Károly Róbert igen, Szent László nem

Iskolás koromban az Anjou-házhoz tartozó Károly Róbertet olyan magyar királyként ábrázolták nekünk, aki elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy megtámadta I. Basarabot, és aki 1330-ban majdnem odaveszett a posadai csatában.

A szűkszavú információt a Képes Krónika egyik csatajelenetének reprodukciója kísérte. Sok nemzettársam – és nem feltétlenül csak az én korosztályomhoz tartozók – sajnos még ennyire sem emlékeznek.

Anjou Martell Károly (az Árpád-ház kihalása után Magyarország trónkövetelője) és Habsburg Klemencia fia 1288-ban született Nápolyban és 1342-ben hunyt el Visegrádon. 1308-tól, amikor I. Károly néven, a földesurak ellenállását leküzdve, ténylegesen a Magyar Királyság uralkodója lett, megtalálta a módját, hogy fejlessze az ország gazdaságát és különösen a bányászatot.

Miután 1307-ben megpihent a Béga partján, a jövendőbeli király parancsot adott Temesvár első kastélyának felépítésére, röviddel később pedig palotát építtetett magának ott. A földesurak zavargása miatt a Magyar Királyság fővárosát Temesvárra helyezte át (1316–1323), ahol első felesége, Halicsi Mária is nyugszik.

Ma „szörnyen büszkén feszítek a bánsági gúnyámban”, hogy megtudtam, a temesváriak úgy döntöttek, tisztelettel megemlékeznek erről a királyról, aki kiemelte az akkori mocsarakból Temesvár várát, mint ahogy tisztelettel emlékeznek meg Savoyai Jenőről is, aki több mint négyszáz évvel később kiűzte a várból a törököket.

Ahogy azt már máskor is elmondtam, bár negyed évszázada erdélyiek között élek, továbbra is bánságiként gondolkodom és érzek, és ezért állandóan elcsodálkozom azon, amikor másfelé azt látom és hallom, hogy ők az ész, míg a Bánság csak a „homlok”.

Mi egyebet mondhatok arról, hogy megtagadták I. László király szobrának felállítását az általa alapított Nagyváradon?