Miért vonulok vissza a közéletből?

Jelen szöveg a Dilema Veche oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Számos oka van ennek! Érvek egész tárházával rendelkezem: szakmaiak, politikaiak, pszichofizikaiak, kontextuálisak, magánjellegűek, sorsszerűek és mennyi minden még, melyekkel még én sem vagyok teljesen tisztában. Nem akarom áldozatként feltüntetni magam. Előbb vagy utóbb (de főleg utóbb, idősebb korban) mindnyájunkat magával ragad egy feladási, elszigetelődési, értékelő megpihenési tendencia.

Egyik-másik helyzetben mindnyájunknak szükségünk van egy olyan epizódra, amikor (elvileg természetes módon) kilépünk az örvényből: egy (egészséges?) „világ-talanítási” gyakorlatra, egy azonnaliságból való (nagy vég-telenülés előtti) kötelem-telenítésre, egy olyan horizonthoz való visszatérésre, mely eltér attól, amiben a tegnap még éltünk. Sőt, azt is mondanám, nem jó, ha „mentesülünk” egy ilyenfajta válság árnyékától és helyreállító potenciáljától: egy lépés hátra és egy esély a saját sorsba való engedelmes visszahelyezkedésre…

Nem lovagolnék, talán, a múlt heti cikkemben bejelentett döntéshez vezető motivációkon, ha különféle honlapokon nem jelent volna meg – talán az én hibámból is – üzenetem félrevezető leegyszerűsítése. A cikk (Akadémiai kutatás, újságírás, politikai korrektség) melankolikus reakció volt az Új Európa Kollégium (NEC) 2019–2020-as programjára jelentkezett új ösztöndíjasok legutóbbi válogatási fordulójára. Csak egy utóiratban jeleztem a közéletből való kivonulásomra vonatkozó szándékomat, abból kiindulva, hogy az tény, hogy képtelen vagyok alkalmazkodni az akadémiai kutatás új „stílusához”, a fáziseltérésem jele, az „új világtól” való elidegenedésem tünete, az „elavult” állapotba történő – elkerülhetetlen – süllyedésem lehetne. Ergo: egy lépést hátra!

A humán tudományokra egy ideje (világszerte) rákényszerített „politikai korrektség”

távolról sem meríti ki visszavonulásom „archeológiáját”. Az Új Európa Kollégium idén tölti be létezése 25. évét. Számomra ez olyan kitartó intézményi igyekezetek legjelentősebb sikere, melyek képesek az európai akadémiai élet „erkölcseihez” és előnyeihez igazítani a honi akadémiai életet. Maroknyi szolidáris kollégával együtt felépítettünk egy független intézményt, melynek célja normális munkalégkört, helyi támogatási pontot nyújtani a román tudósoknak (főleg a fiataloknak), olyan igények és eszközök vonatkozásában, melyekhez amúgy kénytelenek voltak külföldön hozzájutni. Nem sokkal a megalapítás után külföldi kutatók is bekapcsolódtak projektjeinkbe, 1998-ban egy jelentős európai (Ralf Dahrendorf által vezetett) zsűri is kitüntetett bennünket, közreműködtünk – tudományos téren – az Európai Unió „szomszédsági politikájához”, kihasználva közelségünket bizonyos, még „integrálatlan” területekhez: a Nyugat-Balkánhoz, a Fekete-tenger medencéjéhez, Bukovinához, Ukrajnához, a Pruton túli Moldvához. Röviden, nem volt okom hadakozni egy Romániában még egyedülálló Fejlett Tudományok Intézetével (ISA), még akkor sem, ha azt figyeltem meg, hogy az új globális ideológia (kezdi) eltorzítani a programját. Ami nem jelenti azt, hogy a NEC (New Europe College) elvesztette volna értelmét és távlatait. Ellenkezőleg. Csak egy új kihívással szembesül és – az új kontextusban – új és innovatív igazolást nyer.

Ami pedig a számos okot illeti, melyek ma arra késztetnek, hogy visszavonuljak a színpadról, hogy – Eminescu szavaival élve – „lelkemen belüli szakadást világtól elszakadásra” váltsam, sokkal számosabbak és bonyolultabbak, egyesek banálisak, mások titokzatosak, egyesek drámaian transzcendentálisak, mások mindennaposan kisszerűek, egyesek a harciasságot serkentőek, mások lefegyverzőek, elfojtva bármiféle illúziót és reménységet…

Röviden azt mondanám, hogy egyre kevésbé értem a szülőhazámat, a történelmét, a lakosságát,

de ugyanilyen kevéssé értem az egész bolygót, a „dicsőséges”, zászlóvivő vezetőit, az utópia és apokalipszis között veszélyesen egyensúlyozó haladását. Lehangoló látnom, ahogy a „sárga mellényesek” feldúlják a Champs-Élysées sugárutat („En jaune et contre tous!”, így hangzik a „lázadók” egyik szlogenje). Megijeszt, hogy a francia miniszterelnök a Notre-Dame katedrális jelenkori elképzelésekhez „igazított” restaurálását ígéri („egy modern spirál”, például…). Nem nagyon tudom már, mi a helyzet a demokráciával, amikor látom, hogy hova vezetett az AEÁ-ban (de nálunk is), vagy Nagy-Britanniában, ahol a Brexitről tartott népszavazás post-factum elemzései azt mutatják, hogy a szavazók nagy száma nem tudta, miről szavazott. Aggasztanak a térségünkben (de nemcsak itt) elhangzó gőgösen Európa-ellenes diskurzusok, de az EU bizonyos bürokratikus és ideologikus túlkapásai is. Nem értem, hogy a világ (egyelőre…) vezető hatalma miért hagyja a gyilkos fegyverek szabad árusítását, hogy aztán mindenféle csökönyös ifjak terroristákat megszégyenítő módon agyonlőjék társaikat és tanáraikat az iskolákban. És hogy a hazácskához visszatérjek, döbbenten nézem, hogy Dragnea, Ghiţă, Pleşoianu, Rădulescu-„Gépkarabély” (aki hírnévvé változtatta csúfnevét), a nyughatatlan Bacalbaşa, Nicolicea, Grapini, Codrin Ştefănescu és társaik a közélet sztárjai lettek, olyan újságírók és „elemzők” társaságában, akik évek óta, estéről estére középszerű tanításban részesítenek bennünket, hamis „politikai vitákat” szerveznek, melyekben alpári hangon beszélnek: „ronda és ostoba vagy!”, „băsişta kecskeszar”, „hülye”, „disznó”, „bunkó”, „kutyák”, „korcsok”, „dögöljetek meg kínokban fetrengve!”, „fényképeim vannak arról, hogy análisan szexelsz!” és így tovább. Nem tehetek mást, mint hasonló módon válaszolni nekik (hogy megértessem magam a „szakértőkkel”):

elegem van abból, hogy gazfickókat és bunkókat, parádézó csavargókat lássak az ország élén és a sajtóban,

olyanokat, akik semmilyen teljesítményt nem tudnak felmutatni, groteszk viselkedésükön és egy kültelki karrier kivételével. Másrészről elismerem alkalmazkodási képességeim pre-szenilis elsenyvedését is. Végül is az élet hatalmas, bonyolult, nehezen előrelátható. Paradox helyzetekbe kerülhet az ember: ír egy memorandumot az államfőnek, egy olyan pillanatban, amikor őt is, a feleségét is különféle gyárakba kívántak küldeni, betanított munkásként, mert arra készültek, hogy – transzcendentális módon – megdöntsék a rendszert (az 1970-es évek végén Romániában is megjelent, elsősorban a nagyvárosi értelmiségiek körében terjedő transzcendentális mozgalmat a Ceauşescu-rezsim veszélyesnek minősítette, 1981-re felszámolta, tagjait meghurcolta; további részletek románul itt, angolul itt – a szerk.). Nos, ezt az erkölcsileg méltatlan gesztust a Securitate egyik hajdani együttműködője (Dan Voiculescu – a szerk.) televíziójának (Antena3 – a szerk.) stúdiójában és egy olyan hölgy (Lia Olguţa Vasilescu, jelenleg szociáldemokrata, volt nagy-romániás képviselő – a szerk.) szigorú tekintete által kísérve bélyegzik meg, akinek a politikai nevelése Vadim titán környezetében történt, aki nálad nyilvánvalóan sokkal szorgalmasabb és tehetségesebb volt a dicsőítő ódák tekintetében (a Nagy-Románia Párt, a PRM hajdani elnöke, Corneliu Vadim Tudor 1989 előtt a Ceauşescu-rendszer „udvari költője” volt – a szerk.).

De akárhogy is vesszük, újra és újra bebizonyítják, hogy az értelmiségiek a társadalom söpredéke, a proletár ideálok szabotőrei

(„Mi dolgozunk, nem gondolkodunk!”, amelyhez újabban a „Mi főzünk, nem gondolkodunk!” szlogen is felzárkózik…) (az előbbi szlogent a bukaresti ipartelepek munkásai hangoztatták, amikor 1990-ben a rendszerváltást kisajátító Ion Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front ellen a bukaresti Egyetem [Universităţii] téren tüntetők, zömmel értelmiségiek ellen vezényelték őket – a szerk.). Nekünk, „elitistáknak” Silviu Brucan volt a tanítómesterünk (amit egy állandóan újra elővett fénykép bizonyít, melyen láthatók Sorin Dumitrescu barátom fürtjei, valamint egy nyíllal megjelölt fej, melyről azt állítják, hogy az enyém). Mindent egybevetve nem marad számomra más, mint visszavonulni. Már nem nagyon találok szavaznivalót, már nem értem a politikai finomságokat, már nem tudok különbséget tenni a (Cozmin Guşă számára) mentor Iulian Vlad (az Állambiztonsági Főosztály, a Securitate utolsó vezetője – a szerk.) és a Rogojan tábornok (Aurel Rogojan, Iulian Vlad volt kabinetfőnöke, 1989 után a Securitate „tisztára mosásában serénykedő – és magyarellenes – történészek” egyike – a szerk.) által leleplezett szebenjuharosi MI6-fiókszervezet között (Noicával James Bond szerepében) (a börtönt is megjárt és 1975-től haláláig szebenjuharosi házi őrizetben élő Constantin Noica filozófust rendszeresen felkeresték tanítványai, a település román nevéből így jött létre a „păltinişi iskola” fogalom; források itt és itt – a szerk.). Mindent egybevetve úgy érzem, megettem kenyerem javát! Itt az ideje távozni! À bon entendeur, salut!

Utóirat: (Újra!) Szimpatizánsaim ébersége újra tetten ért engem. (De miért is csodálkozom még ezen?!) Már 2011-ben és 2017-ben is bejelentettem visszavonulásomat, de nem álltam a szavam. Ez újabb ok arra, hogy lerobbanás alapján elhúzzam a csíkot. És íme, mire emlékszem (még) én. 2011-ben csak azt jelentettem be, hogy többé nem tartom fenn rovatomat az Adevărulnál, mert feldühített az újság akkori főszerkesztője, Grigore Cartianu úr egyik Mircea Dinescu elleni támadása. 2017-ben azt jelentettem be, hogy többé nem írok hetente az Adevărul blogrészlegén is és a Dilema vechében is. Amit be is tartottam. És azóta az Adevărul csak átveszi az általam a Dilema vechében egy nappal korábban közzétett cikkeimet. A közéletből való radikális visszavonulást csak most jelentem be. De mit lehet tudni? Magamat ismerve könnyen meglehet, hogy hirtelen újra berontok a közéletbe, káros sorosista vegyszereket szórva jobbra-balra…