Jönnek a románok!

A The Romanians Are Coming című dokumentumfilm elleni londoni tüntetés inkább kínos. Érthető, ha az ember fellázad egy rosszindulatú vagy diszkrimináló erőszakos tett ellen, de helytelen utcára vonulni egy kitűnő és mély emberi együttérzéssel teli film ellen. Nevetséges baklövés. A tüntetés annál is inkább elhibázott, mert nem nyers, fotografikus realizmussal van dolgunk, hanem visszatekintő elbeszéléssel, mely egy fájdalmas melankólia fényébe helyezi a tényeket. Ráadásul James Bluemel, a dokumentumfilm készítője állandóan Emir Kusturicára és Goran Bregovicsra utal vissza, vagyis „irodalmiasít”, elviselhetővé téve az undorítót és a promiszkuitást. A távolról sem sértő film csodálatos művészi tapintatról tesz tanúbizonyságot, mely úgy mondja el a dolgok teljes igazságát, hogy nem támad le obszcén képekkel.

A filmet feltétlenül látni kell, hiszen a vele kapcsolatosan kialakult nézeteltérések mindenkinek ártanak. A The Romanians Are Coming néhány „gipsies from Romania” története, akik Nagy-Britanniában próbálnak szerencsét. A romániai forgatás Nagybányán, Nagy-Britanniában pedig Liverpoolban zajlott. Ám a narrátor nem brit, ahogy azt hinni lehetett volna – amolyan újságírónak álcázott és „rasszista klisékkel” felfegyverkezett Nigel Farage –, hanem egy igazi „gipsy from Romania”, egy emigráns (Alex Fechete Petru), aki egy szeméttelep szélén élt és aki nyíltan, súlyos viszont vádoló módon szól a britekhez: „Nekünk azt mondták, hogy a románok szabadon dolgozhatnak bárhol az Európai Unióban,

ti pedig úgy viselkedtek, mint valami hisztérikusok, mint holmi tálibok.”

És azonnal bevágják Nigel Farage-t, amint bevándorlás-ellenes beszédet mond az Európai Parlament plénuma előtt. Ebből megérthetjük, hogy a dokumentumfilm készítői nem az intoleráns „tálibok” oldalára állnak és nem a romániai menekültek lejáratása a céljuk, hanem világosabb képet akarnak alkotni egy nagyon is vitatott valóságról.

A dokumentumfilm rendkívüli teljesítménye, hogy teljes egészében románok mesélik el. Már az rendkívüli dolog, hogy miként találták meg az angolok ezeket a „színészeket”, miként győzték meg őket, hogy beszéljenek. A szereplők minden bizonnyal többet kerestek a filmen, mint Liverpool utcáit seperve, vagy Charlie Chaplint utánozva, de ez teljesen másodlagos. Tény, hogy elbeszélésük hitelesnek tűnik, és hogy a végén a brit néző nem gyűlöletet vagy lenézést érez, hanem sajnálatot. Nincs semmilyen megbélyegzési szándék. Az emberek inkább a fényesebb oldalukat mutatják be, a számukra előnyösebb részüket teszik közszemlére, még abban a sötét nyomorban is, amibe kerültek, a rendező pedig semmit sem tesz, hogy meghazudtolja őket.

Alex például Kanadában csődbe ment, mert be akarta csapni az adóhatóságot, és odajutott, hogy Liverpool utcáin sepreget, egy parkolóházban alszik, kitűnő angolsággal beszél, és mintha mindig azt éreztetné, hogy önkritikus intelligenciájának köszönhetően élte túl a poklot, hogy csak ez a nyomorral szembeni prédikátori távolságtartás segítette túlélni. Alex folyamatosan öngyűlöletet mutat, melyet aztán rázúdít a Victoria Coach Station-ben összegyűlt összes honfitársára, akiket hibátlanul azonnal felismer az őket körülvevő leírhatatlan, de összetéveszthetetlen légkör miatt. E közös légkör miatt szolidárisak egymással a románok, segítik, de ugyanakkor kölcsönösen és barátian le is nézik egymást.

A filmnek van egy Oscar-díjat érdemlő jelenete. Alex bemutatja sivár uradalmát, azt a félig nyitott betonteret, ahol az éjszakáit tölti, és egy adott pillanatban azt mondja, hogy a reggelente elé táruló látvány tetszik neki ott. A ronda épület egyik oldaláról egy csodálatos kertre lehet rálátni. Azt szokták mondani, hogy a „szépség menti meg a világot”. Nehéz megmondani, mit jelent ez a maga általánosságában, de Alex segítségével konkrétan meglátjuk, hogy a tiszta és érinthetetlen szépség, önmagában a teljesen ingyenes szépség segítheti az embert a túlélésben.

Mi ebben a diszkriminatív? Ellenkezőleg,

a film készítői minden áron az ember mély és egyetemes oldalát keresik,

ami ezeket a szegény bevándorlókat az összes többi emberrel egyenlővé teszik. Furcsa, hogy mennyire félreértette a filmet Románia londoni nagykövete, aki a minap egy hivatalos levélben „a helyzet kijavítását” kérte, és egyúttal kifejezte „reményét, hogy a riportnak tárgyilagos tartalma lesz, és nem fogja eltorzítva bemutatni a nagy-britanniai román közösség összképét”.

A készítők nem a nagy-britanniai román közösség monográfiáját akarták elkészíteni. Nevetséges ez az „összképes” követelés! A filmet csak annak alapján kell megítélni, amit elmond és ahogy elmondja, nem pedig azért, amit állítólag kihagyott.

Gyanítjuk, hogy a bukaresti hivatalosságoknak főleg az nem tetszik, hogy

a narrátor, egy „gipsy from Romania”, szégyelli a származását,

amikor azt látja, hogy vérei a brit városok utcáin koldulnak, és elítéli ezt, arra kérve őket, hogy maradjanak otthon. Itt, ebben a jelenetben tűnik elő nagyon világosan a brit politikai perspektíva is, még akkor is, ha az álláspontokat ügyesen, egy bevándorlóval mondatják ki. De van-e joguk a briteknek saját álláspontra, saját perspektívára, vagy más szóval, van-e joguk saját véleményre? A román külügyminisztérium nemrég a szabadság szlogenjével, a „Je suis Charlie”-val tüntetett, ma pedig azt követeli néhány kitűnő angol szerkesztőtől, hogy fogják be szájukat és kövessék a diplomáciai direktívákat.