Eminescu, a rasszista - Johannis, az ártatlan

Mihai Eminescu születésének 165. évfordulója alkalmából Klaus Johannis elnök egy részletet idézett egyik, a Timpulban 1881-ben megjelent cikkéből: „Jó románnak lenni nem érdeme, nem különleges tulajdonsága, vagy monopóliuma, hanem kötelessége ezen állam minden polgárának.” Szépen hangzik, főleg akkor, ha az etnikai származáson túlmutató polgári nemzet gondolatát karolta fel. Klaus Johannis múlt év végén a következőt mondta egy németországi újságírónak: „Most, hogy megválasztottak elnöknek, nagyon románnak érzem magam.” (Wolfgang Scheida, Die Welt)

Az a gesztus is szép volt, hogy megtisztelte „a román kultúra teljes emberének emlékét”, ahogy Constantin Noica nevezte. Csak annyi a gond, hogy ez az idézet

meghamisítja M. Eminescu szavainak értelmét.

Ha a részletet visszahelyezzük az eredeti kontextusba, akkor megértjük, hogy a Timpul újságírójának más szándékai voltak.

Costi Rogozanunak köszönhetjük a gyors és üdvözlendő pontosítást. A Klaus Johannis elnök által kiválasztott idézet egy olyan cikkből származik, mely 1881. április 1-én jelent meg a Timpul újságban, melyben a költő valójában a liberális „görögöcskéknek” megy neki: „Jó románnak lenni nem érdeme, nem különleges tulajdonsága, vagy monopóliuma Cariagdi és Carada uraknak, hanem kötelessége ezen állam minden polgárának, sőt ezen föld minden lakójának, mely a román nemzet kizárólagos és történelmi öröksége.” (Voxpublica)

Mint láthatjuk, az elnök éppen azért csonkította meg az idézetet, hogy elkerülje az ellenfelek etnikai származására és a tősgyökeres románok előjogaira vonatkozó utalásokat. Eminescu néhány sorral feljebb a következőket írta: „Igaz, hogy Giani, Cariagdi, Carada, C. A. Rosetti, Pherechydis urak – politikai értelemben véve – románok, román a politikai nemzetiségük; de a szent Isten őrizzen meg minket attól, hogy bármikor összetévesszük őket az embereknek azzal a nemzetségével, azzal az etnikai típussal, akik egyrészt Máramarosból, másrészt Erdélyből kiáradva a XIII. és a XIV. században lerakták a román államok alapját és akik – öröklött jellegükből fakadóan – 1200-tól 1700-ig meghatározták ennek az országnak a sorsát. Elég, ha a kis Gianit egy négyfalusi, Vatra Dornei-i, breazái, vagy câmpulungi mokány mellé helyezzük, hogy minden épelméjű ember a szívtájékát fogva felnevessen a kolosszális rasszi különbség láttán.” (M. Eminescu, Opera politică, I. Creţu, Cugetarea-Georgescu Delafras gondozásában)

Ebben a cím nélküli vezércikkben Eminescu – akárcsak más alkalommal –

az ősi román rassz gondolatát fejti ki,

melyet idegenek és főleg kevert származású alakok fenyegetnek. Érvei nemcsak kulturálisak, hanem antropometrikusak is: „Az etnográfus Hoffman a múlt században azt írta, hogy a román rassznál csodálatos a koponya alakulása, olyan koponyákról lévén szó, melyek megérdemelnék, hogy a civilizáció élén álljanak.” Majd azt írta: „Politikusaink számára talán közömbös, hogy pontosan melyik rassz határozza meg e nép sorsát; sőt, sokak számára még az is közömbös, hogy milyen emberek élnek majd ezen a földön: görögök, németek, bolgárok, csak az ország földrajzi-politikai képe legyen azonos.”

Magáénak vallja Románia elnöke az idézett cikkekben szereplő gondolatokat? Minden bizonnyal nem. De áldozatául esett az Eminescut ájtatos tudatlansági légkörben ünneplő áramlatnak. Olyanok is vannak, akik a valós helyzet ismeretében idézik, de a legtöbben hagyják magukat elragadtatni a langyos hazafias érzés által, nem tűnik fel számukra a gondolatok éles kontúrja.

Romániában Eminescu már régóta politikai-ideológiai konfliktusra ad okot. Újra ki kellene-e adni (idézni) politikai írásait? Hasznos kulturális gesztus, vagy nacionalista revizionizmusi tett lenne? A válasz benne van a kérdésben. Mihai Eminescu politikai írásainak bármilyen újbóli szerkesztése és kiadása

üdvözlendő, ha kulturális szándékai vannak,

és ha igyekszik feltárni a román történelem jobb megértését szolgáló forrásokat. De hiba lenne Eminescunál a jelen politikája számára ihletet keresni. Eminescut pont azért kell olvasni, hogy jobban megértsük bizonyos történelmi hibák és annak a pszichológiai holtpontnak az eredetét, melyben, úgy tűnik, a román nemzet mai napig leragadt.

Mindenesetre, az elnök gesztusa senkinek sem tesz jót. Eminescu csonkolt idézetekkel történő dicsőítése meghamisítja és felismerhetetlenné teszi a szerzőt, továbbra is bátorítva a széles közönség bálványimádó kultuszát.