Mit ért a fiatal magyar lány, ha azt kérded tőle, hogy „Teájuk van?”

„Teájuk van?” (a román nyelvben a tea jelentésű „ceai” hangzásban nagyon hasonlít a „mid van” jelentésű „ce ai” kifejezésre, tehát könnyen összetéveszthető a beszélt nyelvben – a szerk.), kérdeztem a pult mögött álló lánytól. Fiatal volt, mint mi, huszonvalahány éves.

„Nos, vannak süteményeink, üdítőink, szendvicseink…” válaszolta erős magyar hangsúllyal. Éreztem, ahogy hirtelen elvörösödött az arcom. Nehezen fogtam vissza magam, hogy ne kezdjek el hahotázni, de úgy-ahogy normális hangon folytattam a beszélgetést:

„Nem, nem, nem, TEÁJUK, van?”

„Áááá, tea! Igen, persze, teánk is van”. Ezúttal az eladónő kezdte magát kínosan érezni. Könnyen ki lehetett olvasni a frusztrációját a felénk vetett sanda tekintetéből. Viccelődések, irónia, „hogy van az, te, hogy ekkora hibát követhetsz el, összetéveszted a „ceai”-t a „ce ai”-jal? Ha-ha-ha!”.

Tusnádfürdőn szilvesztereztem. Felmerült akkor bennem a kérdés, hogy vajon a hányadik romániai magyar nemzedéknél tarthatott a lány családja.

Néhány évvel később, miután kivándoroltam Ausztráliába,

én is megéreztem azt a frusztrációt, mely a tusnádfürdői eladónő arcáról lerítt,

amikor egy ausztrál meghívott vacsorára és megkérdezte, hogy szeretem-e a thai ételt, mire én köszönetet mondtam a meghívásért és visszakérdeztem, hogy mindenképpen nyakkendőben kell-e megjelennem. Az angol nyelvben a nyakkendőt és a kérdéses ételt ugyanúgy, „Thai”-nak írják és nagyjából hasonlóan ejtik: [tai]. Ő vacsoráról beszélt, én nyakkendőre gondoltam.

Szóval bennem és a tusnádfürdői lányban van valami közös:

mindketten kisebbségiek vagyunk abban az országban, ahol élünk,

ő magyarként Romániában, én pedig mára Angliában letelepedett románként.

Az évek múlásával voltak még hasonló eseteim, ha úgy akarják, humoros nyelvi bakijaim, de egyre ritkábban és egyre kevésbé kínosak. Miért? Mert ahhoz, hogy minél jobban integrálódni tudjak az új, befogadó országba, az angol nyelv minél alaposabb ismerete pedig az első feltétel volt, melyet teljesítenem kellett. Egyszerű. És sokan hasonlóan gondolkodnak, mint én.

Ausztrália lakossága közösségek nagyon széles palettájából áll. Ezek közül a néhány milliós görög közösség az egyik legnagyobb. Szinte valamennyi ausztráliai görög, akár első nemzedékes, akár második, harmadik és a többi nemzedékes, görögül is beszél, mert azt használják a családban és – főleg – mert megtanulják a görög ortodox templomok mellett működő vasárnapi iskolákban.

Az én gyermekeim, bár Angliában születtek és nőttek fel, románul is beszélnek és reményeim szerint angol egyetemeken fognak tanulni.

Ha Angliában lenne egy angolok által fizetett és támogatott román tannyelvű egyetem,

a gyermekeimet akkor is arra biztatnám, hogy angol egyetemen tanuljanak.

Mégpedig elsősorban gyakorlati okokból, de azért is, mert nincs semmi bajom az angolokkal, vagy pontosabban mondva, nem gyűlölöm őket, nem veszem őket semmibe, nem tartom magam magasabb rendűnek náluk.

Azt remélem, hogy

a tusnádfürdői lány a Nagy Egyesülés centenáriumának évében megtette a hazafiasság legfőbb gesztusát,

melyet egy román állampolgár megtehet a hazája iránt: rábírja a gyermekeit, hogy tanuljanak meg jól románul.

Azt mondják majd, hogy nem hasonlíthatom össze a romániai magyarok és románok közötti kapcsolatokat az angliai románok és angolok közötti kapcsolatokkal. Ez igaz, az angoloknak viszont volt egy még olyanabb rivalizálásuk: a franciákkal. Több száz évnyi véres háborúskodás, inváziók és konfliktusok után a két ország 1904-ben aláírt egy „Entente Cordiale”-nak nevezett szerződést, mely véget vetett minden ellenségességnek. Ez azért történt meg, mert mindkét fél részéről volt rá politikai akarat. A szerződés centenáriuma alkalmából tartott ünnepségen az akkori miniszterelnök, Tony Blair francia nyelven mondott beszédet. Ezen kívül egy csomó interjút adott, szintén francia nyelven a Hexagonból származó tévéknek. Azonnal megnőtt a népszerűsége.

El is képzeltem magamban Dăncilă asszonyt, amint decemberben történelmi beszédet mond, még ha románul is, Budapesten. Ha eltalálja a várost…

Az alcímeket a szerkesztőség adta.