Lucian Boia: Nem minden román jut majd be a Paradicsomba! (INTERJÚ)

Jelen szöveg a ziare.com oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Lucian Boia történész atipikus könyvet írt, melyben nem mítosztalanított egyetlen nemzeti jelképet sem és egyetlen történelmi kontextust sem helyezett nagyító alá. Itt sokkal inkább azokról a kérdésekről, nyugtalanságokról és témákról van szó, melyek elkerülik a történelem figyelmét, még akkor is, ha a történész visszatekintve felfedezheti azokat a néha fekete, néha nem fekete hattyúkat, melyek a történelem folyamán kirobbantottak valamilyen történelmi eseményt, a Brexittől és Trump megválasztásától a tekintélyelvű rezsimek megjelenéséig Közép- és Kelet-Európában.

Ezekről a kérdésekről beszélgettem Lucian Boiával, melyek túl sok vagy ellenkezőleg, túl kevés figyelmet kapnak, de a kommunizmus alatti életről is folytattuk a beszélgetést onnan, ahol a legutóbbi interjúban abbahagytuk. A kötet még a nyomdában van, de kedden, október 22-én mutatják be a Humanitas Cişmigiu Könyvesboltban.

Emlékiratai második kötetének megjelenése keltett némi vihart, mert Lucian Boia nyíltan beszél a Securitate tisztjeivel folytatott találkozóiról. A ziare.com-nak idén tavasszal adott interjújában (magyarul itt olvasható – a szerk.) a találkozókat is megmagyarázta és habozás nélkül kijelentette, hogy egyetlen pillanatig sem volt szó másokról szóló kompromittáló feljegyzésekről:

„Az én értelmezésem az, hogy felügyeltek.

Persze nem mondták meg, hogy mi a céljuk és én sem tudom, hogy mit lehetne találni rólam egy Lucian Boia-aktában, ami a CNSAS-nál (Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács Levéltára – a szerk.) nem létezik. Annyit tudok elmondani, hogy egyetlen szekus sem kérte tőlem soha, hogy megtegyek egy bizonyos dolgot, hogy megfigyeljek valakit, senki sem kért tőlem információ-kiegészítést, valamiféle részletet. Egész idő alatt az volt az érzésem, hogy megfigyelés alatt tartanak, nehogy elkanászodjak. Hazudtam nekik, amennyit tudtam, azt hiszem, ezt meg is írtam egyszer, hogy egy totalitárius rezsimben az embernek kötelessége hazudni”.

Riporter: Lucian Boia atipikus kötettel tér vissza a könyvpiacra: nem szól sem történelemről, sem mítosztalanításról, inkább bölcselkedésekkel van dolgunk.

Lucian Boia: Néha-néha bölcselkedni is szoktam.

Ez nem napló, de mégiscsak személyes sorok. Miért nem az emlékiratok harmadik kötete, Lucian Boia? Az olvasók valószínűleg vártak rá, bevallom, hogy én is.

Hamarosan nekiállok írni. Szükségesnek tartottam megjelentetni ezt a kötetet és, persze, tudatában vagyok annak, hogy most az emlékiratok harmadik kötetét várták és szándékomban is áll megírni és ezáltal teljesen kiterítem a lapjaimat.

Itt az ember helyéről, értelméről beszél, de ezúttal nem a történelemben, hanem a világban, az univerzumban.

Rendben, én történész vagyok, de jogom van más, a történelemhez többé-kevésbé közel vagy távol álló dolgokról is gondolkodni. Egyszerűen ezek a saját gondolataim, melyeket megpróbáltam bemutatni.

Ezzel azt mondja, hogy a történelem kimerítette az eszközeit az emberiség nagy ügyeivel, kérdéseivel kapcsolatosan?

A történelem sohasem merül ki, sohasem ér véget.

Még ha a tettek ugyanazok maradnak is, az értelmezések mindig különböznek, a történelemnek rendkívüli képessége van a megújulásra, az értelmezések pedig nemzedékről nemzedékre változnak. Nem aggódom a történelmet illetően.

Kis könyv  nagy kérdésekről. A vallás, a halál kérdése.

Nem hiszem, hogy megoldottam volna a problémákat, de rámutattam, hogy melyek lennének a kérdőjelek és hogy – szerintem – sok tekintetben sajnos képtelenek vagyunk végig vinni a dolgokat, ténylegesem megérteni, mi az emberi lét, mit keres az ember ezen a világon. Véletlen, vagy valami több, valami más? Nem tudjuk és soha nem fogjuk megtudni.

Ennek ellenére itt két síkkal találkozunk: az emberek történelme, a kis történelmek és a nagy, a világ történelme. A szentség kérdésében, például, míg a világnak nehezére esett egyetlen vallásnál megállni, mely kielégítő választ ad a nagy szorongásokra, íme, szekuláris vallások jelentek meg, melyek azt állítják, hogy rendelkeznek a válaszokkal.

Itt két dolog van, melyekről külön kell beszélni. Először is, mégiscsak lenyűgöző, amikor a vallásokra nézünk, hogy mennyi vallás van, folyamatosan sokasodtak, miközben annak az igazságnak, amelyre a vallás utal, egyetlen egynek kellene lennie. Márpedig

az abszolút igazság körül a vallások sokasága alakult ki,

egy részük hasonlít egymásra, de nagyon nagy különbségek is vannak. Hol az igazság, kinek van igaza? A keresztényeknek van igazuk, a buddhistáknak, miért lenne nekünk inkább igazunk, mint másoknak?

Ahol a vallások kudarcot vallottak az egyetlen igazságról való meggyőzésben, ott a vallási forgatókönyvet követő ideológiák sikeresek voltak.

A kérdés az, hogy hol van az igazság? És nem nagyon tudjuk, vagy mindenki a saját igazságával áll elő. Meggyőződésem, hogy nem tudunk majd a végére járni egy ilyenfajta vizsgálatnak, sohasem fogjuk tudni, csak ha majd Isten megjelenik és mindnyájunknak elmondja, nagyon világosan, hogy így állnak a dolgok, de olyan talányról van itt szó, ami nélkül mindenki úgy határozza meg önmagát, ahogyan jónak látja. Az a kérdés, hogy kinek van igaza és kinek nincs.

És ezt ki dönti el?

Mindenki maga dönti el, de ha az emberiséget összességében nézzük, akkor egyik társadalomtól a másikig, egyik civilizációtól a másikig nagyon különbözőek a választott utak.

Azt mondja, hogy az ember valamiképpen elvesztette a vallásosságát.

Nem feltétlenül mindegyik kultúrában, de korszakunk domináns kultúrájában, a Nyugatra utalok, nagyon hangsúlyos kereszténytelenedési folyamat zajlott le.

A nyugatiak többsége már nem hisz Istenben, vagy csak kulturális, erkölcsi értelemben hivatkozik rá.

Hagyományon, kultúrán keresztül keresztények, nem abban az értelemben, hogy ténylegesen hinnének.

Mégis, amilyen mértékben a nyugati világ kereszténytelenedik, magukat vallásosan újraalapító politikai doktrínák jelennek meg.

Ezek szekularizált vallások, valláspótlékok. Többek között a kommunizmus is ilyenfajta konstrukció volt, az ember felszabadulására, az egész társadalmon, az egész emberiségen belüli tökéletes harmóniára törekedett. Ezek olyan elemek, melyek egyfajta történelemvég felé tendálnak, ami a középkori millenarizmussal rokon – azzal az elképzeléssel, hogy a történelem végén létezik egy 1000 éves békés, harmonikus, boldog időszak.

Igen, a kommunizmus valláspótlék. Vannak rendkívül erős ideológiák, melyek iránt az emberek elköteleződtek, elkötelezték a lelküket, sőt, még az életüket is feláldozták. Létezik a különféle utópisztikus megoldások mártírjai fogalom.

Az egyik számomra alapvetőnek tűnő különbség az, hogy

a szekularizált vallásokban az egyént elnyeli a közösség.

Nézze meg a kommunizmust, nézze meg a nacionalizmust. Az igazi vallások az egyénre támaszkodnak és az örök élet, a halál utáni boldogság lehetőségét kínálják minden egyénnek külön-külön, nem a társadalomnak, mint egésznek. Nem minden román jut majd a Paradicsomba. A megváltás egyéni jellegű dolog.

Mindezeken túlmenően, a nap végén, az ember halandó marad.

Szerintem ez az igazán botrányos. Minden egyes egyén külön-külön rendkívüli dolog és a természetnek ez a csodája siralmasan, rendkívül gyorsan fejezi be az életét. Végső soron mire szolgál a létezésünk? Ez is talány. Miért kell meghalnunk?

A halhatatlanság hipotézisével játszik. De boldogulna a világ, ha halhatatlanok lennénk? Saramagónak van egy regénye egy olyan országról, ahol az emberek már nem halnak meg. Nos, ez az ország összeomlik, nincsenek már munkahelyek, a cégek csődbe mennek. Az emberek külföldre szöknek, hogy meghaljanak.

Persze, van egy ellentmondás. Egyrészről ez az emberre vonatkozó kérdés radikális megoldása lenne. Másrészről mit kezdünk ennyi halhatatlan emberrel? Van helyük ezen a bolygón? Több milliárd, több száz milliárd ember halmozódik fel. Végső soron ezek rendkívül absztrakt viták.

A halhatatlanság nem valósult meg, de az élet meghosszabbítása sikerült.

Mindenki szeretne még egy másodperccel többet élni, de az örökléthez képest tényleg olyan nagy különbség 70 vagy 100 évesen bevégezni?

Sikerült néhány évtizednyi életet nyerni,

több betegség és járvány gyógyszeres kiirtásával ez egy megfelelőbb életrend. Minden magára valamit is adó idős ember jelentős mennyiségű mindenféle tablettát nyel le naponta. Mindezek hoztak két-, három évtizednyi életet és elérhetjük a 100 évet, de ez nem jelenti azt, hogy nem halunk meg.

A szorongás a halandóság hipotéziséből származik, 70 évesen és 100 évesen is tudatában vagy a halálnak. Megemlíti Harari tézisét, aki szerint az életnek ez a meghosszabbítása gazdasági törésvonalakat mélyít majd el.

Igen, képes kihangsúlyozni a társadalmi polarizáltságot. A nagyon gazdagok meg tudnak majd vásárolni bizonyos szolgáltatásokat, melyek sokkal nagyobb mértékben meg tudják majd hosszabbítani az életüket, mint amennyit a szegény vagy kevésbé gazdag emberek remélhetnének. Egy gazdag embernek lehetősége lesz két-három évtizeddel többet élni, mint egy szegény ember.

A történelem nem képes hosszabb távra jósolni. Képesek lettünk volna előrelátni például 20 évvel ezelőtt, hogy tekintélyelvű tendenciájú politikai rezsimek jöhetnek vissza ebbe a volt kommunista térségbe?

Ez a jövő kérdése. A jövőről csak ostobaságokat mondanak. Nem vagyunk képesek megjósolni, előrelátni a jövőt, még a közelit sem. És ez azért van így, mert a történelem rendkívül bonyolult folyamat. Sok szereplő van és mindnyájan hozzájárulunk a történelem menetéhez.

A történelmet az emberek csinálják és az emberek nem tudják ellenőrzés alatt tartani.

Van az az elmélet a fekete hattyúról, de az én véleményem az, hogy akár fekete, akár fehér, akár bármilyen másfajta hattyúval van dolgunk, túl sok tényező hat a történelemben és nem tudjuk, milyen kombinációkat fognak összehozni, ez egy Brown-féle mozgás, egy véletlenszerű kombináció.

De most visszatekintünk. Van egy fekete hattyúnk ebben a volt kommunista térségben, amely kiváltotta azt, amit illiberalizmusnak nevezünk?

Ez nem feltétlenül egy fekete hattyú. Felidéztem a fekete hattyú elméletét, de az én meglátásom az, hogy az összes hattyú képes teljesen váratlan következményeket generálni. Ez nem akadályoz meg bennünket a jelenségek elemzésében, magyarázatok, okok keresésében. Mi mindig leegyszerűsítünk, amikor egy jelenség okaira utalunk, az igazság az, hogy minden eseménynek számos oka van.

Ugyanezen kontextusban beszélhetünk közös okról a magyarországi, lengyelországi, romániai kisiklások esetében. Miért nem alkalmazkodtak ezek az országok a nyugati demokrácia modelljéhez? Ez egy közös ügy vagy hibás így felvetnünk a kérdést?

A demokratikus hagyományuk szerényebb volt, ez világos. E szemszögből nézve a nyugat jobban állt a sokkal szilárdabb demokratikus keretben, mint ezek a közép- és kelet-európai országok.

Másrészről

ne képzeljük, hogy a demokrácia tökéletes rendszer és nem vezethet perverz jelenségekhez.

Nézzen meg egy olyan totalitárius rezsimet, mint a nácizmus. A nácizmus egy olyan társadalomban jelent meg és vált uralkodóvá, mely nagy vonalakban demokratikussá vált: a weimari rezsim Németországában.

A nácizmus nem lett volna lehetséges a XIX. századi arisztokratikus Poroszországban, Bismarck idejében. Egy demokratikus rezsim eltorzításával vált lehetségessé. A totalitarizmusok sokkal inkább a demokráciából származnak, mint az arisztokratikus rezsimekből. A történelemben nagyon sok perverz hatás van. Mi igyekszünk elérni valamit és arra ébredünk, hogy teljesen más pontba érkezünk. […]

Lásd a Brexitet.

Igen, szinte mindenki a másik eredményre számított, vagyis arra, hogy Nagy-Britannia az Európai Unióban marad. Nagy volt a meglepődés. Cameron azért szervezte a népszavazást, hogy megnyerje, nem azért, hogy elveszítse és azzal a meggyőződéssel, hogy ez így is fog történni. És fordítva történt. Trump megválasztása is fordítva történt, az arab tavasz is. Mennyi reményt keltett és teljesen másvalami sült ki belőle.

És 1989? Akkor az történt, amit terveztek? Visszatérés a kommunizmus előtti demokráciához.

Nem tudom, hogy túlságosan jó-e kommunizmus előtti demokráciáról beszélni, mert az eléggé suta demokrácia volt.

Romániában is, Lengyelországban is demokratikus elemek elég sok tekintélyuralommal és konzervativizmussal kevert kombinációi voltak.

A kommunizmusból kikerült országoknak nem a korábbi állapotokhoz visszatérés kellett volna az eszménye legyen, hanem a nyugathoz való csatlakozás, minél hamarabb, egy igazi, nem pedig egy bicebóca, két világháború közötti demokrácia átültetése.

És mi sült ki belőle?

Egyes dolgok sikerültek, mások nem, még nem ismerjük a történet végét. Egy történelmi folyamatot nagyon nehéz megítélni, amikor nem ismerjük a végét vagy az egymást követő különféle fázisokat.

Az az igazság, hogy a világban sok, mindenféle, politikai, társadalmi, vallási feszültség halmozódott fel, ezekhez hozzáadódnak a természeti jellegű zavarok, melyekbe az ember is beavatkozott, pozitív módon, a mindenféle ipari tevékenységeivel. A globális felmelegedésre utalok, a klíma romlására, amit már a bőrünkön érzünk.

Felmerül bennem a kérdés, mivé alakul mindez, vajon ezek az elszabadult klímatényezők figyelembe fogják venni az emberiség számára szükséges korlátokat? Ha túllépsz a korlátokon, akkor bármiféle forgatókönyvet fel lehet építeni, az emberiség, a földi élet végét is.

Az emberiségnek ezzel a válságával a politikai modellek is válságba kerülnek.

Az az igazság, hogy a történelem felgyorsult, olyan változások történnek, melyekre nem gondoltunk,

szédítő ütemben történnek és ha marad a tendencia, akkor ez az ütem valószínűleg fokozódni fog. Még nagyobbak lesznek a gondok. Nem tudom, hogyan öltenek testet, de azt hiszem, hogy a hibázás veszélye nélkül megkockáztathatjuk az állítást, hogy a világ nagyon gyorsan változni fog.

Elmondhatjuk, hogy a holnapi, az 50 év múlva létező világ valószínűleg más lesz, mint a mostani. A történelem folyamatosan gyorsult és nem tudjuk, mi marad a régebbi világból, vagyis a miénkből. Nézze csak meg, mennyi minden történt az utóbbi két, három évtizedben.

Ezek azért mégiscsak jó évtizedek voltak, járványok, éhínség, nagy háborúk nélkül nyugaton.

Jó évtizedek az európai térségben, de meg kell nézni, hogy mennyire voltak jók az egész világon. Nagy a szegénység a bolygón, sok a kétségbeesett ember. Az persze biztos, hogy az európai, amerikai térségben jól mentek a dolgok a történelemben, de nem tudjuk, hogy mi lesz.

Lucian Boia, a visszaemlékezések második kötete a kommunista időszakkal ért véget, megemlíti benne a találkozásait a Securitatéval. Megbántották a reakciók, aránytalanoknak tartotta azokat?

Nem mondhatom, hogy kellemesek, de hozzászoktam. Egy sor párhuzamos életrajz van rólam, vannak, akik nagyon jól tudják, miket tettem, mit gondoltam, gyakran nagyon furcsa dolgokat mondanak. De

nem hiszem, hogy magányos áldozat lennék.

Úgy gondolom, olyan társadalomban élünk, a mai román társadalomban, melyben sok mindent elmondanak, sok hazugságot és manipulálást is. És mit tehetek akkor, amikor nem igaz dolgokat mondanak rólam? Mondjam azt, hogy nem úgy van?

Én megírtam a visszaemlékezéseimet és – higgye el – nagyon helyesen írtam meg. Benne van életem lényege, torzítások és azon vágy nélkül van benne, hogy kedvezőbbnek mutatkozzam annál, amilyennek én valójában tartom magam. Ha egyesek azt képzelik, hogy én nem is tudom milyen különös dolgokat tettem az életem folyamán…

Szükségét érzi bizonyos további tisztázásoknak? A beszélgetés abból indult ki, hogy a Securitatéval folytatott találkozóiról mesélt.

Mit tegyek? Ismételjem meg, amit leírtam? Azt hiszem, olyan oldalakról van szó, melyeket nagyon világosan leírtam, minden nagyon igaz. Megpróbáltam szabad ember lenni, mindazt, amit a külföldiekkel kapcsolatosan tettem – és több száz történészt ismertem, létrehoztam egy nemzetközi történészbizottságot –, azt egyedül tettem, a saját elmémmel és eredményeimmel.

Naiv dolog lenne, ha valaki azt képzelné, hogy amikor ilyen lenyűgöző – nyugodtan merem így nevezni – nemzetközi kapcsolatai vannak az embernek, akkor a Securitate nem figyelt oda az ilyesmikre.

Természetesen megkerestek, azt kérték, hogy magamról beszéljek,

nem másokról, mert én voltam az, akit ha nem is megfigyeltek, de ellenőrzés alatt tartottak, nem tudom, milyen kifejezést használjak. Egyesek aztán ezen az alapon óriási szekust csináltak belőlem, nem is tudom kicsoda azt mondta, hogy Iulian Vlad (az Állambiztonsági Főosztály, azaz a Securitate utolsó vezetője volt – a szerk.) egyfajta kiegészítője voltam.

Bánja, hogy megírta, bevallotta ezt?

Mindenesetre nem írtam volna az életemről úgy, hogy kihagyok bizonyos fejezeteket. Ez végső soron egy elhallgatással elkövetett hazugság, de mégiscsak hazugság lett volna. Amint eldöntöttem, hogy írok az életemről, a Securitatéval kapcsolatos szóban forgó epizódok is természetes és helyes módon megtalálták a helyüket abban, amit írtam.

Ám furcsállom, hogy egyesek a Iulian Vladhoz valló kötődésemmel támadnak, amiről nem is tudtam. De azt tapasztalom, hogy a mai Romániában nagyon nagyra tartják, szépen beszélnek e tábornok hazafiságáról.

Ön szerint miből következik az antikommunista elkeseredettség, mely nem lát árnyalatokat?

Ez egy hazugság, mert

nagyon sok román eredeztethető nyilvánvaló módon a kommunizmusból, származását, mentalitását, életpályáját és más hasonlókat illetően.

Minek kell megtörténnie, hogy a román társadalom túllépjen ezen a manicheizmuson, amely sehova sem vezet?

Nincsenek receptjeim, azt hiszem, hogy ami engem illett, én túlléptem ezeken a dolgokon. Írtam egy könyvet a kommunizmusról, a Strania istorie a comunismului românesc (A román kommunizmus furcsa története – a szerk.) címűt és megpróbáltam kiegyensúlyozott módon megírni.

Azt, hogy inkább a kommunistáktól származunk, mint a dákoktól.

Ez nyilvánvaló. Egy kis vicc formájában, természetesen, de nyilvánvaló. Az ókorból származunk, mint mindenki más, de nagyon ködösen, ezek távoli dolgok, míg a kommunizmus itt van, hozzánk közel. Persze, mindnyájan a kommunizmusból származunk. A kommunizmussal szembeni ellenségesség vehemens, intoleráns módon nyilvánul meg, ami végső soron szintén a kommunista mentalitásra emlékeztet.

Meglepte, hogy a kommunizmust elítélő elnököt leleplezték, hogy együttműködött a Securitatéval?

Hihette azt valaki, hogy nem? Az a fontos, hogy ezzel tette-e valakinek valami rosszat. Hajóskapitány volt, Anvers-ben volt a vállalat képviselője. El tudja képzelni valaki, hogy az anvers-i képviselőnknek nem volt semmi köze a Securitatéhoz? Akkor ez azt jelenti, hogy akik a Securitatéról beszélnek, nagyon naivak. A saját bőrömön éreztem:

bármilyen kapcsolata volt az embernek a külfölddel, a külföldiekkel, azonnal a Securitate nagyítója alá került.

Fel sem merült, hogy így vagy úgy ne kérdezzék ki.

Azt mondja, hogy felgyorsult a történelem. Romániában is felgyorsult?

Természetesen mindenhol nagyon gyorsan halad. Románia még a kontrasztok társadalma, van az embereknek egy széles kategóriája, mely egy hagyományos típusú mentalitásban és szegénységben él és vannak, akik a jövő felé tekintenek. De nem tudom, hogy ez jó vagy kevésbé jó dolgokhoz fog-e vezetni, mindenfelé sok feszültség van.

Olyan időszakban vagyunk, amikor a Szociáldemokrata Párt távozik a kormányból. Történelmi léptékben gyorsan történt?

Én általánosságban beszéltem, az életmódban, a technológiában bekövetkező változásra, nem a szerencsétlen román vitákra gondoltam. A jelenség globális, az Európai Unióba való integrálódásunk pedig egy nagyon fontos összképbe helyez bennünket.

Visszafordíthatatlan ez az integráció?

Nem tudom,

remélem, hogy az Európai Unió megmarad, Románia egyre európaibb országgá válik,

megszűnnek a Nyugattól bennünket elválasztó anyagi, de intellektuális különbségek is.

Leküzdöttünk legalább egy centimétert a hagyományos elmaradottságunkból?

Persze, hogy leküzdöttünk. A kudarcok ellenére, sok olyan dolog dacára, melyek nem néznek ki jól, a román társadalomban óriási a haladás a 20-30 évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Természetesen mi is haladunk ebbe az irányba.

Ebben a kötetben is beszél az álhírekről, azt mondja, hogy az fog győzni, aki a legjobban tudja mondani a hazugságot.

Ez azt jelenti, hogy a demokrácia is megmutatja a kevésbé sikeres vagy kimondottan veszélyes részeit. Az embereket a demokráciában nagyobb mértékben lehet manipulálni, mint a korábbi, arisztokratikus, burzsoá – vagy nevezzük bárminek – rezsimekben, amikor a társadalmat egy gazdag, művelt, nehezebben irányítható elit uralta. A tömegeket könnyű manipulálni. Ez történt Németországban, Hitler demokratikus választással került hatalomra.

Ion Iliescu is.

Iliescu 1989-ben államcsínnyel került hatalomra. Igaz, azután a demokratikus választások megerősítették, Iliescu – megdöbbentő módon – akkor 85 százalékkal nyerte meg az elnökválasztást, ha nem tévedek.

És akkor még azt állítjuk, hogy a románok antikommunisták?

Szavazhatott volna Iliescura az, aki igazán antikommunista volt? A románok 85 százaléka akkor nem feltétlenül azt bizonyította, hogy kommunista, de azt igen, hogy mindenféle szálakkal kötődik a kommunizmushoz. Elég furcsa ez a nagyon antikommunista viselkedés és azt hiszem, hogy eléggé képmutató is.

Csak erről van szó, vagy egy nemzedék nosztalgiája egy bizonyos komfort iránt? Nem voltak munkanélküliek, holott ennek a másik oldala a hideg, az éhezés, a politikai börtön volt. Vagy egy idealizálásról van szó?

Igen, természetesen idealizálásról, de ugyanakkor egyes emberek valódi életéről, akiket a kommunizmus – jogosan vagy sem – felemelt, faluról városra hozott, sokukat tisztségekbe emelt.

A társadalmi emlékezet hogyhogy nem inkább az óriási rosszat rögzíti?

Azt hiszem, hogy a rossz is jelen van, ennek bizonyítéka, hogy most ünnepeljük a forradalom 30. évfordulóját és a kommunizmust a bűnös oldaláról mutatják be.

Halott és örökre eltemetett?

A halott a gödörből már nem tér vissza. Az egyértelmű, hogy örökre halott, ez nem vitás, de ez nem jelenti azt, hogy nem jelenhet meg egy másik rossz.

Úgy véli, hogy Románia abban a veszélyben volt az utóbbi években, hogy visszatérhet egy totalitárius rezsimhez?

A Dragnea-rezsimben létezett egy totalitárius hajlam, ez világos,

de szerencsére nem tudott túl messzire elmenni, mert Románia mégiscsak elindult egy demokratikus típusú fejlődés útján. És még szerencsésebb, hogy nem vagyunk egyedül, az Európai Unió része vagyunk, nem tudunk elszigetelődni, nem tudunk mi itt létrehozni egy remekbe szabott román diktatúrát.

De ha nem lennénk az Európai Unióban, nem is akarok erre gondolni, talán Ukrajnára vagy Fehéroroszországra hasonlítanánk. Nagy esély, óriási esély volt Románia belépése az Európai Unióba.

Szavazni fog az elnökválasztáson?

Természetesen. Nem tudom, hogy jó-e megmondanom, hogy kire szavazok, de biztosan nem voksolok Dăncilă asszonyra.