Álügy az „álhír”

A közösségi hálózatokon terjedő úgynevezett fake news elleni harc valójában olyanfajta racionalizálás, mint amilyen a kommunista rezsimek tervgazdálkodása volt.

Az egész 1990-es romániai választási kampányt a fake news határozta meg,

vagy ha jobban tetszik, a „Szabad Román Televízió” és az olyan újságok által végrehajtott szisztematikus dezinformálás, melyek még mindig a Securitate befolyása alatt álltak, mint az Adevărul napilap. A TVR által az Egyetem (Universităţii) téren zajló eseményekről szóló összes hír 100 százalékosan fake news volt: mindaz, amit a parasztpártiakról, a liberálisokról, a „történelmiekről”, Corneliu Coposuról állítottak, teljes mértékben fake news volt. Egy olyan politikai rezsimnek, melynek esze ágában sem volt megosztani a hatalmat, mely még a létezés jogát is eltagadta az ellenzéktől és mely csak az utca nyomására tett engedményeket (1990. január 28-a továbbra is a legfontosabb politikai esemény Ceauşescu bukása óta), egy olyan politikai rezsimnek, mely csak olyan mértékben engedélyezte független kiadványok létrehozását, amennyiben azok terjesztése korlátozott volt, a nyilvános információk ellenőrzése és a vélemények manipulálása volt a központi törekvése. Ennek az volt a szomorú következménye, hogy

sok ember őszinte aggodalommal mondta 1990-ben, hogy a végén még „börtönviseltek” fognak minket vezetni,

ezzel a parasztpárti vezetők börtönben töltött éveire utalva. Felesleges belemenni a részletekbe, bár nem árt felidézni a bányászok által a PNŢCD (Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt – a szerk.) székházában állítólag megtalált fegyvereket és pénznyomdákat, az Egyetem téren állítólag árult kábítószereket és mennyi mindent még. 1990-ben valójában minden fake news volt, a román forradalomra vonatkozó hivatalos változattól kezdve. A FSN (Nemzeti Megmentési Front – a szerk.) 1990-ben döntő módon az „álhírek” segítségével nyerte meg a választást, hogy aztán később, az információ feletti monopólium megszűnésével a régóta várt kormányváltás is megtörténhessen.

Ebből a visszatekintésből azonban az a következtetés vonható le, hogy

a fake news-tól csak akkor kell félni, ha információmonopólium van,

csak akkor, ha nincsenek azonos eszközök az ellenfelek változatának megcáfolására. Ezért arcátlanság azt állítani – ahogy az most történik –, hogy Donald Trump elnök a Facebookon keresztül terjesztett fake news lavinája révén nyerte meg a választást, ami azt sugallja, hogy Amerikában nincs szabad sajtó, hogy az információt monopolista módon irányítják és – nem utolsó sorban –, hogy az amerikai közönség egy infantilizált nyáj. Ugyanez a helyzet a mi Európánkban is, ahol nagy ügyet csináltak és csinálnak abból a befolyásból, amit állítólag az úgynevezett fake news gyakoroltak a különféle választásokra.

Ahogy az a saját közelmúltunkból látszik, két feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy a fake news, vagy a széles körű dezinformálás érezhető és mérhető legyen: 1. az információnak politikailag monopolizáltnak, vagy mindenesetre az alternatívának aránytalanul kicsinek kell lennie;

2. a szavazóknak teljesen infantilizáltaknak és minimális ítélőképesség nélkülieknek kell lenniük.

Márpedig ha ezek közül egyik sem teljesül, akkor kezd tendenciózussá válni, ha továbbra is a fake news veszélyéről beszélünk.

A közösségi hálózatokon terjedő úgynevezett fake news elleni harc valójában olyanfajta racionalizálás, mint amilyen a kommunista rezsimek tervgazdálkodása volt. A szabad piac – vélekedtek a tervezés hívei – nem képes helyesen megbecsülni a fogyasztási igényeket és ezért ezeket egy racionális gazdasági számítással kell meghatározni. Különben ebből származik az áruk „racionalizálásának” fogalma is, mely nem véletlenül kapott negatív értelmet.

A fenti analógiájaként azt gondolni, hogy az információ piaca, vagy a véleményt kifejező szabad polgárok nem képesek az intelligencia és a kritikus szellem szabad játékával ellensúlyt képezni a dezinformálással szemben, ahhoz a gondolathoz vezet, hogy be kellene vezetni az információ központosított ellenőrzését, így állítva vissza a „hamis” és az „igazság” közötti egyensúlyt. Másképp mondva, az „álhírek” visszaszorítására irányuló kezdeményezések a Facebookon ugyanolyan természetűek, mint a tervgazdálkodás, mely nem véletlenül kezeli ítélőképesség nélküli gyermekekként a felhasználókat. A kommunizmus paternalista volt és szintén paternalista az „álhírek” visszaszorítására létrehozott eszköz is. A legnagyobb veszély pedig az, hogy folyamatosan „álhírekről” beszélve

hirtelen jogosnak tűnik majd egy „álhírellenes” „rendőrség” felállítása,

mely – logikusan – a „helyes információ” feletti monopólium bevezetéséhez vezet majd. De attól kezdve a demokrácia és a szólásszabadság megszűnik létezni.

Következésképpen ahelyett, hogy az állítólagos fake news jelenség ellen küzdenénk (álhírek és dezinformálások léteznek, amióta csak világ a világ), sokkal inkább egy hírrendőrség felállítását kellene megakadályoznunk és meg kellene bíznunk az emberek intelligenciájában és ítélőképességében.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.