„Ungur” vagy „maghiar”, ez itt a kérdés

A szavak nem ártatlanok, ezt jól tudjuk. És éppen ezért jobb megőrizni a régi szavakat, hiszen azok jobban ellenállnak a politikai csábításoknak.

Egy romániai magyar publicista, Tárkányi István megpróbálja elmagyarázni az „ungur” és maghiar” szavak közti különbséget a román nyelvben (Adevărul, 2016. május 19.). Üdvözlendő próbálkozás, hiszen az utóbbi időben némi bizonytalanságot és zavart érzékeltem e két kifejezés használatában. A szükséges etimológiai eligazítás után a szerző lényegében azt magyarázza, hogy hiba különbséget tenni e két szó között, hiszen az erdélyi magyarok nem akarnak különbözni a magyarországiaktól, következésképpen indokolatlan a származás szerinti osztályozás. „Tekintettel arra, hogy a magyar nyelvben nincs két külön kifejezés a magyarországi és a romániai magyarra”, állítja a szerző, a román nyelvben alaptalan e különbségtételt alkalmazni.

Elvileg egyetértünk Tárkányi Istvánnal, de élünk a lehetőséggel, hogy hozzáfűzzünk néhány megjegyzést. Először is elismerjük, hogy a román nyelvben létezik a tendencia e különbségtételre, de önmagában

nem maga a tény a legérdekesebb, hanem a politikai háttere.

1918 után a románoknak mindig is az volt az érdekük, hogy megszakítsák az itteni és az ottani magyarok közötti kapcsolatot és az első jelentős politikai gesztus az agrárreform volt, amikor a román királyságból való „kilépés” mellett döntő (úgynevezett „optáns” –a szerk.) magyar nagybirtokosok elvesztették földjeiket. A Csehszlovákiában és Jugoszláviában hasonló bánásmódot elszenvedő magyar optánsok pert indítottak a Nemzetek Ligájánál. Ott Titulescu szólalt fel, Magyarország részéről pedig Apponyi gróf. A reform szándéka, a Román Királyság a parasztok helyzetének javítására irányuló általános célján túl az volt, hogy megszakítsa az itt maradt magyarok politikai kapcsolatait Magyarországgal.

Következésképpen a különbségtételi vágy (mely a magyarok azon vágyával szimmetrikusan működött, hogy újra ugyanabban az államban találjanak egymásra) rejtett módon gyakorolhat hatást a nyelvre, bár érdekes, hogy a két kifejezés használatával kapcsolatos habozás és a különbségtétel sokkal inkább a kommunizmus bukása után nyilvánult meg. Addig nagyon is jól működött a román nyelvi hagyomány, mely az esetek többségében az „ungur” kifejezést részesítette előnyben, származástól függetlenül. A „maghiar” szó a románok számára túlságosan hivatalosan hangzott, melynek ezen kívül egy elnyomó bürokráciára utaló áthallása is volt, következésképpen továbbra is az „ungur” szó élvezett elsőbbséget. Természetesen a magyar vagy német iskolát kijárt, művelt erdélyi románok szintén hozzájárultak a „maghiar” alternatív kifejezésként való elterjedéséhez.

De okunk van úgy gondolni, hogy

a „maghiar” kifejezés csak a kommunista rezsim alatt

kezdett versenyre kelni az „ungur” szóval, mely rendszer azt állította magáról, hogy egalitárius módon bánik az együttélő nemzetiségekkel. A kommunizmus kétségtelenül rossz volt, de mégis nagyobb közéleti szereplést biztosított a magyaroknak, legalábbis az első évtizedben. Akkor válik a román nyelvben hivatalossá a „maghiar” szó. Ez volt a Magyar (vagyis nem „ungur”) Autonóm Tartomány korszaka. Ceauşescu aztán teljesen megváltoztatta az irányvonalat, de ez egy másik történet. Annak, hogy e kifejezés széles körű használatát csak a kommunizmus alatt kényszerítették ki, az a bizonyítéka, hogy maguk a magyarok, amikor románul beszéltek, „ungar”-t mondtak, mint például Makkay az egyik 1928-as parlamenti beszédében: „Deoarece însă cele două biserici ungare protestante, care în credinţă şi în spirit sunt mai aproape de bisericile mele.” („De mivel a két magyar protestáns egyház, melyek hitben és szellemben közelebb áll az egyházaimhoz – a szerk.”)

Valójában itt következik az érdekesebb rész. A kommunizmus bukása után, ahogy az sok más esetben is történt, elkezdődik a zűrzavar. Az emberek már nem tudnak beszélni és mivel nem tudják helyreállítani a széles körűen lerombolt háború előtti hagyományt, elölről kezdik a dolgokat. Valaki éleselméjűen megállapította, hogy a kommunizmus hatásai csak 1989 után kezdtek egyértelműbbé válni, hiszen csak akkor derült ki, milyen mélyreható volt a kulturális rombolás. Tehát az „ungur” és a „maghiar” kifejezéseket spontán módon elkezdik összevissza elemezni és újraértelmezni egy illékony fogódzókkal rendelkező politikai kontextusban.

Tárkányi István sem veszi észre, hogy az újkeletű román nyelvben

egy másikfajta különbségtétel is bekövetkezett,

nevezetesen a „maghiar” szó udvariasabbnak és javallottabbnak tűnik. Ez valószínűleg azoknak a civil szervezeteknek a nyomására következett be, melyek a kisebbségek védelméért küzdöttek és melyek révén fennmaradtak a kommunista előírások. Következésképpen a politikai korrektségre érzékenyebb körökben már nem is használják az „ungur” kifejezést. Csak „maghiar”-t mondanak azt érzékeltetve, hogy az „ungur” kifejezés negatív töltetű. Úgy tűnik, csak az „unguroaică” szónak van jobb sorsa, mert a „maghiar” nőnemű változatát nehezebb megfogalmazni. A nép szóhasználatában természetesen megmaradt az „ungur”, de a jól idomított sajtó több mint 90 százalékos arányban a „maghiar” szót használja.

Következésképpen úgy gondoljuk, hogy mindezeket figyelembe véve a román nyelv, ha tehette volna, szemantikailag sokkal egyértelműbben szétválasztotta volna a két kifejezést. Például, ha az erdélyi magyarokat nevezhette volna el „ungur”-oknak (hiszen ez egy régi, bolgár eredetű szó, melynek nagyon családias töltete van és inkább a hozzánk közeliekhez kötődik, nem a tőlünk távoliakhoz) és a magyarországi magyarokat „maghiar”-oknak. Csakhogy itt megjelenik az a formális akadály, hogy a szomszédos országnak pont Ungaria a neve, nem Maghiaria. Ezért aztán elakadt a szétválasztás, amihez a politikai korrektség előírásai is hozzájárultak, melyek (alapos okok nélkül) hajlamosak általánossá tenni a „maghiar” elnevezést a gondozott beszédmódban. Valami azért mégiscsak történik, hiszen megjelent az új „ungar” szó, az „ungar” melléknévből származtatott főnév. Azt szokták helytelenül mondani, hogy „ungarii au votat o nouă Constituţie” („a magyarok megszavaztak egy új alkotmányt”, nyelvtanilag az „ungurii” lett volna a helyes – a szerk.), ezzel a magyarországi magyarokra utalva.

Következésképpen az a legjobb, ha visszatérünk a hagyományhoz: mondjunk „ungur”-t minden kontextusban és ezzel barátságosak is leszünk a magyarokkal, akik nem akarják, hogy megkülönböztessék őket egymástól és ugyanakkor a saját történelmi ellenséges érzéseinket is meggyógyítjuk anélkül, hogy a politikai korrektség előírásai szerint kellene kényeskednünk.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.