Ciorbea országa, Ghiţă országa

Amikor egy nyugati diplomata hajdanán azt mondta nekem, hogy Romániában még nem létezik az, amit minden civilizált országban „államnak” szokás nevezni, először zavart éreztem. Úgy gondoltam, hogy talán inkoherens, önkényes, éretlen, nem működőképes államról beszélni lehet, de meg sem fordult a fejemben, hogy létezhet olyan ország, amelyben az „állam” még nem létezik.

De lassan-lassan mégis megértettem, mire utalt a nyugati diplomata:

Romániában nincs intézményi kiszámíthatóság, nincs közigazgatási semlegesség, nincs törvényhozási garancia.

A polgár számára ennek egy krónikus bizonytalansági állapot a következménye, egy bármiféle visszaéléssel szembeni sebezhetőség. Tengernyi önkény kellős közepén élsz, szünet nélkül ki vagy téve egy nehezen lokalizálható és nehezen előrelátható veszélynek. Más szóval, polgárként az az érzésed, hogy gyenge státuszodból fakadóan egy homályos helyzet potenciális áldozata vagy, melyben sorsodat valakik kénye-kedve, a szerencse és mindenféle magánérdek határozza meg. Egy olyan ország, mely nem tud „állammá” koagulálódni, olyan ország, melynek polgárait nem védi senki és semmi. Az élet szerencsefüggő, a siker vagy a kudarc nem az egyéni teljesítménytől függ, hanem bizonyos ellenőrzés alól kiszabadult „hálózatok” obskúrus mechanizmusától. Egy olyan ország, mely még nem állam, olyan ország, ahol a törvények és a közerkölcs személytelen szigorúságát a személyes szeszély, a bandaszellem, egy politikai kisebbség által egy másik politikai kisebbség ellen folytatott hatalmi harc váltja fel. A közéletet a következők uralják: ambíció, középszer, mohóság, beképzeltség, haszonelvű szövetségek. Röviden: miközben a valódi állam a személytelen szuverenitásával érvényesül, a kudarcos vagy nem létező állam – illegitim módon – személyek kis gyülevész seregeivel azonosul, akik személyes érdekeik számára akarják kisajátítani a nemzeti döntést. Ennek szélsőséges formája a diktatúra, melyben az állam egyetlen személlyel azonosul.

Hála Istennek, még nem tartunk itt…

Szociológiai tanulmányt (és akár antropológiait is) lehetne készíteni arról, hogy milyen konkrét formákban testesül meg az állam hiánya a honi környezetben. Illusztrálásként két esetet vázolok fel gyorsan:

1. A Ciorbea-ügy.

Rövid ideig tagja voltam az általa vezetett kormánynak. Mindenki (és nemcsak a „jó körök”, tekintettel arra, hogy a politikus 1997-ben 80 százalékos bizalmi indexszel rendelkezett) nagy reményeket fektetett e jogász hatékonyságába, gerincességébe és őszinteségébe, aki az új szakszervezeti mozgalmunk egyik alapítója volt, (ellenzéki szerepből) megnyerte a főpolgármesteri választást és 1996 decemberében kinevezték a PNŢCD-s (Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt – a szerk.) kormány élére. Megtapasztaltam (a saját bőrömön), hogy hajlamos volt nagyon hosszú gyűléseken tartani a minisztereit, de ez is egy felelős, „erdélyi”, elhamarkodott döntések nélküli, kényelmes felületességek nélküli komolyság kifejeződésének tűnt. Ám leváltása után történt valami. Más volt miniszterelnököknél is láttam már ilyen belső „átváltozást”, akik képtelenek voltak harmonikusan elszakadni a közelmúltbeli „csúcsoktól”. Ciorbea úr hirtelen egészen más arcát mutatta a különböző tévéstúdiókban: hisztérikus, hiú, szinte neurotikus lett. Majd átállt a parasztpártiaktól a liberálisokhoz, majd a PSD-vel (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) kötött – hasznos – barátságot. Időközben a Monarchia Restaurálásáért Nemzeti Szövetség alelnökeként is „kitűnt”. Most pedig a nép ügyvédje (2014 óta), elég álmos és „kényelmes” tevékenységgel, ha éppen nem kap olyan „tanácsot”, mint az elmúlt napokban, hogy egy alkotmánybírósági panasszal tegye magát nevetségessé, amit bárki észbontónak tart, aki nem gonoszodott bele nagy (és perverz) jogi „finomságokba”. Ciorbea úr azt próbálja elhitetni, hogy túlkapás, a jogállamiság elleni támadás elvárni egy kormánytagtól, hogy „tiszta” legyen, tehát ne legyenek büntetőügyei. Nem tudom nem felvetni a kérdést, hogy miféle pszichológiai katasztrófa változtatta szomorú párteszközzé azt a miniszterelnököt, akit hajdanán ismertem? Miféle összefüggéstelen pályaív ez? Bíró, ügyész, szakszervezetis, parasztpárti, majd liberális, monarchista és szocialistáknak hajbókoló demagóg… Mi lelte ezt az embert, hogy öregkorára úgy döntött, inkább virágcserépként éli le a hátralévő életét? Állítólag súlyos adósságokat kell visszafizetnie. Igen, mindnyájan tudjuk, hogy az élet nehéz. De nem kellene azért megőrizni némi méltóságot, némi becsületességet, némi tisztességességet (Ciorbea úr azt hangoztatta, hogy ezek vezérelték az életét), még megélhetési nehézségek esetén is? Jó dolog, ha visszafizeted az adósságaidat és – tisztességes módon – ellátod a családodat. De ennek te szabod meg az árát. És ha az ár szégyenletes, akkor legalább ne tetszelegj dicsőséges jogászi szerepben. Inkább a koldus rongyos helyzetében… Mindegy, nem megyek bele a részletekbe. Az epizódnak van egy bizonyosfajta komikus dimenziója is: Valer Dorneanu úrnak (az Alkotmánybíróság elnöke – a szerk.) köze volt a 90/2001-es törvény elfogadásához, melyet most, Ciorbea úr követelésére, meg kell semmisítenie. De, amikor nem létezik állam, bármi lehetséges.

2. A Ghiţă-ügy.

A Ciorbea-ügy inkább siralmas. A Ghiţă-ügy a tragikomédia, a szürrealizmus és a bukaresti bunkóság keveréke. Az egész egy nagy összevisszaság! Egy jelentéktelen csavargószerű fiúból nemzeti celeb lett. Arról értesülünk, hogy „fedett” székházakban mulatozott a titkosszolgálatokkal és a DNA (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) főnökével, hogy barátja volt Pontának, Coldeának (a Román Hírszerző Szolgálat/SRI műveleti vezetője – a szerk.) és – mintha – Băsescunak is, hogy (jogi szempontból törvénysértő) „konspiratív” felvételekkel rendelkezik, melyeket büntetlenül sugározhatnak a tévécsatornáján. Nem találják, nem vizsgálják, nem tartóztatják le. Egy normális „államban” ez elképzelhetetlen. Ez a karnevál, a gúnyolódás és a bűnözés keveréke. Kettőből egy: vagy igaz mindaz, amit Ghiţă úr mesél, és akkor azt jelenti, hogy gazemberek kezei között vagyunk (akik közé ő maga is tartozik), vagy nem igaz, és akkor az illetőt gyorsan dutyiba kell vágni, a besúgásainak helyet adó tévéadókat pedig komolyan meg kell bírságolni, vagy akár be is kell zárni. Röviden: vagy mindenféle kaliberű gyanús alakok lovagoltak rajtunk, vagy most is rajtunk lovagolnak, vagy újabbak, „megreformáltak”, aki szégyentelenül, akadálytalanul és – főleg – teli zsebbel űznek gúnyt belőlünk. A megoldás? Romániát abba a helyzetbe kell hoznunk, hogy állammá válhasson! Igazi állammá, ennyi ügyeskedő, ostoba és gátlástalan alak nélkül.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.