Mi a francnak válasszunk?

A legnagyobb távolmaradási arányt előrevetítő európai parlamenti választás egyben a legfontosabb is lesz az EU történelmében, a globális versenyben egyre inkább habozó, illetve demográfiai és energetikai szempontból egyre sebezhetőbb kontinens fejlődésére gyakorolt hatásai révén. Az ukrán válság és Oroszország fenyegetése az utolsó figyelmeztetésnek kellene lennie egy olyan kontinens számára, mely a béke védelmére és a jobb életre fogott össze.

Senkit sem érdekel az európai választás – ez mára klisé lett. Ezt igazolják vissza a felmérések, vetik oda ironikusan a nem szavazók és tudják nagyon jól a pártok. Május 25-én valószínűleg csak minden harmadik európai fog szavazni és talán – átlagosan – minden negyedik román. Az európai parlamenti választás különböző okok miatt tűnik érdektelennek: az EU messze van, az Európai Parlamentet egy felesleges és drága absztrakciónak tekintik, a hasznos szavazattal kapcsolatos számítások itt nem működnek. Az európai parlamenti választások legfeljebb, például, az EU, vagy az – általában román – bevándorlók elleni gőz kieresztésére jók. Nemzeti szinten a düh kifejezése kedvenc alkalmának számítanak, amikor nem kell félni a szavazat közvetlen következményeitől. Így, a gyávaság, a zsigerből fakadó érzések és a kétségbeesés ilyenfajta kombinációjából születnek a szörnyek.

Az EU-ellenes európai parlamenti rohamosztag

A következő Európai Parlamentben nagyjából 100 szélsőséges lesz (plusz kb. 130 nyíltan euroszkeptikus, a konzervatívoktól és nacionalistáktól a kommunistákig), akik iszonyatos robbanási potenciált fognak képviselni az európai tervre és alapelvekre nézve, például – az amúgy is már sokat bírált és korlátozással fenyegetett – szabad közlekedésre.

A parlamenti patkó Európa-ellenesek által elfoglalt harmadából indulnak majd ki a támadások az európai intézmények, az Unió alapértékei ellen és egy kicsit kevésbé absztrakt módon, egyes tagállamokban a hatalom megszerzéséért.

Vagy legalább a nemzeti döntéshozatali szint feletti valamilyen mértékű befolyás megszerzéséért.

Például, amikor egy náci lehet Magyarország Parlamentjének alelnöke, ez annak a jele, hogy a szomszédos nemzet még nem gyógyult ki abból a betegségből, ami néhány évtizeddel ezelőttig számtalan erdélyi családot borított el vérrel. Ez pedig közvetlenül kihat ránk, mint ahogy a jogtalan visszaszolgáltatások, vagy az etnikai szeparatizmus is. Az utóbbi években, nemcsak Magyarországon, hanem Hollandiában, Nagy-Britanniában, Olaszországban, Franciaországban, Dániában, vagy Ausztriában nyilvánvalóvá vált, milyen káros lehet a szélsőjobboldal feltörekvése (magyarul itt elérhető) – nemcsak azzal a befolyással, amit egy kormánykoalíció részeként gyakorolhat, hanem a közbeszédre gyakorolt nyomásával is.

Hagyományos pártok – az Európa-ellenes populizmus csábítása

A mérsékelt francia jobboldal fő pártja, az UMP most azzal állt elő, hogy elképzelhető Franciaország Schengen-övezethez tartozásának felfüggesztése, ahol – legalábbis a párt vezetője, Jean-François Copé szerint – Romániának és Bulgáriának nincs helye. Ennek a pártnak az egyik volt európai ügyi minisztere vetette fel azt az ötletet, hogy az EU-t egy hat alapító államból álló magra szűkítsék. Az UMP egyik esélyes jövendőbeli pártelnök- és államfőjelöltje, a volt kormányfő Alain Juppé jelenlegi bordeaux-i polgármester pedig egy kétsebességes Európa mellett száll síkra: euró-övezet és a többiek. A másik oldalon a szocialista Manuel Valls kormányfő (maga is bevándorló, Barcelonában született spanyol apától és svájci anyától), Sarkozy sikerreceptjére építette az imázsát: kemény fellépés a bevándorlók, különösen a romák ellen.

Az idegengyűlölet és a rasszizmus, a politikai színpad peremén állókra sütött bélyegek, Európa egyik végétől a másikig elárasztották a politikai retorikát.

A válság által okozott szenvedések és az, hogy a hagyományos politikai osztály nem volt képes gyógyírt találni rá, olyan elégedetlenségeket és frusztrációkat tápláltak, melyek most a populista-nacionalista diskurzus felerősödésében törnek ki. A következmény? Ebben a választási kampányban már nagyon kevesen mernek szembeszegülni az euroszkeptikus áramlattal és az európai társadalom gondjaira adott megoldásként támogatni az integráció elmélyítését. Ellenkezőleg, ahogy azt a francia példa is mutatja, az identitáris-protekcionista hangvételt a százalékaikat kétségbeesetten menteni akaró „klasszikus” pártok is átvették.

Tehát azok után, hogy az európai építkezés öt évig egy helyben topogott, újabb ötévnyi visszatáncolás körvonalazódik. Mert a hatáskörök visszaadása a tagállamoknak (Nagy-Britannia e tézis élharcosa) sokkal divatosabb, mint a politikai-gazdasági integráció, mint egy nagyobb társadalmi, adóügyi és banki konvergencia szükségessége, vagy mint azok az előnyök, amikkel a régi és az újabb csatlakozók közötti fejlettségi különbségek csökkentését szolgáló életképes politika járna minden tagállamra nézve.

„Menekül, aki tud” – Európában öngyilkos illúzió

Mélységesen téved az, aki abban az illúzióban ringatja magát Európában, hogy bármit is megoldhat a „menekül, aki tud” mondás alkalmazásával.

Nagy-Britannia kivételével, melynek megvan a maga sajátossága, a szigetjellegét is beleértve, az Európai Unió országai vagy együtt menekülnek meg, vagy együtt süllyednek el.

Európa-ellenesnek lenni azt jelenti, hogy az ember semmibe veszi mind e kontinens történelmét, mind az ezekben az időkben átalakuló geopolitikai és gazdasági keretet is.

Sajnos, kényelmesebb és politikailag hasznosabb politikai szlogeneket eladni hamis gondokra adott megoldásokként, mint megmondani, mit kell tennie Európának ahhoz, hogy továbbra is megvédje polgárai békéjét, mit kell tennie az EU-nak, hogy ezeknek a polgároknak legyen munkájuk, tisztességes fizetésük és valódi, nem egy egyre kiterjedtebb és egyre utáltabb plutokrácia által aláásott demokráciában éljenek.

A május 25-i szavazás, akarva-akaratlanul, a következményei miatt sokkal több lesz, mint 28, a maga jellegzetességével és korlátaival rendelkező, belpolitikai versengés összege. A masszív távolmaradás azzal a veszéllyel jár, hogy elősegíti az agresszív populizmus túlreprezentáltságát, ami nemcsak az európai parlamenti színpadhoz és forrásokhoz való jelentősen megnövelt hozzáférése miatt aggasztó, hanem a populista retorika fertőzési potenciálja miatt.

Az Európa-ellenesek példátlan módon fogják rányomni a pecsétjüket arra, hogy milyen irányba és milyen ütemben fog az Európai Unió haladni.

A május 25-i választás mindnyájunkra tartozik – a pragmatizmus nevében az ideológiai kompromisszumra hajlamos pártokra és a távolmaradás és szavazás között habozó polgárokra is: elsősorban azért, hogy a történelem ne lépkedjen visszafelé.