Az erdélyi románok magyar uralom alatti szenvedései

Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása.

Az erdélyi románok középkori sorsát sokszor a nemesség által alkalmazott kényszer, a sokszor teljesíthetetlen robot, de a társadalmi, politikai és vallási háttérbeszorítás is terhelte. A magyar hódítás után a románok fokozatosan elvesztették autonómiájukat, sokszor függőségben lévő parasztokká válva.

Az erdélyi románok sorsa mindig is kényes kérdés volt, mind politikai, mind a történelemkutatás szintjén. Egy sor dokumentum, különösen a késői középkorból és az osztrák uralom korszakából, azt mutatja, hogy a románok többségben voltak Erdély területén, nyilvánvalóan nem túlnyomó többségben, ennek ellenére háttérbe szorították és társadalmi, valamint politikai szempontból kirekesztették őket.

A magyar értelmiségiek, a Fény Évszázadában, elmaradott és konzervatív etnikumnak tekintették őket. A középkor éveiben sokszor elnyomták, szegénnyé tették és mindenféle kényszermunkával és anyagi kötelezettséggel terhelték meg őket. Röviden, szegénységben és sötétségben hagyták őket a társadalom peremén, nagyrészt jobbágyokként dolgoztak a kiterjedt feudális uradalmakon.

Az autonómiától a szolgaságig

Az újlatin népesség erdélyi jelenlétét először Béla magyar király névtelen jegyzőjének Gesta Hungarorumja dokumentálja, valószínűleg a XII–XIII. században. Arról ír, hogy a magyar törzsek egy románokból, szlávokból és itt-ott bolgárokból vagy más turáni elemekből álló kevert lakosságot találtak Erdélyben. Hasonló információk jelennek meg Kézai Simonnál is a XIII. században.

Azután azt, hogy a románok nagy számban voltak jelen Erdélyben, a humanista Oláh Miklós is tanúsítja Hungária című művében, a XVI. században. Ő azt írta, hogy Erdélyben „négy eltérő származású nemzet van jelen: magyarok, székelyek, szászok, románok. A románok a hagyomány szerint a rómaiak telepesei”, írta ő. Anton Veranciscs (valószínűleg Verancsics Antalról van szó – a szerk.), egy másik magyar krónikás nagyjából ugyanabban az időszakban azt írta, hogy a románok a többi nemzet összességével egyenlő arányban vannak jelen, vagyis Erdély lakosságának nagyjából a felét tették ki.

Sőt, későbbi dokumentumok rámutatnak arra, hogy a románok éppenséggel többségben voltak Erdélyben. Például azután, hogy Erdély osztrák uralom alá kerül, a korábbinál sokkal pontosabb statisztikák és jelentések jelennek meg a népesség struktúrájáról és létszámáról. Ezek alapján a XVIII. században, például, a románok Erdélyben a teljes lakosság 52,7 százalékát tették ki. Arányát tekintve a második legnagyobb nemzet a magyarok voltak, akik a székelyekkel együtt megközelítették a lakosság 28 százalékát. Bár a románok nagy számban voltak jelen a magyar, majd osztrák Erdély területén, sorsuk nem felelt meg a demográfiai struktúrán belüli arányuknak. Ellenkezőleg (Erdély etnikai összetételének alakulásáról magyar forrás – többek között – itt – a szerk.).

Ahogy arra a szakértők rámutatnak, a legelején nem lehet a románok diszkriminálásáról beszélni.

Pontosabban a magyar hódítás után, bár a magyar törzsek legyőzték őket, nem lehet azt mondani, hogy a románokat háttérbe szorították volna. Ellenkezőleg, sok régióban megőrizték autonómiájukat. Ioan Aurel Pop (az autonómia nagy ellensége, ha magyarokról van szó – a szerk.), Erdély történelmének szakértője azt mondja, hogy főleg az árpád-házi dinasztia korszakában, román kenézek és vajdák uralkodtak román többségű lakossággal rendelkező tartományokban, mint például Zarándon, Omláson, Naszódban, Fogarason, Hátszegen, Máramarosban vagy Aradon.

A románok többsége ortodox volt, a magyarokkal ellentétben, akik a X. században királyuk, I. István révén katolikussá váltak. „A XIII. század elejéig az árpád-házi Magyarország részét képező Erdély jelentős ütemben haladt előre a régebbi európai államok által bejárt úton. A király itt is megőrizte a föld feletti főhatalmat, melynek legnagyobb részét a világi nemességnek, a vallási intézményeknek, a székelyeknek és a szászoknak adományozta, jelentős része – főleg Erdély peremén található medencékben – a román kenézek és vajdák uralma alatt maradt”, írja Ioan Aurel Pop az Istoria Transilvaniei (Erdély történelme – a szerk.) című könyvben.

Ezekben a térségekben nem alkalmazták a paraszt teljes alárendelését. Röviden, nem volt jobbágyság. Az árpád-háziak idejében a román parasztok jogilag szabad, de az állammal, az egyházzal és a hűbérurakkal szemben kötelezettségekkel rendelkező közösségekben csoportosultak. „Arad, Zaránd, Máramaros, Hátszeg, Omlás, Naszód és Fogaras térségében a románok nem igazán jobbágyok, hanem egyéni és kollektív kötelességekkel rendelkező parasztok, akik társadalmilag és jogilag a vármegyei uradalmak jobbágyai fölött álltak. A románok saját telekkel rendelkeztek, mint a szász és magyar parasztok, társadalmi helyzetük pedig szintén nagyon változatos volt. A románok modern történészeinek állítása, hogy

az erdélyi jobbágyok többsége a XV. század előtt román volt, a társadalmi és nemzeti emancipációs harcok kellős közepén született legenda”,

erősíti meg Ioan Aurel Pop a fentebb említett munkájában.

Ugyanakkor a XIII. századi mongol invázióra vonatkozó információk a Kárpátok szorosait a székelyekkel együtt védelmezőkként mutatják be a románokat. A románoknak ebben az időszakban joguk volt vámokat kivetni a területeiken és ugyanakkor csak a juhok utáni ötvenedet kellett megfizetniük, de az egyházi tizedet nem, mert ortodoxok voltak. Elmondható, hogy a románok a magyar hódítás utáni első századokban az együtt élő nemzetek egyikeként nem voltak háttérbe szorítva, vagy elnyomva Erdélyben.

Ezt bizonyítja a vajdaság 1291-es gyulafehérvári gyűlése, ahol a románok egyenlő jogú nemzetként voltak jelen (a szerző utalásaiból arra lehet következtetni, hogy a történelemhamisítást Ioan Aurel Pop, a Román Akadémia elnöke követte el. III. András király egyik 1291-es oklevele ugyanis valóban megemlíti, hogy „Midőn valamennyi nemessel, székellyel, szásszal és vlach-hal az erdélyi részeken, állapotuk reformálására végett gyűlést tartottunk, felálla Ugrin mester…”, csakhogy dr. Jancsó Benedek szerint, az idézett oklevél nem törvényhozó, hanem csak törvénykező ülésre vonatkozott, melyen a románok tanúkként voltak jelen, nem törvényhozókként; forrás itt – a szerk.). A dolgok azonban a XIV. századtól, az utolsó árpád-házi király, III. András halálával megváltoznak. A királyságot káoszba sodorták a trónért folytatott harcok, az erdélyi fejedelmek pedig elszakadtak a magyar királyságtól. A francia származású Anjou-királyok hatalomra kerülésével megkezdődtek a harcok azért, hogy Erdély visszakerüljön a magyar korona befolyási szférájába. Ugyanakkor ezekkel az uralkodókkal együtt egy új ideológia is megjelent a királyság területein lévő „szakadárok” sorsát illetően.

A románok nyilvánvalóan ebbe a kategóriába tartoztak, hiszen többségük ortodox volt.

Ezek a Magyarország trónjára került, erős katolikus hagyománnyal rendelkező országokból érkezett, a keresztes háborúk gondolata és a hitetlenekről és szakadárokról szóló diskurzusok által terhelt francia királyok új politikát alkalmaztak. A románok kezdtek jogok nélkül, vallási szabadságok nélkül és aztán földek nélkül is maradni a Magyarország új királyai által kedvezményezett nemesek kárára (helyesen, valószínűleg: javára – a szerk.). Különben e keresztes háborús gondolatokat dédelgető uralkodók számára egy szakadár háttérbe szorítása és elnyomása nem bűnnek, hanem a mennyországba vezető útnak számított. 1366-tól gyakorlatilag törvénybe iktatták a „gonosztevőknek”, „lázadóknak” és „szakadároknak” tekintett ortodox románok elnyomását. „Nagyrészt a románok (és más kisebb etnikai csoportok) által lakott és birtokolt földek rovására, az államkezdeményeik  rovására jöttek létre a királyi, nemesi, egyházi uradalmak, valamint a szász és székely autonómiák.

E gyors, egy apostoli küldetésű állam erejével támogatott előretörés által meglepett románok nehezebben alkalmazkodtak az új körülményekhez, de végül (egy részük) védettebb helyeken újracsoportosultak, mint például az Erdélyi-középhegységben, Hátszeg, Fogaras, Máramaros térségében és így tovább. Ezért szervezettségi szinten már nem maradhattak kompaktak, csak néhány részlegesen megmentett „országban”, melyeket megpróbáltak hozzáigazítani a mások által is követett modellhez. Ezek egy része – Bánság, Belényes, Zaránd, Máramaros – nem is voltak részei az „erdőkön túli területnek” és el voltak szigetelve egymástól. Akkor hol hozhatták volna létre maguknak a románok is a területi bázisukat, tekintettel arra, hogy mindenhol jelen voltak, de alávetetten és marginalizáltan?”, írja Ioan Aurel Pop az Istoria Transilvaniei-ben. És főleg azután, hogy III. Ince pápa a Bizánc elleni 1204-es IV. keresztes háborút követően szakadárokká nyilvánította az ortodoxokat, megkezdődött a románok önkényes megfosztása földjeiktől és javaiktól. Megkezdődött az erdélyi román parasztok kálváriája (az áttérítések kérdéséről is magyar forrás itt – a szerk.).

„A szakadárok kiirtása” és egy nemzet teljes elszigetelése

Eredetileg ez nem etnikai, hanem felekezeti ügy volt. Az üldöztetéstől való megszabaduláshoz a románok egyszerűen áttérhettek a katolikus vallásra és a magyar király szolgálatába léptek. Sok román kenézcsalád tette meg ezt a kompromisszumot. Hunyadi János családja meggyőző példa erre. Nagy Lajos 1366-ban aláírt egy dokumentumot, melyben hivatalossá tette az ortodox románok üldözését. „Az okiratot erdélyi hazánk összes nemesei kérésére adták ki, akik arra panaszkodtak, hogy számtalan hiányosságban szenvednek a mindenféle, különösen a román bűnözők merész ravaszsága miatt”, állt a dokumentumban. A nemesek pedig jogot kaptak arra, hogy „kiirtsák és megsemmisítsék az említett országban a bármiféle nemzetiségű gonosztevőket, kimondottan a románokat”, írja Ioan Aurel Pop az Istoria Transilvaniei-ben (nem világos, hogy a románokra vonatkozó rész Ioan Aurel Pop saját tendenciózus szövegmagyarázata-e, mert a magyar források, például ez, vagy ez, csak gonosztevőkről írnak – a szerk.). Magukat a kenézeket megfosztották jogaiktól és hatalmuktól, sok földtelen román effektív módon alávetettségbe került.

„Az adománylevél hiánya megakadályozta a román kenézek földtulajdonhoz jutását, ami elengedhetetlen volt a nemesi státuszhoz (vagyis valamilyen rendbe kerüléshez), az pedig, hogy nem tartoztak a katolicizmushoz, megakadályozta felemelkedésüket etnikumként, rendként a saját népük nevében. Más szavakkal a román kenézek, néhány kivételtől eltekintve, az akkori helyzetükben sem a nemesi rendbe nem kerülhettek be és a saját nemzetségük nevében sem hozhattak létre rendet”, említi Ioan Aurel Pop a fentebb említett munkájában. Szintén 1366-ban, szintén Nagy Lajos indította el az ortodox klérus üldözését is. Majd a bábolnai felkelés után, az 1437-es Fraterna Unio, vagy az Unio Trium Natium révén a román nemzet hivatalosan is teljes mértékben társadalmi, politikai és vallási jogok nélkül maradt. Erdélyben csak a magyar nemzetet, a székelyeket és a szászokat ismerték el.

„Ezek a szegény román alattvalók”

A korabeli dokumentumokban rámutattak arra, hogy Erdélyben siralmas volt a románok helyzete. Az elismert felekezetekhez, vagyis a protestáns felekezetekhez és a katolikus valláshoz nem csatlakozók általában szegénységben és műveletlenségben élő jobbágyok voltak. II. József császár, nyilvánvalóan politikai érdekekből is, 1733-as erdélyi látogatása nyomán megjegyezte, hogy „ezeket a szegény román alattvalókat, akik kétségtelenül a legrégebbi és legnépesebb lakói Erdélynek, akár magyarokról, akár szászokról van szó, mindenki annyira kínozza és igazságtalanságokkal terheli őket, hogy a sorsuk – ha megismered – valóban nagyon sajnálatra méltó és csak csodálkozni lehet azon, hogy még ennyi van ezekből az emberekből és nem menekültek el mind”, mondta ő. Még Verancsics is, valamivel korábban, a XVI. században azt írta, hogy „bár számukban utolérik a többieket, nincs semmilyen szabadságuk, semmilyen nemességük, semmilyen joguk”. Ugyanakkor a román parasztokat a legkegyetlenebb módon kizsákmányolták. Munkára és embertelen adók megfizetésére kényszerítették őket.

A két úr, a nemesség és az osztrák állam összefog a parasztság kizsákmányolásában.

A császári adóhatóság a szokásos adókon, a katonai adókon és a rendkívüli hozzájárulásokon keresztül zsákmányol ki; a helyi földesurak a háromféle járadékon keresztül: munkában, pénzben és mezőgazdasági terményekben. A nemes uradalmán végzett robotot (nem fizetett kötelező munka) 1514-től heti egy napban állandósították. Az országgyűlés 1714-ben heti négynapi robotot határoz meg a jobbágyoknak (évente 208 nap) és heti három napot a zselléreknek (földnélküli parasztok, akik elköltözhettek egyik birtokról a másikra). A család összes munkaképes tagját robotra kötelezték, főleg a tavaszi és nyári mezőgazdasági munkák idején. Az Erdélyi-középhegységben zajló bányászat fokozódása a térség lakóit az adóhatóság (állam) jobbágyaivá változtatta. Bányákban, öntödékben, fa és az ásványok kitermelésében és szállításában, fuvarozásban, az utak karbantartásánál dolgoztak és évente pénzben kellett megfizetniük adóikat a vármegyének”, írta Mircea Dogaru (szélsőségesen magyarellenes volt katonatiszt, történész – a szerk.) az Insurecţia Românilor transilvăneni din 1784. Prolog al revoluţiilor europene (Az erdélyi románok 1784-es lázadása. Az európai forradalmak előjátéka – a szerk.) című könyvében.

Az adók megfizetésén és az uradalmakon végzett munkán kívül a románokat kegyetlenül meg is verték, ha nem engedelmeskedtek. „A parasztok alá voltak vetve a földesúr önkényének és kivédhetetlen igazságszolgáltatásának, igába fogva, mint állatok, 50-től 100-ig terjedő botütésekkel büntetve, uradalmakról eltávolítva, láncra verve, a vármegyék börtöneibe küldve és ott felejtve, saját uraik által megnyomorítva és meggyilkolva, akik közül egyesek élet-halál joggal rendelkeztek a parasztok felett (…) a paraszt csak egy rabszolga volt, politikai és polgári jogok nélkül, akit maga a törvény ítélt arra, hogy többé soha ne tudja lerázni magáról az igát, képtelenné nyilvánítva arra, hogy vagyont szerezhessen, személyes szabadságától megfosztva, sőt még attól a jogtól is, hogy megvédhesse magát saját urával szemben, akit nem perelhetett be”, írta Ion Rusu Abrudeanu (újságíró és a két világháború között parlamenti képviselő volt – a szerk.) Moţii, calvarul unui popor eroic, de nedreptăţit (Mócok, egy hősies, de kisemmizett nép kálváriája – a szerk.) című művében.

Az alcímeket a szerkesztőség (is) adta.