Hogyan váltunk holmi lépcsőkön felfele kapaszkodó kisöregekké?

Jelen szöveg a Newsweek oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Mire bennünk is kialakulhatott az érzés, hogy megérkeztünk a civilizált világba, akármilyen tökéletlen is az, arra ébredtünk, hogy bevettek minket egy egyik napról a másikra zajló történelembe; ha egy meghatározó szót, egy országbrandet keresnénk, mi más juthatna eszünkbe a nevetségesen kívül?

Ez egy folyamatos dráma – egyrészt elképzelhetetlen vitézségekkel dicsekszünk, az iskolában Szinán pasa otthagyott fogain röhögünk, gyorsan-gyorsan szentté avatjuk III. (Nagy) Istvánt (Ştefan cel Mare), a Google-on keressük a Bucsecs-hegység alatti energiákat,

de amúgy továbbra is utolsók vagyunk, mindenben.

Az erdő a mi testvérünk – nem igaz? És olyan dühhel irtjuk az erdőket, amellyel egyetlen hódító sem rohanta le ezeket a tájakat. Hagyományos család, hát persze! De a mi feleségeink kapják a legtöbb verést és a mi gyermekeink maradnak leggyakrabban éhen. A világ kezdete óta európaiak vagyunk, de az első adandó alkalommal Kelet felé kanyarodunk, amikor elveket és szabályokat muszáj betartanunk.

A legderekabbak, hisz ezt mondta Hérodotosz. De tavaly, amikor az Alkotmánybíróság (CCR) vécékben alkudozott arról, hogy a korrupciós tettek ne számítsanak nemzetbiztonsági fenyegetésnek, úgy tettünk, mintha semmit sem látnánk. És hol tartunk most? Egy Maros megyei járművezető éppen most kapott két és fél év letöltendő börtönbüntetést, mert megpróbált 50 lejjel lefizetni egy rendőrt. Megvesztegetésben való cinkosságért, csakhogy nem 50 lej, hanem 60.000 euró értékben, egy volt államtitkárnak száz napnyi közhasznú tevékenységet kell végezni és továbbra is nagykutya a Közlekedésrendészetnél.

Hát, igen, ha már ennyire érdekes ez az ország, hadd beszéljek arról a nőről is, aki ellopott 25 tulipánt és két és fél év letöltendő börtönt kapott. A kisgyermeke öt hónappal később elhunyt és még a temetésére sem engedték ki.

Mink is van valójában most?

Egy osztályismétlőnk, egy másik osztályismétlőnk, egy román nyelvvel nagyon hadilábon álló hölgyünk, plusz néhány felkapaszkodott alak, akiket még csak meg sem tudok nevezni fejből. Egy egész állampolitikai rangra emelt nevetségességipar.

Egy eddig sohasem volt hozzá nem értés. Évszázadokig arra panaszkodtunk, hogy három birodalom határán vagyunk és most azoknak a birodalmaknak a karjaiba vetjük magunkat, melyek évszázadokon keresztül felperzseltek minket.

Egy ország betegsége nem egyik napról a másikra alakul ki, ez nem nátha; ez akkor történik meg, ha valaki belenyúl a finomhangolásba és alku tárgyává teszi mindazt, amit a demokráciáról, jogokról, szabadságokról tudtunk és mi végignézzük, miként lesznek a falu bolondjaiból országvezetők. Előbb a düh, majd az undor dönt a földre egy országot: „nem megyek szavazni”, „mindenki lop, mind egyforma”, „nincs kire szavaznom”, „nincs értelme, ezektől sohasem fogunk megszabadulni”.

És tudják, hogy valójában miből fakad mindez?

Nem tudunk hasznot húzni a szabadságból.

Megvédeni sem tudjuk. Azt mondta az egyik tanárom: „Hogyan lehet ez? Nekünk kellene rendelkeznünk a legszilárdabb hagyománnyal szabadságaink védelmében: Avram Iancu – ügyvéd; Tudor Vladimirescu – ügyvéd; Kogălniceanu, Titulescu – ügyvédek…

De még a bolygó első jogi doktor nőjét is mi adtuk egy férfiaknak alávetett világban; ennek ellenére, amikor a jogainkról van szó, akkor hagyjuk, hogy mindenféle osztályismétlők vezessenek bennünket az orrunknál fogva… Hé, Steinhardt és Rodica Ojog-Braşoveanu is ügyvédek voltak, olvassuk őket, egymásnak adogatjuk a könyveiket és továbbra is leszegett fejjel járunk.”

Kolozsváron, az alternatív „ügyvédi kamarák” zavaros korszakában, egy állandóan díszzsebkendős öltönyben, kissé kitaposott cipőben járó és pézsmaillatot árasztó fiatalember szerzett egy igazolást valamilyen alapítványtól és tényleg ügyvédnek képzelte magát, majd órákon keresztül ácsorgott a Törvényszék lépcsőjén és leszólított mindenféle kisöregeket: „Én megvédhetem!”.

Ott, a lépcsőkön végezte minden ügyes-bajos dolgát, néha elrohant fénymásolnivagy kinyomtatni valamilyen kérvényt; aprópénz. Végül botrány lett belőle, az az alternatív ügyvédi kamara átverés volt – a kárvallottak a riporterek kérdéseire azt válaszolták, hogy „hát azt mondta, hogy ő majd megvéd engem, hogy ne hittem volna neki? Annyira rendesnek tűnt…” Nem tudták, mi az az ügyvédi kamara, azt sem, hogy az igazi ügyvédekről van tabló, azon megkereshették volna a jól öltözött fiatalembert; a kisöregek csak annyit akartak, hogy valaki megvédje őket, meghallgassa a bánatukat és ennyi.

És most mindannyian holmi kisöregek vagyunk.

Muszáj megvédenie bennünket valakinek. Kitől? Saját hozzá nem értésünktől. A bizalmatlanságtól és az undortól.

Ez az állam egyetlen egyszer fektetett be oktatásba, Spiru Haret erőfeszítéseivel. Napjainkhoz képest óriási százalékokat, a GDP csaknem 14 százalékát nyomta bele, kidolgozott egy tisztességes értékelési rendszert a tanárok esetében és az eredmények láthatóak voltak.

Igen, a ’27-es nemzedék, amellyel párizsokbanmeg londonokban meg mindenfele dicsekszünk; Cioran, Ionescu, Eliade, az összes, mind Spiru Haret teremtménye volt. El tudják képzelni, hol tartanánk, ha 1990-ben lett volna egy Spiru Haretünk?

Hol tartanánk, ha hallgattunk volna Pleşura, amikor azt mondta, azt hiszem, 1990 februárjában, hogy „a kultúra sürgősség”? Kinevettük, szakállasnak és kövérnek neveztük, miközben siettünk Isztambulba farmerrel megtölteni a rafia táskáinkat.

Jó sok év kell majd kijavítani mindezt.

És nemcsak autópályákról, iskolákról, kórházakról, öntözőhálózatokról, gyermektámogatásokról van szó.

Újra belekerültünk abban az örvénybe, melyben csak a mai nap számít,

megtanultunk dicshimnuszokat zengeni a szociális segélyezésről és megkorbácsolni a reggelente munkába igyekvőket. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a tanulás többé ne legyen a siker garanciája Átvernek minket mindenféle ügyeskedők, mézes-mázas és jóravaló módon hazudnak nekünk. De semmi sincs hiába, ha mi, szegény euró-kisöregek felfogjuk, hogy a demokrácia akkor véd meg bennünket, ha mi is megvédjük őt.