Miért bukta el az ír katolikus egyház a meleg-referendumot?

Az írországi történések Romániából nézve „történelmi jelentőségű társadalmi forradalomnak” tűnnek. Írországból viszont a Katolikus Egyház előrelátható (ön)vereségének látszik. Nagyon jól tudjuk: semmi sem történik véletlenül. Ezért fontos feltárnunk annak okait, hogy egy többségében katolikus ország igent mondott a melegek házasságára. Hogy jutottak ide? Nem hirtelen, hanem egy hosszabb folyamat végén.

Az írországi népszavazás technikai adatai:

a) a népszavazás két témáról szólt, melyek alkotmánymódosítást feltételeztek: az azonos neműek házasságáról és az államfőjelöltek korhatáráról (25-ről 21 évre akarták csökkenteni – ez nem ment át)

b) a melegek házasságáról az írek 60,52 százaléka szavazott (a szavazati joggal rendelkező 3.221.681 állampolgárból 1.949.725); 62,07 százalékuk (1.201.607) egyetértett azzal, hogy „a házasság két, a törvényi rendelkezéseknek megfelelő személy között jöhet létre, nemüktől függetlenül”.

c) Írország vallási struktúrája 2011-ben masszív deszakralizálódást mutatott. Bár a népesség 84,2 százaléka katolikusnak mondta magát (negatív történelmi rekord), 6,2 százalék semmilyen vallást nem követ (legnagyobb részük 20 és 35 év közötti), 4,6 százalék protestáns, 1,1 százalék muzulmán és 2,8 százalék más valláshoz tartozik. De míg 1990-ben a hetente misékre járók aránya 81 százalék volt, ez 2006-ra 48 százalékra, 2011-re pedig egyharmadra csökkent (Dublinban csak 14 százalék), a fiatalok növekvő érdektelensége közepette. Azt is megemlítjük, hogy Írországban az utóbbi 20 évben az ortodoxia a legnagyobb növekedést (27%) mutató felekezet, az ortodoxok száma pedig az utóbbi 5 évben gyakorlatilag megkétszereződött, természetesen a bevándorlás miatt.

Ezek a számok. Ezekből kezdjük megérteni az okokat:

1. Ír Katolikus Egyház – agyaglábú óriás

A Katolikus Egyház az utóbbi 20 évben súlyos imázsválsággal szembesült, melyet elsősorban a kléruson belüli pedofíliavádak okoztak, és amiért már eddig ki is fizetett nagyjából 1,6 milliárd dollárt. Az egyház erkölcsi tekintélye 1994-től kezdődően csökkent masszívan, amikor a kormány is belebukott abba a botrányba, melyet az váltott ki, hogy kiderült, Brendan Smyth pap 40 év alatt 143 gyermek ellen követett el pedofil tetteket és molesztálásokat, a rendőrség és az egyházi vezetői pedig fedezték ezt a tevékenységét. Ezáltal felgyorsult a szekularizálódási folyamat, mind az egyházon belül, min a társadalomban. Ráadásul a katolikus klérus nagyon elöregedett, az átlagéletkor 61 év, de a cölibátusi feltétel miatt számbelileg is csökkent (mára egy papnak akár öt parókiát is ki kell szolgálnia). Ez az írek (elsősorban a fiatalok) és az egyház közötti lelki kapcsolatok felbomlásához vezetett.

Az írek szimpátiájának visszaszerzési vágyából fakadóan az egyház furcsa álláspontra helyezkedett a népszavazás ügyében, elhatárolódva attól. Az első jel egész Írország egyházvezetőjétől, Eamon Martin érsektől érkezett, aki ezt mondta: „Hiba lenne, ha valaki azt hinné, hogy a népszavazás az állam és az egyház közötti csata.” Ugyanakkor az ír katolikusok vezetője kijelentette: az egyház nem fogja megmondani az íreknek, hogyan szavazzanak, hanem csak a (csökkenő számú) templomokban fog a saját híveinek prédikálni, ezzel megpróbálva Ferenc pápa álláspontját utánozni, aki bár elutasította a melegek házasságát, arra biztatta a katolikusokat, hogy ne ítéljék el azokat, akik a LMBT-közösséghez tartoznak.

Egy másik püspöknek, Donald McKeownnak kétértelmű állásfoglalása volt: „Gyűlölném azokat, akik rossz, bigott, gonosz, vagy megfélemlítő okokból szavaznának nemmel. A polgároknak saját lelkiismeretük szerint kell szavazniuk, és teljes mértékben boldog vagyok, hogy ezt Isten előtt tehetik meg, akár igennel, akár nemmel szavaznak. Nem kétlem, hogy sok templomba járó is igennel fog szavazni. Nem fogom azt mondani, hogy hibáznak… Nem akarom lekényomni mások torkán a saját vallási véleményeimet.”

Sőt, a sajtó arról is beszámolt, hogy egyes katolikus papok támogatják az azonos neműek házasságát, egy részük pedig éppenséggel vezércikkíró is. Az első Martin Dolan pap volt, aki egy januári misében arra kérte a hívőket, szavazzanak igennel a népszavazáson, miután bevallotta, hogy maga is meleg. Aztán a limmericki Iggy O’Donovan pap azt állította, hogy a szavazóknak különbséget kell tenniük a polgári és az egyházjog között, és személyes szavazatukkal nem kellene hátrányt okozniuk a meleg személyeknek. Egy másik nyugat-írországi pap, Pádraig Standún azt állította, hogy a Katolikus Egyház túl sok hibát követett el a múltban és az asztalfőre kellene ültetnie a melegeket. (Ez az evangéliumi példabeszéd értelmezése, mely szerint Jézus minden bűnöst szeret, akármilyenek.)

Erre az álláspontra helyezkedtek az akár a Katolikus Egyház álláspontjaival is szembemenő Katolikus Papok Egyesületének papjai is, akik közül egy volt katolikus pap, Tony Flannery a leghevesebb, akit 2012-ben azért távolítottak el az egyházból, mert tagadta a homoszexualitással, fogamzásgátlással és a nők pappá szentelésével kapcsolatos katolikus tanítást, valószínűleg testvére, Frank Flannery, a legfontosabb írországi politikai párt, a Fine Gael egyik vezetője hatására.

Így aztán az ír katolicizmus távol tartotta magát a kampánytól, a népszavazás elutasítása pedig kizárólag a civil csoportokra hárult, melyek nem rendelkeztek túl erős érveléssel.

Egyes kommentátorok találgatásai szerint az egyház viselkedésében az játszhatott szerepet, hogy nem kívánta veszélyeztetni kapcsolatát az állammal, tekintettel arra, hogy a Katolikus Egyház sok társadalmi és oktatási tevékenységet folytat Írországban.

Románia számára az ír katolicizmus összeomlásának (vagy formalizálódásának) esete olyan példa, melyet gondosan elemezni kellene. Meggyőződésem, hogy mind az LMBT támogatói, mind az ellenzők is elég sok megszívlelendő leckét találnak majd ebben.

2. A politikusok széles körű és erős támogatása a meleg házasságok mellett

Az ír népszavazásnak történelmi háttere is van. A kormány 1993-ban szüntette meg a homoszexualitás büntethetőségét. Aztán az azonos nemű párok számának masszív növekedésével (a 2002-es 1.300-ról 4.042-re 2011-ig) az ír Parlament 2010-ben rendezte az azonos nemű személyek közötti élettársi kapcsolatokat. Ez a lépés szerepelt a 2007-ben a kormányba bekerült Zöldek Pártjának választási programjában. Majd a kormánykoalíció 2011-ben megkezdte a vitát a meleg házasságok bevezetéséről az alkotmányba. Így került sor a vasárnapi népszavazásra.

A népszavazási kampány teljesen kiegyensúlyozatlan volt. A melegek házasságát támogatók nagyon szervezettek voltak, míg az ellenzők vagy bizonytalan álláspontokat, vagy gyenge érveket fogalmaztak meg.

A kormánykoalíció politikusainak többsége bejelentette, hogy igennel fog szavazni. A fő kormánypárt, a Fine Gael néhány nagyon fontos képviselőjén keresztül támogatta a melegek házasságát. Enda Kenny kormányfő, bár eredetileg fenntartásokkal viszonyult a szavazáshoz, meggondolta magát, sőt még az LMBT-közösség és a párt egyik találkozóján is részt vett, és bejelentette, hogy támogatni fogja az alkotmánymódosítást, de nem válik az LMBT-közösség szócsövévé. Ugyanígy cselekedett a mezőgazdasági és élelmezési miniszter, Simon Coveney is, aki néhány habozó nyilatkozat után az igen mellett döntött. Végül nagy súllyal került a latba az is, hogy az egészségügyi miniszter, Leo Varadkar melegnek vallotta magát.

A másik oldalon az ellenzők csak néhány politikust tudtak felsorakoztatni a nem szavazat mellett. Mások, például Michael Healy-Rae bizonytalan álláspontra helyezkedtek; míg két évvel ezelőtt támogatta a melegek házasságát, ezúttal azt mondta, a népszavazáson nemmel fog szavazni. Ezen kívül könnyű volt megcáfolni az ellenzők érveit. Például azt, hogy negatív következményekkel járna, ha meleg házaspárok gyermekeket fogadnának örökbe. A támogatók erre azt mondták, hogy nem mindegyik meleg pár akar gyermeket, csak össze akarnak házasodni.

3. Rivalizálás Nagy-Britanniával

Közismert tény a történelmi ír–brit rivalizálás. A meleg-ügyben prömiernek számító ír népszavazás nemzeti büszkeségi kérdéssé is vált, amit ügyesen kihasználtak a politikusok. Ennek alapja az volt, hogy a politikusok egy kényes kérdésben kikérték a nép véleményét, miközben minden országban, ahol törvényesítették az élettársi kapcsolatokat, vagy a házasságokat, ez a néppel való konzultálás nélkül történt meg.

4. A társadalom szekularizációja szintén motorja a melegek kapcsolatát törvénybe iktató országok számbeli növekedésének

Az újságíróságot egy kicsit félretéve, papként nagyon jól tudom, hogy az abszolút szabadság csábítása már a kezdetek óta az emberiség legnagyobb csapdája volt. Míg a kereszténység kétezer évvel ezelőtt a rabszolgaságból való kiszabadulás esélyét kínálta a világnak, és lerakta az európai demokrácia több elvének az alapját, a kereszténység most elégtelennek tűnik egy olyan ember számára, aki egyre szabadabb, egyre több joggal rendelkezik, és a felelősségek alól egyre inkább felszabadult személy akar lenni. A 60-as években elkezdődött szexuális forradalom (szexuális felszabadulás) az emberi jogok nők és férfiak házasságkötési jogát rögzítő 16. cikkellyel kapcsolatos új joggyakorlat kialakulásával egyszerre zajlott.

Ez a jelenség nem egyéb, mint a jelenkori ember működési módjának logikus megnyilvánulása. Elméjét az érzelmek, ösztönök (ld. Maslow-piramis) együtteseként értelmezett szív (lélek) vezérli. Ezáltal az elmét a vágyak szolgálatába állítják, a személyes cselekedetek indokául szolgálva.

A jelenkori ember gyakorlatilag már nem az elődei által kitaposott úton halad, hanem saját vágyai individualista útján.

Nevezhetjük ezt erkölcsi reformnak, társadalmi evolúciónak, emberi haladásnak, szekularizációnak, vagy bárhogy, de attól tartok, a megnevezés elég felületes lenne.

A valóságot sokkal mélyrehatóbbnak, egy olyan képlet részének tartom, melyből nem hiányzik a politikusok azon vágya sem, hogy engedelmes alattvalókkal rendelkezzenek. Ne feledjük, hogy a hatalomgyakorlásnak három nagy formája létezik: katonai erő, gazdasági kényszer vagy vonzerő, valamint az értékek alakítása vagy csábítása.

Ugyanezt mondták a vallásról is: hogy ellenőrizni akarja az embereket. Bár ezzel nem értek egyet, ugyanis a vallás választás kérdése, egy nagy különbséget is látok. Míg a politikusok könnyen elárulhatják az Igazság ideáljait, az Isten nevében beszélők ezt nem tehetik meg a hívők elvesztésének (és az elbukás) kockázata nélkül.