Mi ez az ISIS? És mit akar? (INTERJÚ)

Miként tudta az Iszlám Állam megszerezni az ellenőrzést egy óriási, 6 millió lakosú terület felett? Milyen szerepe volt ebben a folyamatban az AEÁ-nak? Kikből áll a Szíriában jelenleg tevékenykedő több mint száz fegyveres frakció, kik finanszírozzák és milyen érdekeik vannak a háttérben meghúzódó „szponzoroknak”? Ez csak néhány kérdés, melyekre Marius Lazăr kolozsvári iszlámológus, a BBTE tanára válaszolt.

Marius Lazăr, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem-Filozófia Kara Nemzetközi Tanulmányok és Jelenkori Történelem Tanszékének előadótanára és a kevés romániai iszlamológus egyike az Adevărulnak elmagyarázta az Iszlám Állam történelmét, a mozgalom céljait, de a rendkívül bonyolult szíriai helyzetet is. A kolozsvári egyetemi oktató mind saját tanulmányaiból, mind a terepen tapasztaltakból ismeri az arab országokon belüli helyzetet, mert kutatási célból járt Iránban, Egyiptomban (itt éppen az Arab Tavasz kezdetén) és Marokkóban is. Az interjú előtt néhány nappal tért vissza egy iráni munkalátogatásról, ahol nagyon komolyan veszik a térségbeli terrorizmust.

Riporter: Történt valami az utóbbi években, hogy a radikális iszlamizmus „kitörésének” lehetünk a tanúi?

Marius Lazăr: Nem, a kitörés már évtizedek óta tart. Bennünk csak most tudatosul, de történelmi szempontból nincs szó újdonságról.

Az az érzésünk, mintha most, velünk kezdődne a történelem,

ártatlanul azt képzeljük, hogy a személyes történelmünk egyben a világé is. De bárki, aki elmélyed a Közel-Kelet, vagy Észak-Afrika XX. századi történelmében láthatja, hogy a politikai és militáns, sőt radikális ideológiák és formák szinte mindegyik államban kialakultak és ebben az egész időszakban a térségben zajló modernizálási és nyugatiasodási folyamatok közepette zajló mutációk által generált identitási, politikai, társadalmi, gazdasági válságok termékei.

A modern államok létrejötte bonyolult folyamat volt a Közel-Keleten, mely nagy reményeket keltett a népekben, nagy illúziókat a nemzeti, sőt pánarab jövőt illetően, de az itt bekövetkezett kudarcok, főleg a hetedik évtized után más modellek felé fordították a lakosságot. Ezeket a modelleket főleg az iszlám hagyomány különféle társadalompolitikai újraértelmezéseiben találták meg, elsősorban azért, mert vallási dimenziójuk sokkal nagyobb tekintélyt kölcsönzött mind maguknak az elméleteknek, mind az azokat felvető szereplőknek. Rendkívül gazdag az iszlamista áramlatok, vagyis a politikai, társadalomgazdasági, militáns formákat javasolók története és ezek – a saját specifikus történelmükkel – szinte az összes muzulmán államban megtalálhatók, beleértve az emigrációban, elsősorban Európában létező muzulmán közösségeket is. Másrészt, és ezt ki szeretném hangsúlyozni, óvakodnunk kell attól az abszolút hibás csábítástól, hogy túlságosan abszolutizáljuk a vallásra való hivatkozásokat, amikor egyéni, vagy kollektív viselkedéseket elemzünk.

Ma abszolút egészségtelen és – valójában – hamis csábítás szinte kizárólag a muzulmán identitásra való hivatkozást figyelembe venni, amikor a térségbeli népességekről van szó. Valójában számtalan identitási vektor – nemzetiség, etnikum, törzs, régió, szakma, társadalmi helyzet, politikai vagy ideológiai irányultság és a többi, és a többi – létezik, melyek mind-mind egyedi és specifikus jelleget kölcsönöznek minden egyes egyénnek. Szinte nevetséges valakit kizárólag a felekezete és főleg a vallására vonatkozó néhány nagyon általános kategóriára hivatkozva megítélni.

Annak a ténynek, hogy a muzulmán értékek ma nagyon fontosak a muzulmán társadalmak többségében, nem szabad elhomályosítania azt, hogy magát a vallásosságot rendkívül eltérő módon, főleg a különféle térségek kulturális hagyományainak eltérő specifikus formáit követve gyakorolják.

Az iszlám nemcsak vallás, hanem kultúra,

értékek és szociális normák tárháza és nehéz megállapítani, hol húzódik a határ az effektíven vallásos eredetű és a nem vallásos jellegű hagyományokból származó dolgok között, főleg az utóbbi évtizedeket figyelembe véve, amikor a muzulmán államok és társadalmak többségében a társadalompolitikai normák és a közéleti értékek nagyszabású szekularizációs és nyugatiasodási folyamatokon estek át.

Marius Lazăr, iszlamológus

Igaz, hogy az Iszlám Állam az utóbbi évek legerősebb szélsőséges mozgalma?

Igen. Látnunk kell, hogyan alakult ki az Iszlám Állam. 2003-ban, amikor Irakban megbukott a Ba’ath-rezsim, szinte az egész hatalom szétesett, a központi szinttől egészen a helyi hatóságokig, mind katonai, mind polgári vonalon. Az 1968 óta hatalmon lévő Ba’ath-rezsim abszolutista, Szaddám Huszein körül létrejött diktatúrává vált, teljhatalmú hírszerző szolgálatokkal, melyek ellenőrzésük alatt tartották a társadalmat és megakadályoztak bármilyen lehetséges támadást. Ezt az egész struktúrát az amerikai hatóságok számolták fel, miután Szaddám bukása után átvették Irak irányítását, de elkövették azt a nagy hibát, hogy többek között

az iraki hadsereget is felszámolták,

mely már az állam 1921-es létrehozása óta a nemzeti kohézió egyik eszköze volt. Az amerikaiak nem voltak képesek és nem rendelkeztek megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy nagyon hatékonyan és gyorsan új hatalmi struktúrákat hozzanak létre. Következésképpen az állam összeomlott, az iraki társadalom pedig az elkövetkező években különféle törzsi, szektás, etnikai, politikai stb. szolidaritási formákra szakadt szét.

Ennél még súlyosabb, hogy ezek között számtalan rivalizálás, konfliktus, hatalmi harc alakult ki a forrásokért, a befolyásért, vezetők közötti ellenségeskedések, de azért is, mert ezek közül sok egymást kölcsönösen vitató ideológiákra és identitásokra épült. Ebben a konfliktusok által terhelt kontextusban, melyek a szervezett bűnözéstől az idegen csapatok, vagy az új iraki hatóságok elleni mozgalmakig terjedtek, nagyon nehéz volt helyreállítani az állami tekintélyt. Irakban nagyon erős közösségi szegregáció létezik, elsősorban a szunniták, síiták és kurdok között, de mindezen csoportokon belül további alcsoportok is léteznek: törzsek, rivalizáló politikai pártok, különféle helyi szintű szereplők stb. Irak egyfajta

többszörös rivalizálási logikába lépett,

a központi hatalom megszilárdulása pedig rendkívül nehezen valósult meg. 2003 után a számbelileg kisebbségben (25%) lévő szunniták a megszerzett politikai, gazdasági, társadalmi, intézményi kiváltságaik elvesztésével szembesültek, melyeket az idők folyamán azzal tudtak megszerezni, hogy szolidaritási hálózataik révén megkaparintották a döntéshozatal területét és a fő hatalmi intézményeket. A szabad választások 2005 utáni bevezetése elősegítette a síita és kurd pártok előretörését, tehát azokét, akiket Irak közelmúltjában kizártak a hatalomból.

Következésképpen a szunnita törzsi, politikai vezetők, de főleg az új iszlamista, vagy harcos csoportosulások, melyek nagyrészt élvezték a lakosság támogatását, egyre idegenebbnek érezték az országon belüli új politikai rendet. A Szaddám-korszakban a számos biztonsági és félkatonai iraki struktúra több tízezer főre tehető tagjainak jelentős részét a szunnita lakosság soraiból toborozták, akiket a rezsim hű követőinek tartottak, ezért pedig egy sor társadalmi és pénzügyi kiváltságot kaptak. 2003 után, társadalmi és szakmai státuszukat elveszítve, bármiféle forrás nélkül maradva egy évek óta gazdasági csődben lévő országban, a nacionalista, vagy iszlamista lázadó csoportosulások felé fordultak, melyek most megjelentek Irakban és a káoszt, valamint az állami tekintély hiányát saját területi enklávék létrehozására használták fel, ahonnan harcot folytathattak az idegen csapatok és az új bagdadi hatóságok ellen. A következő években ehhez a belső, iraki szunnita lázadáshoz több ezer, az iszlám térség többi részéből érkezett dzsihádista harcos csatlakozott. Azokban az években, elsősorban 2003 és 2007 között Irak a radikális csoportosulások, főleg az al-Kaida tagjainak, vagy szimpatizánsainak Eldorádójává vált, akik Afganisztánból, Algériából, Líbiából, a Perzsa-öböl térségéből menekültek és azért érkeztek ide, hogy dzsihádot folytassanak az ellen, ami a dzsihádista szalafizmus szerint magát a „Nyugatot” képviseli, vagyis az Egyesült Államok ellen.

Ezen kívül itt lehetőségük volt kifejleszteni és átültetni a gyakorlatba egy másik averziójukat, mely egyre inkább a szunnita radikalizmusok egyik központi témájává válik, a síiták ellenit.

Ez a szektariánus értelmezés,

mely Ibn Tajmijja középkori hanbalita tudós tanításain alapul és amit ma a takfirizmus (a kiátkozást jelentő takfir szóból) kifejezéssel jelölnek, tragikus motivációt kínált az Irakban a civil lakosság ellen a mai napig elkövetett több száz, ha nem éppen több ezer síitaellenes merénylethez. Abban az időszakban a militánsok, fegyverzet, pénzügyi források masszív áramlását nemcsak a nemzetek feletti iszlamista hálózatok közvetlen támogatása segítette elő, hanem jelentős számú magán szimpatizánsé, vagy éppenséggel az Irakban a saját geopolitikai játékaikat űző térségbeli államok egyes struktúráié. 2005-ben az itt kialakult radikális szunnita mozgalmak egy része egy új, Iraki Iszlám Állam nevet viselő struktúrába egyesültek, mely a jelenleg Iszlám Államnak, vagy az arab világban a rövidítése alapján Daesh-nek nevezett szervezett magja lett.

Ugyanúgy, ahogy ma Szíria áll a regionális nagyhatalmak, Törökország, Szaúd-Arábia, Irán elkeseredett rivalizálásának középpontjában, az előző évtizedben Irak, a bizonyos síita és kurd hatóságok felemelkedése által jellemzett új politikai helyzetével szenvedte meg a regionális szereplők által gyakorolt befolyást. Mindegyik a saját klienseit támogatta szektariánius, ideológiai, stratégiai, vagy pragmatikus megfontolásokból, és ez évekig fenntartotta az instabilitási és bizonytalansági légkört, főleg a szunnita régióban és különösen a szunniták olyan bástyáiban, mint Falludzsah, Tikrit, Al-Ramadi, melyeket néhány évig biztonsági szempontból nagyon nehéz volt kezelni. Az amerikai erők több éves, az új iraki erők által támogatott katonai erőfeszítései és főleg David Petraeus tábornok lázadók elleni új stratégiája után, a 2007–2008-as időszakban – melynek során a helyi szunnita törzsi vezetők egy részét lefizették, hogy harcoljanak a dzsihádista mozgalmak ellen – sikerült viszonylag stabilizálni a helyzetet. Irak 2008 után azt a benyomást keltette, hogy képes gazdasági, biztonsági, politikai szempontból magához térni, miközben a dzsihádista mozgalmak diszkrétebbé váltak és az előző évekhez képest korlátozottabb erőszakosságot mutattak.

A Nuri al-Maliki által vezetett iraki rezsimnek, sajnos, szektariánus politikája volt, a síiták, vagy egyes, saját közösségükkel nem törődő szunnita kliensek kiváltságait erősítette.

Az új rezsim egyre inkább a 2003 előttihez hasonlónak tűnt,

újfajta tekintélyelvűséggel, a döntéshozatali hatalom kliensek és al-Malikihez hű emberek szűk csoportjai általi kézben tartásával, amihez még az általános korrupció, a nemzeti, vagy helyi hatóságok hatékony szolgáltatások, főleg víz és áram biztosítására való képtelensége, a minden állami intézményt uraló klientúrarendszer, a különféle, egymással folyamatosan hadakozó pártokhoz, vagy szektás és törzsi csoportosulásokhoz kötődő milíciák fennmaradása társult. Az amerikai hadsereg 2011-es kivonulása az új iraki katonai és rendőri struktúrákra hagyta Irak belső rendjének és biztonságának szavatolását, de ahogy az 2014 nyarán látható volt, ezeket a szakmaiatlanság, az állami hatalom iránti hűség hiánya, a klientúrarendszer, korrupció alapján zajló toborzás gyengíti.

Ez a kontextus, amit felerősít az Arab Tavasz és a szíriai konfliktus fokozatos militarizálódása által kiváltott regionális válság, melynek révén újra aktívvá váltak az iraki iszlámista mozgalmak. Falludzsah már 2011-ben újra az Iraki Iszlám Állam uralma alá került és azt az iraki hadsereg máig nem tudta visszaszerezni, holott 80 kilométerre van Bagdadtól. Moszul, majd néhány jelentős iraki szunnita régió 2014-es eleste mind a bagdadi hatalom politikai és biztonságpolitikai kudarcának, mind a terepen tapasztalható helyzetnek volt a következménye, nevezetesen annak, hogy az iraki rezsimet néhány éve már nem ismerték el és elfogadhatatlan volt a térségben. Iraknak ez a része sivatagos terület, biztonsági szempontból nagyon nehezen kezelhető, mert nincs elég emberi és logisztikai forrás az ellenőrzéshez.

Az ottani népességek törzsekből állnak, melyeket a tagok közötti nagyon erős szolidaritási kapcsolatok jellemeznek és melyek jelentős katonai forrásokkal rendelkeznek ahhoz, hogy megvédjék magukat egy nemkívánatos etatista hatósággal szemben. Míg az itteni törzsi sejkeket a 2007–2008-as időszakban az amerikaiak meggyőzték és megvásárolták, hogy a törzsek tagjait használják fel az al-Kaida és más dzsihádista, főleg külföldiekből, nem irakiakból álló csoportosulások elleni harcban, most már nem mutattak hajlandóságot együttműködni az al-Maliki-rezsimmel, mely egyértelműen megtorló módon lépett fel az iraki szunnita lakossággal szemben.

Mi az Iszlám Állam szíriai megjelenésének pillanata?

Az Iszlám Állam, tehát, a felélesztett iraki szalafista-dzsihádista aktivizmusok legújabb terméke. A 2011 utáni szíriai konfliktus és a szíriai politikai és katonai hatóságok visszavonulása Szíria bizonyos, főleg az iraki határ közelében lévő területeiről lehetővé tette a dzsihádista militánsok átvonulását Irakból Szíriába, előbb egy új struktúra, a 2013-ban megjelent Dszabát al-Nuszra formájában. Különben ez csak egyike volt a szíriai területen létrejött több tíz, vagy akár több száz harcoló csoportosulásnak, melyek a damaszkuszi rezsim ellen harcolnak.

Ezek ideológiai, identitárius, politikai irányultsága rendkívül heterogén, a szekuláris, nyugatbarát csoportosulásoktól az iszlamizmus különböző formáit, a Muzulmán Testvériség, vagy a dzsihádista szalafizmus vonalát követőkig. Ezek pedig nagyon gyakran a különféle regionális hatalmak érdekeit tükrözik, melyek között elkeseredett rivalizálás és harc zajlik a befolyásért, a forrásokért, a területekért. Ez motiválta az Iszlám Állam szíriai és iraki szárnya között 2013-ban bekövetkezett szakítást is, amikor a Dzsabát al-Nuszra vezetője, al-Dzsulani inkább az al-Bagdadi által vezetett iraki anyaszervezet elhagyását választotta, hogy kifejezze az al-Kaida és vezetője, Ajman al-Zavahiri iránti hűségét.

Az Iszlám Állam rendelkezik egy szervezett struktúrával, vezetővel?

Al-Bagdadi az, aki magát karizmatikus vezetővé léptette elő, aki főleg a teológiai tanulmányait és a szajjidi státuszát kívánja felhasználni, vagyis azt, hogy

Mohamed próféta egyenes ági leszármazottja.

Az Iszlám Állam, mint minden iszlamista csoportosulás, imázs, ideológia, kormányzat szintjén igyekszik minél láthatóbb iszlamista dimenziót mutatni, még akkor is, ha mint mondtam, a muzulmán normáknak egy nagyon partikuláris és radikális, egyfajta szigorú hanbalita irányvonalat követő értelmezéséről van is szó.

Ezen túlmenően az Iszlám Államot egy nagyon hatékony katonai és militáns infrastruktúra egészíti ki, ahogy az az utóbbi két évben Irakban és Szíriában látható volt, mely egy, néhány ezer rendkívül motivált és főleg az iraki, szíriai, de legfőképpen a többi rivális frakcióval folytatott számtalan fegyveres összecsapásban szerzett harci tapasztalattal rendelkező harcos által alkotott magból áll. Ezekhez számtalan muzulmán társul más muzulmán országokból, Észak-Afrikából, a Közel-Keletről, a Kaukázusból, Közép-Ázsiából és – ami a legfontosabb és legegyedibb dolog – az európai térségből.

Nagyon szigorú fegyelem fenntartásával, a vezető szerepüket vitató bármilyen társadalmi csoport ellen irányuló erőszakos fellépéssel, beleértve a mozgalomnak azokat a tagjait is, akik nem mutatnak feltétlen hűséget és alávetettséget, az Iszlám Állam jelentős területet vont ellenőrzése alá Irakban és Szíriában. Még ha ez zömmel sivatagból áll is, városi központokat is elfoglaltak, olyan városokat, mint Rakka (Szíria), mely jelenleg a fővárosuk, Moszul, Falludzsa, Al Ramadi, vagyis összesen nagyjából 6 millió embert.

Hogyan volt ez lehetséges?

A gyors és nagy területre kiterjedő felemelkedés éppen az iraki és szíriai állami hatóságok e területek feletti hatalmának megszűnésének tulajdonítható, mint ahogy a törékeny regionális kontextusnak is, mely lehetővé teszi a militánsok nagyszámú mozgását e terület felé. Szíriában a hadsereg kivonult a keleti területről, a Deir ez-Zourból, mely sivatagos és a damaszkuszi rezsim számára nem rendelkezik nagy stratégiai, gazdasági jelentőséggel, és a katonai és stratégiai forrásait inkább olyan létfontosságú területekre összpontosította, mint amilyen a főváros, a Földközi-tenger felé vezető tengely.

Mit akar az Iszlám Állam? Mi a célja?

A mozgalom vezetői hivatalosan egy ideális iszlamista állam- és kormányzási modell politikai, társadalmi, gazdasági, jogi újjáépítését kínálják, de olyat, amilyet a radikális iszlamista ideológusok képzeltek el. Ennek

a kalifátusi intézmény

a megnyilvánulási formája, de annak 2014-es kikiáltása és al-Bagdadi kalifává történt önhatalmú kinevezése csak nevetséges utánzása egy olyan történelmi modellnek, mely valós vallási és politikai tekintélyét illetően már Bagdad mongolok általi 1258-as lerombolásakor elavulttá vált, amikor felszámolták az abbászida dinasztiát.

Azóta a kalifai tisztség inkább csak szimbolikus volt, amelyet az oszmán szultánok vettek át és tartottak fenn 1517 után, de a szunnita világ feletti hatalmuk nem volt általánosan elfogadott és a tisztség által megkövetelt klasszikus erényekkel sem rendelkeztek.

Mondjon többet a kalifátusról.

A kalifa kifejezés Mohamed idejéből származik és helyettest jelent – vagyis a próféta utódját, aki átveszi tőle a spirituális és politikai tekintélyt, de a prófétai képességet nem. A kalifátus az évszázadok folyamán fokozatosan inkább klasszikus jellegű királysági formává (mulk) vált, főleg az omajjád és abbászida dinasztiák megjelenésével. Az abbászida kalifák már a IX. századtól kezdve fokozatosan elveszítik politikai hatalmukat a környékbeli, vagy a különféle tartományokban uralkodó emírek, vezírek, szultánok javára. Sőt, a X–XI. században egyszerre három kalifátus is létezett, a spanyolországi omajjád, a közel-keleti és környékbeli abbászida, valamint az észak-afrikai fatimida, mely nem is szunnita volt, hanem izmaelita és amely megpróbálta szétzúzni bagdadi riválisát. A modern korszakban a kalifátust, mint intézményt Mustafa Kemal Atatürk számolta fel 1924-ben, az új török köztársaság szekularizációját célzó politikái részeként.

Azóta – bár akkoriban ez a felszámolás bizonyos válságot okozott egyes vallásos muzulmán körökben és megpróbálták azt valamivel helyettesíteni – a kalifátus kérdése tárgytalanná vált és a muzulmán világon belüli nagy újraiszlamizálási áramlatok egyike sem tartotta megvalósíthatónak egy ilyenfajta hagyomány feltámasztását. Az, amit az Iszlám Állam a kalifátus kikiáltásával tett,

egy egyszerű imázsstratégia része,

mellyel azt az illúziót kívánja kelteni – még ha erre konkrétan is törekszik –, hogy nemzetközi szinten lehetséges az Iszlám Állam köré mozgósítani a muzulmánokat.

Valójában tagjainak túlkapásai és erőszakossága, a valódi érdekeivel kapcsolatos bizonytalanság és a régió különféle hatalmi struktúrái szintjén létező lehetséges cinkosságok, a szigorú, keresztények és más muzulmán irányzatok (síita, jazidi stb.) politikák kevéssé hitelessé és elfogadhatóvá teszik az Iszlám Államot az átlagos muzulmán emberek körében.

Ki támogatja jelenleg az Iszlám Államot?

Sok változat kering az Iszlám Állam lehetséges – pénzügyi, vagy katonai – támogatóiról, de nyilvánvaló, hogy ebben az esetben az olyan egyszerű profán megfigyelők, mint mi, nehezen találhatunk hiteles forrásokat. De újra ki kell hangsúlyozni, hogy az Iszlám Állam, és másodlagosan a Dzsabát al-Nuszra csak a legnagyobb médianyilvánosságot kapott és ismert csoportosulásai egy sokkal nagyobb számú harcos – dzsihádista, vagy sem – mozgalmakból álló komplexumnak, melyek most a szíriai-iraki térségben tevékenykednek. Szíriában jelenleg több száz, ha nem éppenséggel ezernél is több csoportosulás létezik, melyek hatalma néhány aleppói, homszi, hamái utcáról, vagy lakónegyedről egészen olyan struktúrákig terjedhet, mint a több mint tízezer tagból álló és Észak-Szíria nagy területein tevékenykedő Ahrar al-Sam.

Ezeket többé-kevésbé diszkréten, többé-vagy kevésbé véglegesen – állami, vagy nem állami jellegű –

regionális szereplők támogatják,

főleg Szaúd-Arábia, Törökország, Katar. A szíriai rezsimet más regionális szereplők, például Irán támogatja, mely az Al-Kudsz Zászlóalj tagjait küldi oda, a Hezbollah, vagy az iraki, vagy más térségbeli síita közösségekben toborzott számos milícia. Éppen a Szíriában ma, a helyitől a nemzetközi szintig terjedő módon tevékenykedők megsokszorozódása és főleg a mindezen erők közötti rivalizálások, konfliktusok vezetnek oda, hogy nagyon nehéz Szíriában stabilitást létrehozni és helyreállítani a biztonságot. A mindennapi erőszakos tetteket és bizonyos cinikus konfliktusos forgatókönyveket elsősorban az egyszerű emberek szenvedik meg, ami ki is váltotta a szíriai és iraki menekülteknek és belső áttelepülőknek az utóbbi négy évben ennyire masszív és tragikus válságát. Elválik, hogy a nemzetközi közösségnek vannak-e diplomáciai és humanitárius forrásai korszakunk egyik legkegyetlenebb válságának kezelésére. […]