Gödrök, buldózerek, daruk és romok között nem lehet normálisan élni. Andrei Pleșu kiváló írása.
Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.
A Párizs (Paris) utcán lakom, a Győzelem (Victoriei) tér környékén. A lakónegyednek – hajdan a „Bonaparte-park” volt – még megvan a bája és megőrzött valamennyit a kertvárosi „fazonjából”. Igaz, a Győzelem tér közelsége árt egy picikét a hangulatnak. Akár akarom, akár nem, eljut hozzám a tiltakozó vagy támogató, megafonos, közlekedési dugós, beszédes, szlogenes, zenés és másféle tüntetések zsivaja.
De inkább azt választom, hogy legyenek ilyen polgári összejövetelek, még az elkerülhetetlen zajszennyezés árán is. Engem igazán a ház körüli, kis magán- vagy intézményes „építőtelepek” által okozott, látszólag jelentéktelen, de elkerülhetetlen „zajok” képesek feldühíteni. Arra ébredek, hogy csökönyös fúró zaja, pörölycsapások csattanása, szorgos láncfűrész megzavarhatatlan „zenéje” ostromol. Ráadásul a munkások is bőségesen hangoskodnak: egymást szólongatják, kölcsönösen osztogatják az útmutatásokat, viccelődnek és apokaliptikus módon röhögnek. Nem tudom megállapítani, hogy egy cég alkalmazottai vagy feketemunkások:
akár aszfaltoznak, csöveznek, akár hibás villanyvezetékeket javítanak. Tudom, hogy törvények óvják a köznyugalmat, de senki sem törődik ezzel. A rendőrség nem lép közbe, az áldozatul esett polgárok pedig a híres beletörődéssel tűrik a helyzetet… És egy rakás barátomtól azt hallom, hogy más lakónegyedekben is hasonló a helyzet. Régi kétségbeeséssel jutott eszembe egy négy-öt éve, bizonyos megszelídíthetetlen szomszédos „építőtelep” hisztériát okozó hatása alatt állva írt szöveg. Újra előveszem azt remélve, hogy valaki felfigyel rá és komolyan veszi majd azt a városi zűrzavart, mely belerondít a pihenésünkbe, munkaidőnkbe, a békés élethez fűződő jogunkba. De nincsenek illúzióim. Semmi sem fog változni. Amióta az eszemet tudom, „az egész ország egy építőtelep”…
A nemzedékemhez tartozók még emlékeznek erre a kifejezésre, mellyel tele voltak a kommunista propaganda újságjai, hogy a rezsim megújító furor-ját, az „új” „régi” elleni dicsőséges ostromát, a tömegeknek az újjáépítési erőfeszítésbe való bevonását dicsőítsék, mely „fényes jövőt” ígért az „alagút végén”. Azért ennek a kifejezésnek hátulütői is vannak.
Gödrök, buldózerek, daruk és romok között nem lehet normálisan élni. Az „építőtelepről” valójában gyorsan kiderült, hogy nem az építkezésé, hanem a rombolásoké. Ráadásul a külső építkezés mániája mellett már nincs helye a bensőségesség – elengedhetetlen – pihenőinek. Az „új ember”, akit belülről kellett „felépíteni”, egy ünnepélyes séma, egy demagóg metafora, egy fantazmagória volt. (Bár néha megtörténik velem, hogy csak most látom azt megtestesülni, egyfajta „homunculus”-ként, a hajdani „imperatívuszok” egyfajta elvetélt maradványaként).
De az „építőtelep” retorikája már a hajdani „hatással” sem rendelkezik. Az építőtelep ma inkább egy jegelt „projektet”, magukra hagyott melléképületeket,
Jellemző példa: az autópályák. Hozzánk közelebb pedig: Bukarest. Bármerre jársz, gödrökbe, védőszalagokkal és -táblákkal elkerített járda- vagy útszakaszokba, felmart aszfaltba, elodázott vagy ímmel-ámmal elvégzett aszfaltozásokba, lezárt utcákba és élénk csapatzajba botlasz, persze csak akkor, ha egyáltalán van a környéken egy úgy, ahogy aktív csapat. Mert arra is van példa, hogy az építőtelepek kihaltak, vagy csak éjszaka, illetve a hétvégeken telnek meg hirtelen élettel.
Érdeklődtem. Megtudtam, újra, hogy intézményeink és szolgálataink – Berthelot tábornok a román hadsereg első világháború kirobbanása körül végrehajtott ellenőrzése során megfogalmazott szavaival élve – „csodálatosan szervezetlenek”. Ha valahol ki kell javítani egy vezetéket, a műveletet nem egy szakcég veszi át, hanem három. Az egyik feltöri az aszfaltot és leás a hibás vezetékig. Aztán elmegy és egy maroknyi szerelő „szakembert” hagy a helyszínen, akik arra vannak felkészítve, hogy szakszerűen beavatkozzanak. Amikor befejezik a munkájukat, akkor ők is elmennek, átengedve a terepet a harmadik csapatnak, melynek a gödör betemetése és az újraaszfaltozás a feladata. Azt sem lehet pontosan tudni, hogy mikor jönnek az elsők, azt sem, mikor érkeznek (ha egyáltalán megérkeznek) az utolsók, így aztán kiszámíthatatlan a „folyamat” időtartama.
a járókelők és a járművezetők hisztérikussá válnak, a javítóműhelyek virágoznak, boldogan javítgatják a rázós meglepetésekkel teli úttest által okozott károkat. A főváros egy építőtelep! Egy önkényes építőtelep, melynek eredményei azonnal létrehozzák a következő építőtelep szükségességét (és esetleg távlatát). És van még valami: ha olyan peche van az embernek, hogy egy ilyenfajta „felszerelés” helyszínének szomszédja, alkalma lesz látni (és főleg hallgatni), hogy miféle „nem konvencionális” szereplő a román dolgozó. Akár nappal van, akár éjszaka, akár hétköznap, akár szombat, emberünk, a „kollégáival” együtt, félelmetes hangberendezés: azt hiszi, hogy szülőföldje szép tájainak egyik kaszálóján áll egymagában. Üvöltözik, káromkodik, hahotázva röhög, a benne rejlő összes decibellel „szervezi” a csapatot. A „munka mezeje” a saját portája, erőteljes tüdejének „mioritikus tere”. Röviden, egy „argheziánussal” van dolgunk, nagy hangon elüvöltözött „barmoknak szóló noszogatások” büszke gyakorlójával. Az építőtelep egy félig kész „terméket”,
Nyugaton is láttam utcai építkezéseket, melyek néha zavarták a forgalmat, melyek váratlanul sokáig elhúzódtak és melyek mintha napról napra szaporodnának. De jelentős különbségekkel: a helybélieket értesítik a munkálatok kezdetéről és végéről, a művelet csendben és folyamatosan zajlik (vagyis ellenőrizhetetlen megszakítások nélkül), végül pedig a javítás szavatoltan tartós, a terep pedig tiszta marad, gányolás és begyógyíthatatlan „sebhelyek” nélkül.
Félreteszem, egyelőre, a fővárosunkban zajló „építőjellegű” nyughatatlanság egyéb aspektusait: az üvegfalú kazamaták robbanásszerű megszaporodása, a régi Bukarest egyes építészeti ékszerdobozainak eltüntetése bizonyos standardizált „újdonságok” kedvéért, egyes mamut-„komplexumok” kezdeményezése, melyek túlzsúfolják, elrondítják, veszélyeztetik a városképet. Nincsenek felelősök, nincs várostervezési és mérnöki ellenőrzés, csak áldozatok vannak… Hol vannak a polgármesteri hivatalok, hol van az Örökségvédelmi Bizottság, hol van a polgári szellem? A „nagypolitika” másfele van!
U. i.: Nemrég elmentem a szomszédos házhoz, mely elrontja a napjaimat üvöltő „helyreállítói derekasságával”. Meg akartam kérdezni, meddig tartanak még a „munkálatok” és nem lehetne-e diszkrétebben, kevésbé betolakodó módon végezni azokat. Majdnem megvertek…
Tudják, az a nép, amelynek elloptak 45 évet az életéből, aztán ellopták a forradalmát, végül ellopták a demokráciáját is.
„Azt mondták, mindegyiküknek látnia kell a Napot, hiába magyarázták nekik, hogy nappal a felszíni 65 fok, de főként a sugárzás percek alatt megöl bármilyen élőlényt. A Tanács megtagadta a kérésüket.”
A nagyszebeni Astra Rock fesztivál utolsó napján megérkezett az eső. Utána pedig két olyan zenekar, akik közül egyik történelmet írt, a másik meg most fogja.
Pedig minden rosszat rá lehet mondani: a politikai korrektséget hírből sem ismeri, mocskos a szája, macsó, szarik az új ideológiákra… és mégis van. Sőt, dübörög.
Érdekes dolog elnézni, amint egy korábban még szájhabzó-vérnackó román politikus-megmondó lénytárs váratlanul keblére öleli a Székelyföldet. Tényleg közeleg a nagy mioritikus Utópia?
Csaknem duplájára emelik a DN jelzésű országutak, illetve a gyorsforgalmi utak használatára jogosító útdíjat, és másélfélszeresére emelkedik a Duna belföldi szakaszán épült hidak használati díja.
További híreink: a PSD nagyon nem ért egyet az állami szektort is érintő nadrágszíj-intézkedésekkel, és hiába adott ki pompás oktatóvideót a témában a rendőrség, mégis menyasszonyra lőtt egy férfi.
Csűrrel összeépült kis ház gyúlt ki csütörtökön Csíkszentkirályon.
A 165,7 millió lej értékű aradi beruházás határidőre elkészült, de a hídavató elmaradt, mivel a szerkezeten szemmel látható deformációk jelentek meg még az ünnepélyes megnyitó előtt, így az önkormányzat nem vette át.
Nem bika öklelte fel, ahogy a hatóságok feltételezik, hanem medve ölte meg a pásztort múlt csütörtökön Csíkszereda közelében – állítják a Csíksomlyó Közbirtokosság vezetői. Közben a medvét kilőtték, mert megölt egy fiatal tehenet.
Gabriel Andreescu azt mondja: 15 év húzódozás után után Romániának végre el kellene ismernie Koszovó függetlenségét, mert elképzelhetetlen, hogy a fiatal balkáni ország ismét Szerbia része legyen. Koszovó helyzetét pedig ostobaság a Székelyföld elveszítésének veszélyével társítani.
Gabriel Andreescu azt mondja: 15 év húzódozás után után Romániának végre el kellene ismernie Koszovó függetlenségét, mert elképzelhetetlen, hogy a fiatal balkáni ország ismét Szerbia része legyen. Koszovó helyzetét pedig ostobaság a Székelyföld elveszítésének veszélyével társítani.
Ugye, az van, hogy a Nagy-Magyarország térkép igazi vörös posztó Romániában. A Nagy-Románia viszont nem feltétlenül. Petru Clej véleménycikkét szemléztük.
Ugye, az van, hogy a Nagy-Magyarország térkép igazi vörös posztó Romániában. A Nagy-Románia viszont nem feltétlenül. Petru Clej véleménycikkét szemléztük.
Tudják, az a nép, amelynek elloptak 45 évet az életéből, aztán ellopták a forradalmát, végül ellopták a demokráciáját is.
„Azt mondták, mindegyiküknek látnia kell a Napot, hiába magyarázták nekik, hogy nappal a felszíni 65 fok, de főként a sugárzás percek alatt megöl bármilyen élőlényt. A Tanács megtagadta a kérésüket.”
A nagyszebeni Astra Rock fesztivál utolsó napján megérkezett az eső. Utána pedig két olyan zenekar, akik közül egyik történelmet írt, a másik meg most fogja.
Pedig minden rosszat rá lehet mondani: a politikai korrektséget hírből sem ismeri, mocskos a szája, macsó, szarik az új ideológiákra… és mégis van. Sőt, dübörög.