi nyolc évben tapasztalt kivándorlására gondolunk. A 90-es években ahhoz, hogy valaki a nyugati országokba mehessen, vízumra volt szükség, tehát a migrációt már önmagában ez a rendelkezés is korlátozta, amire 2002 után már nem volt szükség, és ez növelte a munkaerő mobilitását. De a 90-es években is voltak külföldön dolgozó románok, csakhogy az akkori célországok (Szerbia, Törökország, Bulgária, Izrael) már nem szerepelnek a 2000-es évekbeli munkaügyi migráció esetében. 2000 után valójában azok emigráltak Nyugat-Európába, akik Románia EU-csatlakozási folyamatának elkezdése előtt nem tudtak elmenni. De semmi esetre sem lehet azt mondani, hogy Romániának a 90-es években több szürkeállománya volt exportra, mint a 2000-es években. Ha megtehette volna, Románia valószínűleg a 90-es években is ugyanolyan sok „olcsó és szakképzetlen munkaerőt” exportált volna.

2. „Képtelenségnek tartom arra kényszeríteni egy gyermeket, aki egész életében egy bizonyos, a román nyelvtől struktúrájában és nyelvtanában is eltérő nyelven tanult, hogy olyan nyelven vizsgázzon, melyet legfeljebb idegen nyelv-szinten tanult. Ez pontosan ugyanolyan, mintha azt követelnénk egy romántól, hogy olyan nyelven érettségizzen, melyet hetente csak két-három órában tanult, de nem használta a mindennapokban.”

(A szerző kijavítja Petre Abrudan, a fordításba be nem került, egyik nyelvtani hibáját, de jelzi, hogy ezt megbocsáthatónak tartja, mert a szövegben máshol a helyes forma szerepelt – a szerk.) Amit viszont nem tudok megbocsátani, az a szerző tájékozatlansága: az anyanyelven oktató osztályokban csak reálszakon oktatják három órában a román nyelvet, a humán szakokon öt óra van, ahogy arról kolléganőnk, Florina Vaipan tájékoztatott bennünket, aki 10 évig tanított románt Hargita megyében. Ugyanakkor, Vaipan asszony elmondása szerint, Románia földrajzát és történelmét a XII. osztályban román nyelven oktatják, a középiskola vagy az osztály tannyelvétől függetlenül, az összes többi tantárgy (matematika, fizika, vegytan stb.) esetében pedig az oktatás nyelve szerint (románul vagy anyanyelven) érettségiznek.

Ezen kívül a cikk szerzője megfeledkezik arról, hogy a román diák kötelező módon érettségizik egy idegen nyelvből (angol, francia, német stb.) is, iskolája profiljától függetlenül. Sőt, a bölcsészetre, vagy kétnyelvű osztályokba járóknak legalább két idegen nyelvi vizsgájuk van. Ezen kívül a különleges középiskolák (pl. a Francia Középiskola) diákjai számára a vizsgák többsége az adott idegen nyelven zajlik.

Nem utolsó sorban, fel kell tennünk a kérdést, hogy a szerző mit ért egy nyelv „nem mindennapi használata” alatt? Eseti használatra gondol-e, vagy arra, hogy az adott nyelvet nem használják a tanórákon kívül?

3. Végül áttérek a szerző által javasolt megoldásokra. Igen, a román nyelv magas (C1, C2) szintű ismerete valós gond a kisebbségi közösségeknél, de az anyanyelv használatának megtiltása az oktatásban törvénysértő, diszkriminatív és asszimilációhoz vezet. Ugyanúgy a román nyelvi vizsga megszüntetése a kisebbségek esetében szintén rossz lépés, mert ebben az esetben a nulla felé tendál a fiatalok tanulmányok befejezése utáni beilleszkedési esélye egy többetnikumú környezetbe.

4. Egy másik bosszantó kijelentés:

„Az a véleményem, hogy senkit sem sértünk meg és nem ellentétes egyetlen Európával kötött megállapodással sem, ha az oktatásban egyetlen nyelvet vezetünk be. Mert csak így tudjuk elérni, hogy az ország teljes területén románul beszélők legyenek és nem irányítható tömegek. Miért ne lehetne így: a tanrend legyen mindenkinek azonos, függetlenül attól, hol él az ember, és azt román nyelven oktassák.”

Egy ilyenfajta döntés nemcsak a kisebbségekkel kapcsolatos bármely EU-s megállapodással ellentétes, de az Európa Tanács nemzeti kisebbségekre vonatkozó döntéseivel (Framework Convention for the Protection of National Minorities és European Charter for Regional or Minority Languages) is, Románia ugyanis mindkettőt aláírta és ratifikálta. Meg kell említeni, hogy az Európa Tanács az EU intézményeitől elkülönült nemzetközi intézmény, mely magába foglalja az egész földrajzi Európát (Oroszországot is beleértve), a kaukázusi országokat, Törökországot, valamint – megfigyelői státusszal – az AEÁ-t, Kanadát, Mexikót és Japánt és ennek van alárendelve az EJEB. (Emberi Jogok Európai Bírósága – a szerk.)

Ugyanakkor abszurdnak tartom azt a feltételezést, hogy ha egy ilyen döntést alkalmazunk, akkor már nincsenek „irányítható tömegeid”, mert a román nyelv kizárólagos használata az iskolákban csak az iskolaelhagyást bátorítaná. Abrudan úr megoldása zagyvaság; nem old meg semmit, ellenkezőleg, egy ilyen döntés alkalmazásával a háttérbe szorítást a 18 éves kortól a 6-7 éves korra tolnánk át, amikor a gyermek elkezdi az iskolát. Hogyan tudna egy olyan gyermek – és ebben a korban ez a legvalószínűbb –, aki egyáltalán nem tud románul, ugyanolyan tanrend és ugyanolyan ábécéskönyv szerint tanulni, mint egy román gyermek? Hogyan tudná 7 évesem megérteni az „Ana are mere”-t, amikor azt sem tudja, hogy mondják románul, hogy alma?

Abrudan úr nem látja, hogy a gondot éppen az okozza, hogy minden romániai diák számára, etnikumától függetlenül anyanyelvi szinten oktatják a román nyelvet. Másképp mondva, azért, hogy ezek a diákok nem ismerik a román nyelvet, nem a (bármelyik) anyanyelvű oktatás a felelős/hibás, hanem azok, akik egyetlen tantárgy – a nemzeti kisebbségekhez tartozó diákoknak oktatott román nyelv tanrendjét összeállítják.

Ugyanazt, a „Merre…?” cikk szerzője által bírált oktatási rendszert kijárva, legalább egy idegen nyelv esetében, lett légyen szó angolról, franciáról, németről stb. mindnyájan eljutottunk egy bizonyos „maîtrise”-szintre (haladó szintű ismeret), és nem mondhatjuk, hogy e nyelvek közül bármelyik az anyanyelvünk lenne. Legalábbis én azt remélem, hogy ha a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató osztályok/iskolák esetében a román nyelv tanrendje az angol/francia/német nyelv tanrendjéhez hasonlóan strukturált lenne, ami egyes román iskolák és középiskolák intenzív idegen nyelvi osztályai számára megoldott, akkor a nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárok román nyelv-ismeretének foka sokkal nagyobb lenne.

Ami Abrudan úr második javaslatát illeti – nyelv- és művelődésórák – ezek nemcsak a kisebbségek térségeiben, hanem egész Romániában hasznosak lennének, választható (nem kötelező) módon. Sőt, személy szerint úgy gondolom, meg kellene próbálnunk a Kárpátok–Balkán egész térségének művelődéstörténelmét tanulni, hogy ne ragadjunk le az összes térségbeli történetírást ma még egyaránt uraló etnocentrizmusnál.