Klaus Iohannis megtisztelő cenzúrázása

Egy látszólag banális esemény olyan témává válik, mely kényes helyzetbe hozza Klaus Iohannist és egyfajta demokratikus tesztnek is aláveti. A kínaiak skrupulusok nélkül megcenzúrázva tették közzé az elnök önéletrajzi könyvét. Kivették a kommunizmust bíráló részeket, vagy finomítottak az ízlésüknek túl kemény kifejezéseken. Ez egyáltalán nem egy frivol téma, vagy semmiség. Ellenkezőleg, nagyon is komoly. Éppen a cenzúra és a misztifikáció miatt, a kínai változatból, a szabadság semmibevételének egyfajta cinikus megerősítéseként, többek között az a rész is eltűnt, melyben Iohannis elnök „meggyőződéses antikommunistának” vallja magát.

„Sokan azt mondják, hogy jó volt az ő (Ceaușescu – a szerk.) idejében, mert mindenkinek volt háza és lakása, bár mindenki rajta viccelődött. De megfeledkezünk a tömeggyilkosságokról, arról, hogy nem mondhattuk ki hangosan a véleményünket, megfeledkezünk a szürke életről, elfelejtjük a mártírokat, a nemzeti jelképek lábbal tiprását, a történelem meghamisítását”, írja Iohannis a Pas cu Pas (Lépésről lépésre – a szerk.) című kötetében. Nyilvánvalóan ez a bekezdés is demonstratív módon elpárolgott a kínai változatból.

Ami számomra mégis meseszerűnek tűnik, az

a szerkesztési politikaként vállalt cenzúra hivatalossá tétele.

A kínai kiadás már a legelején világossá teszi, hogy megcsonkította a szöveget: „El kell mondani, hogy a különféle államok közötti történelmi és kulturális különbségek, az eltérő társadalmi rendszerek és a minden egyes (állam) által követett eltérő utak miatt különbségek vannak a szerző és a mi véleményünk között, és ezért a kiadási folyamat során eltávolítottunk bizonyos bekezdéseket”. Ez már szinte komikus, ha nem lenne szomorú.

Ez számomra a szabad világ határtalan megsértésének tűnik. Felajánlod, hogy lefordítod az egyik európai demokrácia államfőjének könyvét, azzal a megjegyzéssel, hogy szemétre dobod mindazt, ami nem tetszik – mi lehet ennél botrányosabb? Kommentár nélkül elfogadni ezt a siralmas cenzúrázást legalább olyan rosszul mutat, annál is inkább, mert Iohannis elnök azt állítja, utálta és gyűlölte a kommunizmust, az okok között felsorolja, „hogy nem tudtuk hangosan kimondani a véleményünket”, és a „történelem meghamisítását” is.

Vajon hogyan érzi ma magát Klaus Iohannis, némán lenyelve egy olyan cenzúrázást és történelemhamisítást, melyet szintén egy kommunista rezsim eszközeivel hajtanak végre, annyi különbséggel, hogy ez most nem egyszerű, erőtlen állampolgárként éli, hanem éppenséggel az állam hatalmi csúcsán, ahonnan – elméletileg – valamivel többet is tehetne.

A szerzői jogokat birtokló Curtea Veche kiadó azt magyarázta a HotNews.ro-nak, hogy „a kínai kiadó engedélyt kapott tőlünk arra, hogy a kínai kiadást a szerzői jogot megvásárló fél szerkesztési politikájához igazítsa”. Másképp mondva, expressis verbis

megengedték nekik az államfő cenzúrázását.

Mélységesen kétlem, hogy ez megtörténhetett a szerző – legalább szóbeli – engedélye nélkül.

Talán felmerül önökben a kérdés, hogy nem csinálunk-e túl nagy ügyet egy látszólag semmiségből. Miért lenne ennyire súlyos néhány kommunizmusról szóló bekezdés eltűnése egy végül is kínaira mégiscsak lefordított könyvből? Nem természetes dolog ilyen formán kímélni Kína, a világ egyik legnagyobb gazdasága Kommunista Pártjának érzékenységét, mely országgal többek között olyan államok is igyekeznek minél jobb kapcsolatokat ápolni, mint Németország és az Egyesült Államok?

Talán azt is mondják majd, hogy a politikai pragmatizmus nevében sokkal nagyobb szörnyűségek is történtek már jóval jelentősebb európai vezetők részéről. Ha megnézik, például, Angela Merkel Kínával kapcsolatos metamorfózisát, akkor látni fogják, hogy a Dalai Lámával történt, Peking által hevesen bírált 2007-es találkozó óta a német kancellár egyre engedékenyebbé vált.

Látni fogják, hogy a kancellár pekingi látogatásai Németország gazdasági érdekeinek növekedésével szaporodtak, melyekre állandóan egész seregnyi üzletember kísérte el, de a németek kényes ügyek iránti érzékenysége is érezhetően csökkent. E látogatások során csak futólag vagy egyáltalán nem șrintettșk az olyan témákat, mint az emberi jogok tiszteletben tartása, a politikai foglyok, Tibet, vagy a Dél-Kínai-tengerrel kapcsolatos területi követelések, miközben a piacgazdasági státusz megszerzésének reményében Kína is érdekelt abban, hogy jó kapcsolatokat tartson fenn Európával. Ebben az esetben miért lennénk mi katolikusabbak a pápánál?

Angela Merkel engedményei mögött egy nyílt gazdasági számítás állt, míg Klaus Iohannis elnök esetében egy szimbolikus, de fontos tettel –

a demokrácia egyik alapvető jogának, nevezetesen a szólás- és véleményszabadságnak a megsértése –

szembeni önfeladásnak, a látszat szerint, szigorúan személyes tétje van. Ha évek múlva kiderül, hogy az elnök udvarias tette nyomán Románia több milliárd eurót nyert, több tízszeres áron fizetve meg egy kis cenzúrázást, akkor az eddig leírtaknak nincs túl sok értelme. De nem nagyon látjuk jeleit annak, hogy ebben a történetben a totális pragmatizmusról lenne szó, mely végső esetben elképzelhetőnek tartja bizonyos magas szintű érdekek alkuba bocsátását a „nemzeti érdek” nevében.

Végül is a kínaiak maguk ajánlották fel a Lépésről lépésre lefordítását, az elnök pedig nyugodtan mondhatta volna, hogy vagy az egészet lefordítják, vagy semmit. Szintén a sors iróniájaként idén Kína volt a közszolgálati rádió által rendezett Gaudeamus Könyvvásár díszvendége, ahol be is mutatták a könyv kínai kiadását. Abban a megtiszteltetésben volt részük, hogy nem akárkit, hanem az államfőt cenzúrázhatták, ami azt bizonyítja, hogy egy gyenge vezetőkkel rendelkező országban akár még messzebb is el lehet menni. Azt hiszem, ez a jelentése ennek a fittyet hányó gesztusnak, melyet ennyire magas szinten ilyen könnyedén elfogadtak.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.