Iliescu, avagy miért vált relevánssá a temesvári kiáltvány 8. pontja? (INTERJÚ)

Jelen szöveg az Europa Liberă oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Interjú Vasile Popovici-csal, a temesvári kiáltvány társszerzőjével, a Temesvár Társaság (ST) első elnökével.

Az író, egyetemi tanár Vasile Popovici, aki karrierdiplomataként szolgált Franciaországban, Párizsban és Marseille-ben, valamint Marokkóban és Portugáliában is nagykövetként, a demokrácia és a közjó egyik leghangosabb támogatója volt és maradt. Ez nemcsak a kulturális hátteréből adódik, hanem a temesvári Forradalom kegyelmi pillanatából is, amiben a szabadságvágyó polgárok ezreinek lelkesedésével és idealizmusával vett részt.

A későbbi fejlemények, a forradalom Iliescu rezsimjének nomenklatúrája általi „kisajátítása” politikailag kijózanította. Néhány értelmiségivel együtt 1990 januárjában létrehozta a Temesvár Társaságot és a Timişoara újságot, két hónappal később pedig nyilvánosan, 15 000 ember előtt olvasta fel a többekkel együtt kidolgozott, temesvári kiáltványnak nevezett programalkotó szöveget, amiről Ana Blandiana azt mondta, hogy „nemcsak Románia legkoherensebb politikai programja 1989 után, de egy jogrend-építkezési folyamat kiindulási pontja is”.

Még egy megjegyzés: mivel képtelen kompromisszumot kötni, Vasile Popovici azonnal otthagyott minden politikai szervezetet, ha az eltávolodott az általa vallott erkölcsi elvektől. Mert, ahogy nekünk bevallotta, képtelen elválasztani az erkölcsöt a politikától.

Szabad Európa: Kezdjük egy kis egy kis történelemmel. Hogyan jött létre a Temesvár Társaság, a temesvári kiáltvány és milyen körülmények határozták meg ezt a jelenséget?

Vasile Popovici: A Temesvár Társaságot néhány fiatal hozta létre 1990 januárjának közepén, akik az utcán találkoztak a forradalom alatt. A sajátos, értelmiségiekből álló csoport azt az elvet követte, hogy 100 százalékosan bízzunk meg egymásban. Látnia kellett volna bennünket a legnehezebb napokban, mint amilyen december 16-a volt Tőkés lelkész házánál, amikor még semmilyen trükközés nem folyt, amikor a „fiúk” még nem tértek magukhoz, hogy mindenhova beszivárogjanak. Akkori fiatalokként hagytuk, hogy

magával ragadjon bennünket Ceauşescu bukásának eufóriája,

abban a hiszemben, hogy a rendszer magától összeomlik, de ez az illúzió csak 1990. január 10-éig tartott, amikor azt láttuk, hogy Temesváron szinte érintetlenül a helyén maradt a rendszer.

Milyen jelei voltak annak, hogy a kommunista rendszer az 1989. decemberi forradalom után is fennmarad?

A sajtóból indultunk ki, ott látszott a legegyértelműbben. A helyi újságok csak nevet váltottak és ugyanazokkal az emberekkel folytatták. Tudtuk, hogy közbe kell lépnünk az Írószövetségnél és az Orizont folyóiratnál, ahol olyan jól ismertem a helyzetet, mint a tenyeremet, sokkal jobban, mint a Drapelul roşu-nál (Vörös lobogó – a szerk.), ahol tudtam, hogy ideológiai fertőzőgóc van, de ahol nehezebb lett volna szétválasztani a búzát az ocsútól. Tehát az utcán találkoztunk és úgy döntöttünk, elmegyünk az Orizonthoz végrehajtani a változást, ami meg is történt.

De láttuk, hogy ez nem elég, hogy semmilyen változás sem jön magától, hogy elkezdődött egy manipulálási és félrevezetési akció a halottakkal és a sebesültekkel kapcsolatosan, hogy a Drapelul roşu pont ugyanolyan, még akkor is, ha megkapta a sztálinista nevet, a Luptătorul bănăţean-t (Bánsági harcos – a szerk.), később pedig a Renaşterea bănăţeană-t (Bánsági újjászületés – a szerk.). És akkor megbeszéltük, hogy létre kell hoznunk egy újságot, egy kiadványt, melyben hallathatja a hangját az utca, vagyis azok az emberek, akik 1989 decemberében kockáztattak és nagyon ihletett jelszavakban fogalmazták meg kívánságaikat. Kérvénnyel fordultunk a Művelődési Minisztériumhoz és azt hiszem, nem emlékszem már pontosan, engedélyezték a Timişoara újság megjelentetését. Furcsának tűnhet, hogy éppen csak kikerültünk a forradalom tüzéből, mi meg engedélyeket kérünk, de fontos volt, hogy nyomdapapírt igényelhessünk. Így ment ez akkoriban. Megkaptuk és betelepedtünk az Írószövetség üléstermébe, a Szent György térre, ahol kialakítottuk a szerkesztőségünket. Őrület volt: ott, egyetlen teremben készültek a cikkek, oda hozták a folyóiratokat és onnan történt a terjesztés, ott tartottuk a szerkesztőségi üléseket.

Ki tartozott a szerkesztőségi csoporthoz?

Daniel Vighi, Viorel Marineasa, Harald Zimermann, Florian Mihalcea, Doina Paşca, Niky Harsanyi (egyes források szerint: Nicky Harsányi – a szerk.), George Lână, Ioan Crăciun és még néhányan, 17-18 főnél nem többen, akikhez később mások is csatlakoztak. A Temesvár Társaság az újság megjelenése előtt alakult meg, annak kiadójaként. Már kezdett felfúvódni a nacionalista lufi,

már voltak manipulálások a románok és a magyarok összeugrasztására,

aztán elkezdődött a defenzív diskurzus, hogy a hadsereg nem lőtt, a Securitate nem lőtt, mind a hazát védte egy meg nem nevezett ellenségtől és így tovább. Szörnyű dolgokat láttunk: a temesvári gyilkosságokért felelős személyeket miniszterekké nevezték ki – Chiţac belügyminiszter lett, Stănculescu védelmi miniszter és így tovább – és kizárólag a Ceauşescu közvetlen környezetében lévő személyeket mutatták fel bűnösökként. Temesváron mi voltunk az egyetlen tüntetéseket szervező mag.

Miközben a Renaşterea bănăţeană-ra átkeresztelt helyi pártújság egyre szégyentelenebbül manipulált a régi rezsim javára, úgy döntöttünk, hogy tüntetést szervezünk és elfoglaljuk a szerkesztőséget. Ők ellentüntetést szerveztek és távoznunk kellett onnan, cserébe kaptunk egy szerkesztőségi épületet, mely eléggé lepusztult volt, de elfogadtuk. Az egyik Iliescu és restauráció elleni tüntetésen eljött hozzám, mert én voltam a Temesvár Társaság elnöke, George Şerban, aki már közölt néhány cikket az újságban és felszólalási lehetőséget kért a tüntetésen.

Az igazság szellemében el kell mondanom, hogy George Şerban nem tartozott a kezdeti maghoz, talán azért, mert politikatudományokat oktatott és fenntartásaink voltak vele szemben. De nagyon jók voltak a cikkei. Azon a tüntetésen azt mondta, hogy a Temesvár Társaság ki fog dolgozni egy cikket, mely összefoglalja a forradalom idején skandált jelszavakban kifejezett programot. Hozott egy kezdővázlatot, hosszasan megvitattuk az egész csoporttal, nagyon fontos pontokat adtunk hozzá, mint amilyen a nemzetiségek közötti egyetértést, a temesvári szellemet kihangsúlyozó 4. pont. Aztán a kiáltványt felolvasták és elfogadták a helyi tanácsban, majd – nehezen – a megyei tanácsban is.

El kell mondani, hogy 1989 után Temesváron volt először a vállalatok, intézmények és hasonlók képviselőiből megválasztott helyi tanács, ezeknek a küldöttei választották meg ennek a tanácsnak a tagjait. És mindezeken a fórumokon újabb kiegészítések és átfogalmazások születtek, a végleges szöveg pedig mindezeknek a módosításoknak volt az eredménye. A kiáltványt George Şerban olvasta fel 1990. március 11-én az Opera erkélyén – a temesvári forradalom szimbolikus helyszínén – egy lelkes tömeg előtt. Több ezer támogató aláírás érkezett, nemcsak Temesvárról, hanem az egész országból, miután a kiáltványt a Román Televízióban is felolvasták.

Már az elejétől fogva egyértelmű volt, hogy a 8. pont lesz a legnépszerűbb, a híres megfogalmazásával, mely szerint „azt javasoljuk, hogy a választási törvény az első három egymást követő törvényhozási ciklusra vonatkozóan tiltsa meg a volt kommunista aktivisták és a volt Securitate-tisztek jelöltként indulását, bármilyen listán. Az ő jelenlétük az ország politikai életében a fő forrása a román társadalmat ma gyötrő feszültségeknek és gyanakvásoknak”?

Bevallom, hogy meglepődtünk, amikor ez a 8. pont előtérbe került és kiemelkedett a kiáltvány összes többi pontja közül. Számunkra az akkori marosvásárhelyi román–magyar feszültségek miatt a 4. pont volt a legfontosabb. A kiáltvány 8. pontja Ion Iliescu román politikai színpadi retrográd és toxikus jelenléte miatt vált ennyire relevánssá, mert

az „emberarcú” kommunizmust hozta vissza az újra tisztségekbe emelt összes nomenklaturistával együtt,

vagyis mindazzal, amit az emberek az utcákon elutasítottak, amiért még az életüket is hajlandóak voltak feláldozni. Minden rendkívül cseppfolyós volt: míg az emberek eleinte megelőlegezték a bizalmat Iliescunak – szégyenkezve kell bevallanom, hogy rövid ideig én is közéjük tartoztam –, nagyon gyorsan kiderült, hogy Ion Iliescu a múlt képviselője, kisajátította a forradalmat és mennie kell. Ugyanilyen gyorsan kezdtünk mi is felnőni politikailag és kinyílt a szemünk, a bukaresti hatalom által fenntartott rendszer elkeseredett ellenzőivé váltunk.

Mivel ennyire láthatók voltak, a hatalom célkeresztjébe kerültek, ezt tudjuk. Milyen manővereket vetettek be az akadályozásukra?

A hatalom intelligensebb volt nálunk, azonnal felfogta, hogy komolyan kell venni ezt a dokumentumot. Iliescu két bizalmi emberét küldte Temesvárra – Măgureanut (Virgil Măgureanu, a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom után feltámasztott titkosszolgálat, a Román Hírszerző Szolgálat első igazgatója – a szerk.), akiről fogalmunk sem volt, hogy kicsoda és Velicut (Florin Velicu – a szerk.), az egyik nagyon megbízható tanácsadóját –, hogy beszéljenek velünk, holmi nem túl fontos írókkal, professzorocskákkal. Az volt az elképzelés, hogy mi támogassuk Iliescu temesvári látogatását és mutatkozzunk vele egy helyi nagygyűlésen. Micsoda elképesztő ötlet! Mi rövidre vágtuk a dolgot, határozottan elutasítottuk az elképzelést. A második javaslat az volt, hogy találkozzunk Bukaresten Iliescuval, a pátriárkián, ahol az ideiglenes Parlament székháza volt. Ebbe belementünk. Daniel Vighi, George Şerban, Dorel Mihiţ és én mentünk el. 1990 márciusa volt, éppen a marosvásárhelyi erőszakosságok napján. A megbeszélés két órája alatt ki-be járkáltak a küldöttek, akik a fejleményeket, a dolgok alakulását jelentették Iliescu elnöknek, nagyjából húsz percenként.

Miről beszéltek két órán keresztül?

Bár nagyon lefoglalták a marosvásárhelyi történések, mégis meghívott bennünket, hogy felmérjen minket, ezt egyértelműen éreztük. Be akarta vetni velünk szemben a karizmáját, a saját oldalára akart átállítani minket, mert meggyőződése volt, hogy egy kétórás találkozó alatt megmutathatja, hogy különleges ember, megtisztel azzal, hogy fogad minket, ő, az országot vezető elnök, sőt, közvetítőkön keresztül ajánlatokat is tett nekünk. Azt sugallták nekünk, és biztos vagyok abban, hogy teljesítették is volna, hogy ha akartuk volna, akkor tisztségeket kaphattunk volna a kormányban, vagy a diplomáciában, bármit, amit akartunk.

Volt egy második találkozó is, ugyanebben a felállásban…

Az Egyetem tér (a bukaresti tér hónapokig tartó tüntetéssorozat helyszíne volt – a szerk.) a kiáltvány gondolataira épülve alakult ki. Amikor másodjára meghívtak, a téren zajló tüntetések szétszéledőben voltak, Iliescunak pedig közvetítőkre volt szüksége a „csőcselékkel” (Ion Iliescu nevezte így az ellene tüntetőket – a szerk.) folytatott tárgyalásokra és úgy vélte, mi közvetíthettünk volna közte és a tüntetők között. Ezúttal sokan ültek egy asztalnál a kormány székházában, számunkra ismeretlen, de most már azonosítható figurák. Ott volt Adrian Năstase, aki a kapuig kísért minket, Ion (Mircea) Paşcu és mások, köztünk pedig, megpróbálva összeköttetést létrehozni köztünk és Iliescu között, Caramitru állt, aki megpróbálta némileg a pártunkat fogni. A beszélgetés már nem volt barátságos, voltak sértegetések, főleg tőlem közvetlenül, kertelés nélkül Ion Iliescunak.

Mit vetett a szemére?

Azt mondtam, hogy ő a társadalmon belüli széthúzás fő oka, hogy vissza kell vonulnia, hogy

miatta van minden erőszakos tett, hogy a pátriárkiánál tartott megbeszélés után hagyta etnikai konfliktussá fajulni a helyzetet.

Teljes egyet nem értésben távoztunk onnan, azzal az üzenettel, hogy nincs kompromisszumos megoldás és mi semmit sem tehetünk az Egyetem tér leszereléséért, ahogy azt remélte, mert a tüntetők követeléseiből semmi sem valósult meg, a hatalomnak pedig nem is állt szándékában megvalósítani azokat. Ennek ellenére Năstase és Paşcu egészen a kapuig kísért minket, ahol mi, szintén idealista hozzáállásból, megkérdeztük tőlük, hogy fiatal és képzett emberek miként állhatnak e krokodilus Iliescu mellett.

Ők is krokodilusok voltak, de újabb nemzedékhez tartozók, ahogy az később bebizonyosodott… Ez utólag kihatott a karrierükre, éreztek megfigyelést, megfélemlítést?

Igen, azonnal éreztünk fenyegetéseket és nyomásgyakorlást. 1990 júniusában letartóztatási parancsot adtak ki az én nevemre és George Şerban nevére, mely parancsot a temesvári helyőrség parancsnokának küldtek el, aki magához hívatott minket és a következőket mondta: „Parancsot kaptam, hogy letartóztassam önöket. Nem fogom megtenni, de tudniuk kell, hogy létezik ez a parancs.” Bevallom, hogy este az ajtót néztem, amikor lefeküdtem az ágyba, és arra vártam, hogy bármelyik pillanatban rám törhetik az ajtót és letartóztathatnak. Soha nem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat. Később, sokkal később, amikor már a diplomáciában voltam, Iliescu félreállított a marseille-i tisztségemből, ahol főkonzul voltam. A párizsi nagykövetségre hoztak, mert szükségük volt valakire a sajtóval kapcsolatosan és nem találtak alkalmasabbat a külügyminisztériumban. De amikor Iliescu hivatalos látogatásra érkezett, azt kérte a nagykövetségtől, nehogy én foglalkozzam a sajtóval, mert biztosan csapdákat állítok majd neki. Nem csak a nagykövetnek, hanem az egész nagykövetségnek is azt kellett bizonygatnia, hogy ilyesmi nem történhet meg és jóhiszeműen látom el a munkámat. Meggyőződésem, hogy radikális viselkedésemet még ma, 30 év után sem felejtették el és vannak hatásai.

Úgy tűnik, mert íme, most perben áll Teodor Meleşcanuval és a külügyminisztériummal, amelyet ragyogóan szolgált diplomataként. Fel tudja idézni a kontextust?

Politikai és szimbolikus is, hogy jogi konfliktusban állok Teodor Meleşcanuval, aki nemrég még az állam második legfontosabb közjogi méltósága volt: én, aki egyike voltam a forradalom alatt utcára vonult ezreknek és ő, aki kiszolgálta a szekus diplomáciát Dej idejében, majd Ceauşescu idejében is. Mi szimbolikusan és politikailag is a barikád két oldalán álltunk a forradalom idejében. 30 évvel később ugyanott vagyunk: ő azonban az állam második embere lett, én pedig ennek az alaknak az áldozata vagyok, aki a saját mostohafiával váltott fel egy nyilvános versenyvizsgán elnyert diplomáciai tisztségben. Semmi sem írhatja le pontosabban, milyen következményekkel jár a román társadalomban a kiáltvány 8. pontjának nem alkalmazása.

Harminc év után is egy szekus őskövület lehet az ország élén,

aki semmibe veszi a kiáltványt, az eszményeit és az embereket, akik hittek benne.

Azért megvalósultak dolgok a kiáltvány 13 pontjából. Három évtized után mi maradt még érvényes és mi nem?

A kiáltvány a politikai és erkölcsi pontjaiban – én pedig nem tudom elválasztani a politikát az erkölcstől – továbbra is érvényes. A gazdasági tervekre vonatkozó részek elavultak is, meg naivak is. A dokumentum szilárd marad antikommunizmusában, abban, hogy az etnikumok közötti egyetértésre szólít fel. Egy olyan országban, ahol különféle etnikumok élnek, akármelyik polgárnak otthon kell magát éreznie. Az egész kiáltvány európai vénájáról már nem is beszélve, amit jól kiemel az 5. pont, amire még ma, három évtizeddel később is büszkék lehetünk, mert ez egy jövőbelátó sejtés volt.

(A temesvári kiáltvány eredeti szövege román nyelven itt elérhető – a szerk.)