Hogyan változhat meg 10 év alatt Románia? (INTERJÚ)

Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása.

Az egyetemi oktatásnak kell bármilyen ország megváltoztatását célzó reform középpontjában állnia, mert „akármilyen projektet akarunk végrehajtani a kulcsfontosságú területeken, egyetemeken felkészített emberekkel kell dolgoznunk, ha pedig ők nincsenek jól felkészítve, akkor kudarcot fog vallani a kezdeményezés”, mondja Daniel David a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem kutatási rektorhelyettese.

„Ha az ország legnagyobb ellenségei rosszat akartak volna tenni Romániának, azokat a területeket támadták volna, melyek még megpróbálnak versenyképességet biztosítani az országnak a nemzetközi globális területen, vagyis az ország nagy egyetemeit. Nem volt rájuk szükség. Megteszik a mieink, egyesek, ráadásul olyanok, akik nagy hazafiaknak mondják magukat! Ebben a folyamatban pedig, a heves nyilvános tiltakozásunk ellenére, szinte senki sem támogat bennünket!”, állítja Daniel David, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem kutatásért, versenyképességért-fejlesztésért és tudományos publikációkért felelős rektorhelyettese az Adevărulnak adott interjújában.

A Psihologia poporului român (A román nép pszichológiája – a szerk.) szerzője kitért a román egyetemek teljesítésére a nemzetközi rangsorokban, az államtól kapott „támogatásra”, az oktatás reformját célzó rövid-, közép- és hosszú távú reformokra és azon üzenet megfogalmazásának szükségességére, mely szerint „az oktatás a királyi út a társadalmi sikeresség felé”.

Román egyetemek a nemzetközi rangsorokban

Adevărul: Miként értékeli a romániai egyetemek helyezését a nemzetközi rangsorokban?

Daniel David: Nagyjából 27 000–30 000 egyetem van a világon, de ezek közül csak néhány rendelkezik mind a három akadémiai misszióval: 1. oktatás/tanítás (pedagógiai); 2. kutatás-fejlesztés-innováció (CDI) és 3. kapcsolat a társadalommal.

Csak azok az egyetemek kerülnek be folyamatosan, nemzetközi egyetemi státusszal a nemzetközi rangsorokba, melyek mind a három küldetést vállalják és hatékonyan megvalósítják, vagyis néhány ezer a néhány tízezerből. Az a tény, hogy a többi nem kerül be folyamatosan ezekbe a rangsorokba, nem jelenti azt, hogy nem fontosak és nincs figyelemre méltó társadalmi szerepük: például egy olyan egyetem, mely csak az oktatási komponensre összpontosít, nagyon fontos lehet a társadalom számára, mert a szükséges humán erőforrást biztosítja abban a térségben, ahol működik. A nemzetközi rangsorokban látható néhány ezer nemzetközi egyetem közül egyesek „word class” (világklasszis) egyetem státuszra törekednek, olyan egyetemek akarnak lenni, melyek tudást generálnak és ezáltal versenyelőnyöket biztosítanak azoknak az országoknak, ahol működnek és melyek – végül – az emberi civilizációt fejlesztik. Az erős – nemzetközi és world-class – egyetemekkel rendelkező olyan országok, mint Németország, Japán, Nagy-Britannia, AEÁ stb. – a legfejlettebb tudományos eredményekkel rendelkeznek, melyek aztán technológiákban és innovációkban jelennek meg, kihatnak az ország versenyképességére és polgárai jólétére. Az ilyenfajta fejlesztések gyakran némi késéssel érkeznek meg, mert – a globalizáltság dacára – minden ország elsősorban a saját polgárairól gondoskodik (pl. egyes fejlett gépek/mobiltelefonok kezdetben csak bizonyos országokban érhetők el). Mi gyakran egyfajta technológiai/tudományos gyarmat vagyunk, mások által meghatározott paradigmán belül dolgozva.

„A vezetők nem segítenek nekünk eljutni oda, sőt, az utóbbi években akadályoztak bennünket ebben az igyekezetünkben”

A román egyetemek közül néhánynak sikerül bekerülnie a nemzetközi rangsorokba, de nem az első helyekre, mert erre nincs lehetőség, tekintettel arra, hogy a vezetők nem segítenek nekünk eljutni oda, sőt, az utóbbi években akadályoztak bennünket ebben az igyekezetünkben. Például a Shanghai-rangsor esetében fontos, hogy olyan folyóiratokban publikáljon a szerző, mint a Nature és a Science, de az egyik romániai kutatási miniszter állami/parlamenti pozícióból azt nyilatkozta, hogy ezek a folyóiratok nem annyira fontosak, néhol elbátortalanítva a román akadémiai környezet ezek iránti érdeklődését. Egy másik példa: a QS és Times Higher Education rangsorokban a külföldi szakértők által készített értékelés is fontos; az egyik kutatási miniszter kizárta a külföldi értékelőket a hazai kutatási projektek értékelési folyamataiból (később pedig megnehezítették a hozzáférésüket).

A külföldi kollégák megdöbbentek, az ilyenfajta lépések ugyanis érthetetlenek az európai országok számára, melyek tudják, hogy egy európai akadémiai közegben együtt dolgozva tudnak fejlődni. Elképzelheti, hogy amikor nekik a román egyetemek minőségét/presztízsét kellett értékelniük, nem tehették pozitív módon, ha abban az országban nem működnek az akadémiai jó gyakorlatok (pl. a nemzetközi értékelők minimalizálása az értékelésben, a Nature/Science típusú csúcskiadványok szerepének minimalizálása és így tovább). Aztán a nemzeti szinten referenciának számító egyetemek esetében a finanszírozás nem elég magas, hogy olyan számban alkalmazzanak kinevezett oktatókat, amennyire szükség lenne az ezeken az egyetemeken tanulni akaró diákok számához viszonyítva. Ha pedig nincs elegendő számú kinevezett oktató, nagyjából egy oktató jut legfeljebb 20 hallgatóra, akkor ezekben a nemzetközi rangsorokban lepontoznak.

Ha megtennénk ezt, fizetésképtelenné válnánk.

Az ezekben a rangsorokban a különbséget meghatározó fő kritérium – például ahhoz, hogy nemzeti szintről nemzetközire, majd world-class szintre lépjen egy intézmény – a CDI-n keresztül generált versenyképes tudás generálására vonatkozik. De a romániai egyetemek a költségvetésükben nem rendelkeznek kutatási fejezettel, a kutatás alapfinanszírozásának logikájának megfelelően, amire egy kutatási infrastruktúra és/vagy az azt fenntartó/használó kutatók finanszírozásának támogatásához szükség lenne. Ez azt jelenti, hogy csak oktatási kutatást tudnának támogatni a hallgatók szerinti finanszírozásból; de ez az oktatási aktust fedezi, így aztán az oktatási kutatás sem fejlődhet megfelelően. Végül a jogrend teljesen nem versenyképes és elavult (pl. a. a versenyek bürokratikusan vannak kitalálva, nem nyitnak a kintiek felé; b. az előrelépés zártan és rosszul van kigondolva; c. nem megengedettek a fejvadász politikák; d. a CDI-ösztöndíjakon keresztül történő finanszírozás kiszámíthatatlan, mind az időt, mind az eredeti költségvetés megmaradását illetően és így tovább).

Most rakják össze mindezeket az elemeket és megértik, hogy egyes romániai egyetemek jelenléte a nemzetközi rangsorokban, még az alsóbb helyeken is, a hazai helyzetben csodának számít. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) nemrég kapta meg a QS**** státuszt – vagyis oktatási/kutatási képzésű nemzetközi egyetem –, a saját törekvése és erőfeszítései révén, nem a kormányon lévők támogatásával. Emlékezzünk vissza, hogy az elmúlt napokban nálunk is, a hagyományos akadémiai központokban működő más nagy egyetemeknél is csökkentették a mester/doktori szintű helyeket, vagyis pontosan azokon a területeken, ahol a kutatás és az új ismeretek kialakítása zajlik. Míg 2018-ban öt romániai egyetem szerepelt a QS rangsorban, 2019-ben csak a BBTE és a Bukaresti Tudományegyetem (UB) maradt. Ha pedig semmi sem változik, akkor nem tudom, hogy ezek is megmaradhatnak-e ott!

„Ha az ország legnagyobb ellenségei rosszat akartak volna tenni Romániának, az ország nagy egyetemeit támadták volna”

Milyen következményei vannak ennek a helyzetnek Romániára nézve?

Ha az ország legnagyobb ellenségei rosszat akartak volna tenni Romániának, azokat a területeket támadták volna, melyek megpróbálnak versenyképességet biztosítani az országnak a nemzetközi globális szinten, vagy az ország hagyományos akadémiai központokban lévő nagy egyetemeit. Nem volt rájuk szükség. Megteszik a mieink, akik közül egyesek ráadásul nagy hazafiaknak mondják magukat! Márpedig ebben a folyamatban, heves nyilvános tiltakozásunk ellenére, szinte senki sem támogat bennünket! Ennek oka, hogy az emberek/intézmények néha nem értik, miért fontos ez az országnak, hanem mindent a nagy egyetemek forrásokért folytatott magánharcának tekintenek, amit azok maguk is le tudnak folytatni.
Az ország számára a következő a nagy veszély: még akkor is, ha mi megpróbáljuk megemelni, és ezt illetően nagyon sok romániai egyetem növelte pontszámát a nemzetközi rangsorokban, mások – jól végiggondolt politikákkal – gyorsabban és/vagy nagyobb mértékben növelik nálunk. Következésképpen gyakran visszaesünk a rangsorokban, melyek relatív (összehasonlító) eredményeken alapulnak. Valami nem önmagában véve kicsi vagy nagy, hanem egy referenciakerethez viszonyítva.

Ha úgy tetszik, egyfajta átka ez a román akadémiai világnak, mely elmaradottságra és szegénységre ítéli az országot.

Miért? Mert az egyetemek a legfontosabb területeken képeznek szakembereket, ha pedig őket rosszul készítik fel, akkor bármilyen okos politikát akarnak végrehajtani azon a területen, az kudarcra van ítélve. Szintén mi képezzük azokat a tanárokat, akik majd a gyermekeket tanítják, ha pedig ők nincsenek jól felkészítve, akkor az ország jövőjére is kimondtuk az ítéletet. Végül a hatások még a szakiskolák és a mesterségképzések szintjén is jelentkeznek – ahol a képzők/tanárok szintén felsőfokú végzettségűek – és ezáltal az ország jó mesteremberek nélkül is marad.

Amikor a politikusok reformokat akarnak végrehajtani, az oktatást nem szabad az egyebek közé sorolni (még akkor is, ha ott listavezető lenne), hanem az oktatásból, mint generatív motorból kell kiindulni. Akármilyen politikát és reformot akarunk végrehajtani a kulcsfontosságú területeken, egyetemeken felkészített emberekkel kell dolgoznunk, ha pedig nincsenek megfelelően felkészítve, a politika nem működhet. Ezért bármelyik felelős párt számára a – felsőoktatáson keresztül – az oktatásnak kellene lennie a nulla fokozatú elsődlegességnek. Bármilyen reform középpontjában az oktatásnak kell állnia és aztán jöhetnek e köré csoportosítva további elsődlegességek, egészségügy, közlekedésügy, gazdaság és így tovább, a párt elképzelése/doktrínája szerint.

Az oktatást újraindító lépések. Rövidtáv

Ha ön lenne az oktatási miniszter, milyen lépéseket tenne a felsőoktatásban?

Nem kell nekem miniszternek lennem az alábbi lépések megtételéhez, melyek megfelelnek az akadémiai jó gyakorlatoknak és melyeknek a hallgatók és a társadalom a közvetlen haszonélvezői. Bárki megteheti azokat, aki járatos a nemzetközi akadémiai környezetben, racionális és bölcs (sok jóérzéssel!).

Egy ilyenfajta miniszternek rövidtávon (legfeljebb egy éven belül) össze kell vonnia az oktatást a kutatással, ha lehet, akkor már a mandátuma elején, a mostani szétválasztás abszurd és már 2017 elején nyilvánosan írtam erről. Ebben a folyamatban a konzultatív tanácsokat/bizottságokat annak az elvnek kell vezérelnie a szabályozásokban és a cselekedetekben, hogy Romániának jelentős szereplőnek kell lennie az európai akadémiai környezetben, legalább az ország méretének/lakosságának megfelelő mértékben. A minisztérium szintjén hirdetett akadémiai kultúrának olyan, a modern akadémiai kultúrákban megtalálható társadalmi axiómákat kellene tartalmaznia, mint: (a) az emberek a legértékesebbek; (b) nem kérhetünk anélkül, hogy adnánk és/vagy körülményeket biztosítanánk; (c) a forrásokhoz való hozzáférés hatékonysággal, vagy a hatékonyság/hatékonyak támogatásával történik; (d) a helyes differenciálás az emberek és az intézmények eltérő érdekeit/potenciáljait hasznosítja és aztán az együttműködést és a szolidaritást serkenti; (e) az előrehaladást a legközelebbi fejlődés területén kell elérni, hogy elkerülhető legyen a stagnálás, a jelenhez képest irreális projektek és így tovább. Aztán létre kellene hozni egy kormányzati alapot a fejlesztési versengésre, amilyen Németországban, Nagy-Britanniában, az AEÁ-ban és máshol van, amelyhez azokat az egyetemek férhetnének hozzá, melyek már láthatóak a nemzetközi rangsorokban, hogy nemzetközi referenciaegyetemekké válhassanak, majd egyesek közülük akár world-class szintűvé. Egyesek majd azt fogják mondani, hogy nincs pénz! Hozzuk előbb létre ezt a formát, aztán majd pénzt is találunk, nem feltétlenül mindet egyszerre. De ha még a formát sem hozzuk létre, akkor pénzt sem keresünk hozzá. Ha pedig az oktatás 0 fokozatú elsődlegesség, akkor lehetetlen, hogy ne találjunk pénzt, az európai alapokat is számításba véve.

Középtáv: minden egyetem határozza meg a feladatát

Ezzel párhuzamosan középtávon (legfeljebb 1-2 év) minden egyetem határozza meg a feladatát, annak a térségnek az érdekeihez és potenciáljához igazodva, ahol található és az akadémiai potenciálja szerint. Egyesek például helyi egyetemekként határozhatják meg magukat, melyek fő feladata az oktatási aktus és a kapcsolat a társadalommal, hogy felkészítse a térség számára szükséges emberi erőforrást és kulturálisan felemelje azt a települést, ahol elhelyezkedik. Azt hiszem, hogy minden megyeszékhelyen kellene legyen egy egyetem (vagy egy egyetemi jelenlét, kihelyezett tagozat formájában), mert egy egyetem megléte növeli az adott térség oktatási és kulturális szintjét és az emberek jólétét. Ezeket a helyi egyetemeket a kormánynak kell támogatnia (mint eddig), de kötelező módon a helyi hatóságoknak is. A helyi hatóságok ezeken az egyetemeken akár CDI-programokat is támogathatnak, a térség igényeinek megfelelően. Aztán kellene néhány regionális egyetem (legalább a nyolc régió esetében), melyek az oktatási és társadalomkapcsolati komponensük mellett a CDI-komponensüket is fejlesztik, de regionális támogatással.

Végül is a metropoliszi övezetté fejlődni képes és akadémiai potenciállal rendelkező megyei jogú városokban lévő egyetemek megkaphatnák a metropoliszi/országos egyetemi rangot, melyekben mind a három feladat országos szinten kapna stratégiai támogatást (ami nem jelenti azt, hogy ebbe ne kapcsolódhatnának be a helyi/regionális hatóságok is, ha úgy akarják); ezek közül egyesekből nemzetközi, sőt, egyesekből world-class lesz. Ebben a folyamatban az (egyetemek/kutatóintézetek által képviselt) források koncentrálását kellene pénzügyileg és szabályozásokkal támogatnunk, ahol az ilyenfajta metropoliszi/országos egyetemekbe való összpontosításokat minden szereplő akarja és versenyelőnyöket hozhatnak; de biztosítani kell, hogy ezek az akadémiai klaszterekbe való  összpontosítások akaratra történjenek, ne kényszerre!

Egy modern európai logikában mindenki számára van hely és presztízs

Egy ilyenfajta logikában az 1581-ig visszavezethető akadémiai hagyománnyal rendelkező, a (QS STAR szerint) oktatásban/kutatásban máris nemzetközi egyetemnek számító kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemet (BBTE) már nem egy 30 éve egy kisebb megyei jogú városban megjelent, nemzetközileg szinte láthatatlan helyi egyetemmel hasonlítanám össze. Mindkettőnek eltérő funkciója van és ha azt jól teljesítik, egyik sem áll a másik felett. A helyi egyetem küldetése teljesítésének szemszögéből nézve lehet az első helyen egy rangsorban: az emberi erőforrás képzéséről van szó egy bizonyos térségben és a térség kulturális fejlesztéséről. A BBTE-től azt várják el, hogy biztosítson nemzetközi versenyképességet az országnak. Tehát egy modern európai logikában mindenki számára van hely és presztízs!

De a vezetőink, akikre nemzeti és nemzetközi szinten nyomást gyakorolnak, hogy a rangsorokat elkészítsék, megpróbálták kollektivista logika szerint osztályozni az egyetemeket – senki sem differenciálódik, vagy ha differenciálódik, akkor a főnök elképzelései, nem pedig a nemzetközi rangsorok szerint –, kínos helyzeteket és konfliktusokat generálva. A kis egyetemek nyilvánvalóan elutasították a nemzetközi kritériumokat, megpróbáltak védekezni (senki sem szeret az utolsó helyeken szerepelni a rangsorokban) és – egyes térségbeli miniszterek segítségével – helyi/regionális kritériumokat érvényesíteni. Összehasonlításképpen, ez olyan volt, mintha a községi hatóságok olyan kritériumokat alakítanának ki, melyek révén a helyi focicsapat összehasonlíthatónak tűnik a Barcelonával. Ezt megtehetjük például akkor, ha a mérkőzések vagy a kupák számát vesszük számításba, de egyenlőségjelet téve egy helyi ligás és egy nemzetközi mérkőzés, vagy a Champions League kupája és egy helyi szintű kupa között. Ez a kormány ezt próbálta megtenni, amikor az elmúlt években egy nemzeti módszertant javasolt az egyetemek osztályozására, melyből a nemzetközi kritériumok hiányoztak, eltorzították őket vagy a súlyozással a kevesebbet értek a helyi mutatóknál.

Hosszú táv: „Pénzinfúzió a lehetőségek szerint”

Hosszabb távon (2-4 év), végrehajtva az akadémiai architektúrán ezeket a módosításokat, bizalommal lehet ide pénzinfúziót irányítani, amilyen mértékben erre lehetőség van és látni fogják, hogy Románia magától megváltozik, mert jól felkészített embereket képzünk, a térség igényeihez szorosan kötődő helyi/regionális egyetemeink vannak, valamint a nemzeti politikákkal közvetlen kapcsolatban álló néhány metropoliszi/országos egyetem, melyekből majd megszületnek a nemzetközi és a world-class minősítésűek, melyek versenyelőnyt biztosítanak az országnak. Ezen kívül a felsőoktatás és az intézményekben folyó kutatás hatékonyabban tudja majd egymást koordinálni és integrálni, hogy növeljék az ország versenyképességi indexét, egy jól kialakított akadémiai környezetben pedig a közoktatási pedagógusok képzését is hatékonyabban újra lehet majd gondolni. Végül támogatnunk kellene az ország – tudományos szempontból – kiegyensúlyozottabb fejlesztését. A BBTE-nél páneurópai nemzeti tudományos projekteket támogattunk (pl. a măgurelei lézer, Danubius és hasonlók), de végül mind az ország déli részében összpontosultak. Jó, hogy vannak, de (a tágan vett) Erdélyben és Moldvában is szükségünk van ilyenfajta jelentős projektekre.

A következő 10 évben a társadalomban is láthatóvá válhatnak a hatások

Mikor lehet majd az első hatásokat látni?

Attól függ, melyik területről beszélünk. A kutatási komponens esetében a potenciálunkat figyelembe véve úgy hiszem, 4-8 éven belül lesznek láthatók hatások, nemzetközileg versenyképes műszaki-tudományos fejlődések formájában. A legnagyobb egyetemeken van potenciál, csak bátorítani kell. A következő 10 évben a társadalomban is láthatóvá válhatnak a hatások, főleg a jobban felkészült szakértők és olyan tanárok formájában, akik jól tanítják a gyermekeket; valóban, ez utóbbiak már másképp fognak érettségizni, ha jó tanárok készítik fel őket, a funkcionális analfabetizmus csökkentéséről nem is beszélve.

„A meglévő rendszerek, melyeket rosszul felkészített oklevelesek ellenőriznek”

Most is képezünk jó szakembereket, például az orvosin és nagyon sokan külföldre mennek. Fennáll annak a kockázata, hogy ezek az így felkészített jó szakemberek is elmennek?

Attól függ. Sok szakember azért megy el, mert nem talál helyet magának a meglévő rendszereinkben, melyeket rosszul felkészített oklevelesek ellenőriznek, akik nem hagyják őket megnyilvánulni, sokszor érzik úgy, hogy egy szakmai bántalmazási folyamatnak vannak kitéve és akkor fogják magukat és elmennek. Ha végrehajtjuk a felsőoktatás megfelelő reformját és nem 10 jót vezetünk be a piacra, hanem idén 200-at, jövőre 300-at és így tovább, akkor a piacon egyre nagyobb lesz az arányuk, elkezdenek majd együttműködni, kölcsönösen támogatni egymást, megérzik, hogy (újra)határozhatják a rendszert és ezáltal felmerül bennük a vágy, hogy idehaza tegyenek valamit együtt és ne menjenek külföldre. A felsőoktatás normális helyzetbe hozása meggyógyítja az országot!

Itt végső soron politikai akaratról beszélünk. Egy olyan pártról beszélünk, mely majd felfogja, hogy 10 stratégia egymás utáni listázása helyett, amellyel csak megzavarja az embereket, inkább a következőket jelenti ki: a felsőoktatás áll a középpontban, azután következik a többi koncentrikus kör, az egészségügy, az igazságszolgáltatás, a közlekedés és így tovább, attól függően, hogy mit tart a párt fontosnak, de az oktatásnak kell a középpontban lennie, mert minden abból indul ki.

Ki küzdjön meg a korrupcióval? Azok, akik diplomagyárakban szerezték az oklevelüket?

Az ellenzék kiemelten a korrupció visszaszorítására helyezi a hangsúlyt…

A korrupció fontos egy ország fejlődésében – lásd kollégánk, Mungiu-Pippidi Nature-ben megjelent elemzését is –, de ennek kétirányú kapcsolata van az oktatással. Amikor olyan végzősöket helyezünk a piacra, akik törvénysértő módon vagy a törvényességet súrolva szerezték az oklevelüket és/vagy alacsony jegyekkel mentek át a vizsgáikon, akkor ők szintén ezt a korrupciós folyamatot erősítik. Ki küzdjön meg a korrupcióval? Azok, akik diplomagyárakban szerezték az oklevelüket? Gyengén felkészült végzősök? Ők ezt a rendszert fogják fenntartani, mert ezen belül védve vannak és/vagy még előbbre is juthatnak? Tehát a korrupció elleni harccal párhuzamosan normalizáljuk az oktatást is és akkor a korrupció úgy „tünetszinten” (az azt közvetlenül támadó politikákkal), mint ahogy „etiológikusan” (a bizonyos fő okokig hatoló politikákkal) csökkenni fog.

Egy párt miként változtathatja az oktatás témáját olyan témává, amely legalább olyan vonzó a választók számára, például, mint a béremelés vagy a korrupció?

Az oktatás is vonzó, csak egy hiteles valakinek megfelelő nyelvezettel el kell magyaráznia a választóknak. A nyilvánosságnak szánt üzenetekkel azt a gondolatot kell újra megerősíteni, hogy az oktatás a királyi útvonal a társadalmi siker felé. Más útvonalak is vannak? Vannak más útvonalak is, például, a már fiatalkorban, iskolába járás nélkül elkezdett vállalkozás. Azon nagyjából 1-2 százalék jár sikerrel. 100 megpróbálkozik és jó esetben egynek vagy kettőnek sikerül, de a többi 98 szegény marad. Félrevezetjük az embereket, mert ezt a kettőt helyezzük előtérbe és mindenféle TED-ekre hozzuk őket, hogy elmondják nekünk, miként lettek sikeresek iskola nélkül és hogy az iskola hülyeség. Hozzájuk hasonlóan további 98 is megpróbálkozott, de mivel nekik nem sikerült, senki sem kérdezgeti őket és nem láthatók. Őket is elhoznám TED-ekre, hogy azt is megtanuljuk, hogyan nem kell csinálni! Sőt, pszichológiai torzulással a sikeres kettő a sikerét gyakran túlságosan személyes tényezőknek tulajdonítja, gyakran minimalizálva a szerencsét vagy más független tényezőket, melyeket nem ők ellenőriztek. Az oktatás a királyi út, mely a társadalmi siker felé vezeti a többséget! Igaz, hogy ott is vannak kudarcot vallók, vagyis tanultak és ennek ellenére nem egészen az sült ki belőle, amit reméltek, de ez végső soron arány kérdése és annak a lehetősége, hogy a képzettségük alapján legyen egy platformjuk, amire támaszkodva újra megpróbálhatják!