Beszélj románul, te!

„Tisztelt elvtársak és barátok, románok, magyarok, németek és más nemzetiségek, Románia Szocialista Köztársaság állampolgárai…”

Mintha még most is hallanám az „agyonlőtt” rekedt hangját, itt-ott eltorzítva a szavakat.

Barátok voltunk mindnyájan…

sohasem volt olyan gondunk, hogy Mia és Viorel a negyedikről ne akart volna a Pistukával, Józsikával, vagy Béluskával játszani a földszintről, vagy hogy Mărioarának bármilyen baja lett volna Nicoletával, mert ez utóbbi német.

A lépcsőházban „más nemzetiségek” is voltak, egy milicista családja, akiknek először volt tévéjük, és a konyhaszekrényt az ablak elé tolták, hogy ne foglaljon túl sok helyet, de a gyermekeik túl kicsik voltak, hogy kijöjjenek, ugyanakkor hetente egyszer az ebédlőjükben gyülekeztünk, hogy a „Thierry La Fronde”-ot nézzük, bár facsarta az orrunkat a bezápult levegő!

O tempora!

Emlékszem, hogy az idő múlásával egyre hosszabb sétákat tettem a felsővárosban, egyre növelve azt a kört, melynek többnemzetű tömbházunk volt az origója. Szívesen képzeltem azt, hogy a két Bolyai lábnyomait követem, hogy Eminescut pillantom meg a Hadsereg Háza valamelyik ablakában, vagy éppen megpillantom, amint a kis fatemplom padlására megy lefeküdni… Romantikus tinédzseri képzelgések!

Ma is mennyire szórakoztat, amikor eszembe jut a földszinti lány valamilyen ötödfokú nagybácsija… Gheorghe volt az egész nap. A forradalomig! Azóta György és összetéveszthetetlen hangsúllyal beszél!

O mores!

Az elmúlt napokban az internet- és telefonszolgáltatómnál volt dolgom, szépen kiálltam a soromat. Az egyik alkalmazott gépiesen mondta minden alkalommal: „Foglaljon helyet, kérem!”

Elromlott patefonnak tűnt, hiszen egyetlen szék volt az egész teremben és legalább öten álltak sorba! A legfiatalabb alkalmazott, egy barna hajú, agresszív hölgy héjaként csapott le minden újonnan érkezőre: „Miben segíthetek?”

Az ügyfelek engedelmesen válaszolgattak, mint az iskolában, majd a fiatal hölgy visszakapaszkodott magas székére anélkül, hogy bárkinek is hasznára lett volna. Egy apából, anyából és gyermekből álló családnak szüksége lett volna a segítségére, de az akciót halasztani kellett, mert hazaküldték őket a megőrzésre kapott készülék hiányzó alkatrészéért.

Megjelenik egy idős néni. Bátortalanul lép be, kikerüli a sort. A fiatal hölgy lepattan a székről, harcias amazonként támadja le a nénit: „Miben segíthetek?”

Ez utóbbi elkezdi felmondani az addig ki tudja hányszor elismételt szöveget, de szerencsétlenségére… magyarul!

A kisasszony dühösen rárivall, mint egy tizedes:

„Románul!”

Reflexből sarkon pördülök és hallom magam, amint beszélek: „Mondja csak, majd én fordítom.”

A fiatal hölgy majd ledöf a tekintetével: „Minek avatkozol bele?” Aztán az idős hölgy is: „Nem szükséges, köszönöm!” És románul folytatja a mondandóját.

O tempora, o mores! Minek avatkoztam be?!