Je suis Charlie és a képmutatás

Józanul a „Je suis Charlie” megnyilvánulásokról: sok képmutatás a médiában és főleg a politikai osztályban. Egyesek azt írták, hogy ez egyfajta

„Ice Bucket Challenge”

volt, de jó, hogy az emberek megmozdultak és hogy Franciaországban több tízmillió ember gyűlt össze a terrorizmus ellen tüntetni.

A tragikus esemény kiváltotta sokk egyesített és dacot váltott ki, emberi láncot hozott létre, mely megfogta a világot és mindnyájunk által átérzett óriási szellemi erőt teremtett.

Oscar Rickett jelen volt a tömegben, távol azoktól a politikai vezetőktől, akik személyes okokból vettek részt a tüntetésen és szabadságszeretetükről hadováltak, holott sohasem tanúsítottak ilyenfajta érzelmeket. A felvonuló emberek nem a médiában vagy a politikában tetten érhető képmutatás miatt tették ezt, hanem a legtisztább értelemben vett szabadságért, egyenlőségért és testvériségért. Egyikük kezében egy tábla volt a következő felirattal: „Menetelek, de tudatában vagyok a helyzet képmutató jellegének.”

Daniel Wickhman a Twitteren felsorolta, kik azok a szabad sajtót védelmező hősök, akik felvonultak a párizsi szolidaritási tüntetésen:

1. Abdullah király Jordániából, ahol tavaly 15 év kényszermunkára ítéltek egy palesztin újságírót.

2. Davutoglu miniszterelnök Törökországból, ahol több újságírót zárnak börtönbe, mint bárhol máshol a világon.

3. Netanjahu miniszterelnök Izraelből, mely ország hadserege tavaly hét újságírót gyilkolt meg Gázában.

4. Sukri külügyminiszter Egyiptomból, ahol csaknem 500 napig tartottak őrizetben egy újságírót.

5. Lavrov külügyminiszter Oroszországból, ahol tavaly börtönbe csukattak egy újságírót „a kormány egyik tisztviselőjének megsértéséért”.

6. Lamamra külügyminiszter Algériából, ahol Abdesszami Abdelhai újságírót 15 hónapig tartották őrizetben, bármiféle vád nélkül.

7. Dzsoma miniszterelnök Tunéziából, ahol a „hadsereg rágalmazásáért” három évre börtönbe zártak egy bloggert, Jasszine Adzsant.

8. A bolgár és a görög miniszterelnökök, akiknek korábban voltak újságírókkal szembeni erőszakos fellépéseik.

9. Az AEÁ főügyésze. Miközben a fergusoni rendőrség nemrég őrizetbe vette és bántalmazta a Washington Post újságíróit.

10. A NATO főtitkára, akit még nem vontak felelősségre 16 szerb újságíró tudatos  bombázásáért és meggyilkolásáért, 1999-ben.

Daniel listája további 10 példát tartalmaz olyan, a párizsi menetelésen részt vevő politikusokra, akik a szólásszabadságot korlátozva újságírókat üldöztek.

Miért tartom képmutatónak a sajtót?

Mert többet beszélt a merénylet áldozatairól, mint Ahmetről, a vallásával és kultúrájával ironizáló Charlie Hebdo védelmezése közben életét áldozó muzulmán rendőrről. Mert egyáltalán nem beszélt a Pesavar régióban december 15-én elkövetett merényletről, ahol legalább 132 gyermeket mészároltak le a tálibok, a pakisztáni iskolák elleni több mint ezer támadás legvéresebbike során. James Foley és Steven Sotloff újságírókról, valamint a humanitárius támogatások területén dolgozó további három kollégájukról, akiket az Iszlám Állam dzsihádistái lefejeztek, majd az interneten közzétették a kivégzésüket. A Youtube-on megjelent felvételek megrázóak. Vajon akkor miért nem mozdult meg az egész média, miért nem fektettek ugyanannyi energiát műsorokba és cikkekbe?

Miközben továbbra is özönlöttek a cikkek, elemzések a párizsi tragédiáról, egy nigériai városban a Boko Haram dzsihádista csoportosulás agymosásán átesett 10 éves kislány levegőbe röpítette magát a tömegben: 20 ember meghalt és sokan megsebesültek. Január 8-án, egy nappal a párizsi merénylet után, a Boko Haram megtámadta a nigériai Baga várost, egyesek elmondása szerint 2.000 civilt mészárolva le. A nigériai kormány január 12-én azt állította, a merényletben csak 150 személy vesztette életét, hogy aztán az Amnesty International január 15-én közzétett műholdfelvételei azt mutassák, sokkal nagyobb az áldozatok száma.

Ezek a dolgok miért nem hoznak létre ugyanolyan energiákat, mint a párizsi események? A médiában és a politikában tapasztalható közömbösség és képmutatás miatt azt kockáztatjuk, hogy az ilyenfajta események a világon bárhol megismétlődhetnek.

A terrorizmus globális gond, és ekként kell kezelni. A kezeléshez valóban ismerni kell a gyökereit és ezek megismeréséhez ugyanúgy kell azokat „népszerűsíteni”, mint a párizsi eseményeket. A Párizsban történteknek Szíriában vannak elágazásai. „Ezeket a gondokat” kell kezelni Nyugaton, de ott is, ahonnan azok származnak, akár az al-Kaidáról, a Boko Haramról, vagy az ISIL-ről beszélünk. Nem a globális média által kezdeményezett

Kereszténység vs Iszlamizmus álvitáról

van szó. Az ilyenfajta megközelítés csak további olajat önt a tűzre.

Ezért fontos a média, és ezért számítanak a politikai vezetők, mert az ilyenfajta gondokat megelőző lépések tőlük érkezhetnek: a média a közbeszéden és vitákon és az ilyenfajta „esetek” „részletes” bemutatásán keresztül, a többiek pedig a terrorizmus visszaszorítását, vagy a bevándorlók társadalmi beillesztését célzó lépések révén.

A tragikus franciaországi esemény felszínre hozta a tragédia feldolgozásának képmutató módját: a média biztosította magának a megfelelő nézettséget, a politikai vezetőknek pedig újabb alkalmuk volt Merkel & Co.-hoz „törleszkedni”, mi pedig lecserélhettük Facebookos profilképünket a „Je suis Charlie”-ra. A dolgok közben visszatérnek normális kerékvágásukba, mi pedig egy újabb tragédiára várunk, hogy kifejezhessük szolidaritásunkat és támogatásunkat a jövendőbeli áldozatok iránt.