A román oktatás katasztrófája

Jelen szöveg a Contributors oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Őszintén mondom: szomorúnak tartom az oktatási miniszter asszony utóbbi időben – különösen a PISA-felmérések eredményeinek kiderülése után – tett nyilatkozatait. December miatt nem feledhetjük, hogy az általa mondott dolgok a híres „Maradjanak a helyükön!” felszólításra emlékeztetnek (utalás Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor utolsó, 1989. decemberi, bukaresti nagygyűlésére, aki ezekkel a szavakkal próbálta csitítani a lázadozni kezdő tömeget – a szerk.); ellenőrzés alatt tartják a helyzetet, a minisztérium (és főleg a miniszter) a helyén van, ha nem tudunk adni plusz száz lejt (Ceauşescu 100 lejes nyugdíjemelés ígéretével próbálta elejét venni a lázadásnak – a szerk.), akkor aprítunk még néhány papírt (utalás az új miniszter bürokráciacsökkentési ígéretére – a szerk.) és a következő ötéves tervben áttérünk a „kreativitásra és innovációra.

Ezek nem csak „szavak, szavak, szavak”, hanem cinikus szavak, melyek azt mutatják nekünk – még egyszer –, hogy

a minisztériumé a „teljesítmény”, a diákok és tanáraik pedig tovább vonszolják hiányosságaikat és gondjaikat.

„Ezeknél a nemzetközi felméréseknél nem feltétlenül a diákok tudásán van a hangsúly, hanem az ismeretek konkrét élethelyzetekben alkalmazásán”, mondja a miniszter asszony. De már megbocsássanak, mire jók azok az ismeretek, melyek nem a mindennapi életünkben öltenek testet? Azzal kellene büszkélkednünk – ha már úgyis decemberben vagyunk –, hogy az iskola mifelénk csak olyan dolgokkal hülyít bennünket, melyek semmire sem használnak? Azzal, hogy – akárcsak Ceauşescu gyárai – csak „raktárra” termelnek és nem a piacra? Arra gondolok, hogy Anisie asszony, ha más korokban lett volna miniszter, most azt magyarázta volna – „a nagy eredmények borzongása által áthatva” –, hogy lehengerlő termelésünk van, hogy „az egy főre eső acéltonnák” sokkal fontosabbak az emberek házában tapasztalható hidegnél és éhezésnél. És azt, hogy csak holmi idegenek, jött-ment PISA-sok csinálnak ekkora ügyet iparunk „élethelyzetekben” történő konkrét hasznosításaiból.

A miniszter asszony nemrég – egy CRED betűszóval (igeként „hiszek”-et jelent; jelen esetben egy program, a „Releváns tanrend, mindenki előtt nyitott oktatás” nevének a rövidítése – a szerk.) jelölt konferencia megnyitója során (valóban, Umbert Eco szavaival élve: „Miben hisznek azok, akik már nem hisznek?”) – elismételte nekünk azt, ami úgy tűnik,

az oktatás jövőjére vonatkozó bármiféle elképzelést helyettesít nála: „diákra összpontosító oktatás”.

Csodálkozom, hogy nem látja a tegnap és a ma hangoztatott szavai közötti (leküzdhetetlen) ellentmondást: vajon annak a diáknak, akihez a minisztériumunk viszonyul, nem éppen annak kellene lennie, akit minden egyes alkalommal „konkrét élethelyzetekben” találunk? Vagy – „a szocializmust és kommunizmust tudatosan építő új ember” jó logikája szerint – az oktatási minisztériumban van egy mindenféle tantárgyversenyeken résztvevők, Calderonos és Szent Szávás (bukaresti elit középiskolák – a szerk.) öregdiákok és diákok, ennek meg annak a már megszületésük előtt miniszterré válásra programozott gyermekeinek a darabjaiból összerakott ideális diákunk? Kettejük közül, vagyis a konkrét diák (az összes gondjaival együtt) vagy az ideális diák (akinek már nyolcadikban hosszabb életrajza van, mint a szüleinek) közül melyikre „összpontosítjuk” az oktatást? És aztán tényleg összpontosítjuk? Hiszen amióta átvette a mandátumát, nem láttam a miniszter asszonyt szemtől szemben elbeszélgetni a diákokkal és megkérdezni tőlük, mire van szükségük, csak mindenféle „bizottságokat” hozott létre és számolt fel, a mit tudom én kinek a „magas védnökségével” zajló konferenciákon „szólalt fel” és olyan derűlátást mutatott, amelyet az iskoláink állapotai alapján semmi sem indokol.

Van valami Anisie asszony diskurzusában, amelynek meg kellene ijesztenie bennünket:

bizonyos formális mantrák mániákus ismételgetése

(főleg, amikor az oktatás deformalizálásáról van szó), melyeket valószínűleg az „oktatási menedzselési” képzéseken sajátított el. Mindezt az az iskolás pátosz (könnyfakasztó diskurzus) egészíti ki, amelyről azt hiszi, remegést kelt majd azok kebelében, akik meghallják. Persze, mindenkinek megvan a maga beszédmódja és nem mindenki lehet egy Andrei Pleşu, de – ha végiggondolom az oktatási minisztereket – amikor Mircea Miclea urat, Daniel Funeriu urat vagy Mircea Dumitru urat hallottam beszélni, mindenek előtt az volt a benyomásom, hogy ezek az emberek tudják, mit beszélnek. Amikor a mostani miniszter asszonyt hallom beszélni, Adronescu asszony némi liberális dinamikával feldobott „stabil” diskurzusából vélek ezt-azt felismerni. Márpedig nem tudom, hogy mások hogyan látják ezeket a dolgokat, de nekem furcsáknak tűnnek. Anisie asszony mandátuma elején azt mondta nekünk, hogy a „rendszerből” érkezik és – bár nagy a kísértés ezt a (nem túl szerencsés) állítást a már megszokott politikai, üzleti, média- és „szolgálatokkal” meglévő összeköttetésekkel társítani – azt reméltem, hogy mégsem erről van szó, hanem az effektív oktatási rendszerről, ahol a miniszter asszony tanárként dolgozott. Arra gondoltam, hogy amikor diákokról és pedagógusokról beszél, mindenekelőtt a saját tapasztalatához viszonyul és nem az oktatási minisztériumnak alárendelt intézetek „programjai” és „projektjei” használatára gyártott általános kategóriákhoz. Ha így lett volna, akkor Anisie asszonynak világosan tudnia kellett volna, hogy a változásnak, ha igazi akar lenni, csak akkor van értelme, ha

jó irányba módosítja ama „konkrét élethelyzeteket”, melyeknek a diákok és tanáraik egyaránt foglyai.

És éppen ezért az ilyenfajta effektív helyzetekből kell kiindulni – nem „országos stratégiákból” –, amikor tényleg tenni akarunk valamit.

A dolgok némi tisztázása érdekében mondanék egy példát, szintén az oktatási miniszter asszony szavaiból kiindulva. Nemrég láttam a tévében, amint felhívást intéz a középiskolai tanárokhoz, hogy többé ne kényszerítsék kommentárok bemagolására a diákokat az érettségire. Egy ilyen felhívás minden kétséget kizáróan nagyon jól hangzik, bár szintén ellentétbe kerül a PISA-felmérésekkel kapcsolatos szavaival. De fogadjuk el, hogy bárki – főleg egy olyan számos irányból érkező nyomásoknak kitett ember, mint egy miniszter – felülvizsgálhatja, méghozzá jó irányba, az adott pillanatban kialakult véleményeit. Más a gond: működőképes az ilyesmi egyik napról a másikra? Én magam válaszolok erre tanárként (nem egyetemi; csak adjunktus vagyok): az egyetemen első évben az iskolapadokból frissen kikerült fiatalokkal van dolgom. A szemináriumokon szövegeket kellene értelmeznünk, olyan kérdéseket kellene megvitatnunk, melyekkel a nagy szerzőkkel folytatott munkájuk során szembesülnek, ezt vagy azt a témát kellene megbeszélnünk és így tovább. Valójában zömmel én beszélek, bár folyamatosan igyekszem őket bátorítani, hogy mondják el, mit gondolnak, bármilyen ködös is lenne a fejükben a gondolat. Egy adott pillanatban az egyik hallgató lány megszólalt a felhívásomat követő csendben: „Miként mondhatnánk el mi, így, hirtelen, hogy mi a véleményünk egy bizonyos dologról, amikor 12 (vagy talán 15) éven keresztül

soha senki sem kérdezte meg tőlünk, hogy mit gondolunk egy bizonyos témáról?

Gépiesen tanultunk, gépiesen meghallgatták és ennyi volt az egész. Ehhez értünk és nincs, nem is lehet – így, hirtelen – saját véleményünk arról, amit ön kérdez.” Az a hallgató tökéletesen rámutatott a gondra: nem kérhetsz szakavatott (vagyis a kérdésben gyökerező és érveken alapuló) véleményt valakitől, ha nem rendelkezik a kérdés megértésének, a különféle aspektusok rendszerezésének és – főleg – a saját gondolatok megfogalmazásának gyakorlatával. Márpedig mindezekhez idő kell és éppen ez az iskola értelme: nevezetesen az, hogy időt adjon (etimológiailag: szabad idő – szkholé) mindenkinek felnőni az infantilitási állapotból (ami az in-fans-ból: a /még/ nem beszélőből származik) a polgári állapotig, amely polgárnak szava van és aki a saját véleménye alapján képes a köz sorsát illetően döntéseket hozni. Nem tarthatjuk az embereket 12 – vagy 15 – évig olyan sekélyességek meddő ismételgetésének mozdulatlanságában, melyeknek a „közös nevezőnknek” kellene lenniük (mint például a román- és történelemleckéket átitató nacionalista ömlengés), hogy aztán hirtelen – egy vizsga vagy választások alkalmával – azt követeljük tőlük, viselkedjenek éretten, olyan emberekként, akik hangot adnak a gondolataiknak és a tények ismeretében szavaznak. Ilyesmit követelni tőlük vagy nehezen meghatározható naivitás, amely sohasem találkozik „konkrét élethelyzetekkel”, vagy

hideg cinizmus, amely éppen azért követel megvalósíthatatlan dolgokat, mert tudja, hogy megvalósíthatatlanok.

Ha a miniszter asszony tényleg azt szeretné, hogy a középiskola végéig eljutott diákok – egy szép napon – többé nem „esszének” beállított ostobaságokat biflázzanak, akkor az elemivel kellene kezdenie, ahol a munkára való készséget, a felfogást, a többiek közötti (és melletti) beszéd bátorságát kialakítják és ahol bekövetkezik ama felfedezés csodája, hogy valójában azok vagyunk, amit megtanulunk. Anisie asszony úgy tudna megmozdítani valamit a román oktatás megrekedt struktúrájában, ha visszatérne az ilyenfajta iskolákból, az ország minden falujából érkezett pedagógusok közé, meghallgatná, bátorítaná őket, hogy mondják el a gondjaikat, támogatná őket, és ha nem a Kormány képviselője lenne az ő világukban, hanem az ő képviselőjük a Kormányban.

Attól tartok, hogy „országos bizottságok” létrehozásával, motivációs beütésű képzéseken összeszedett mantrákat hangoztatva, határozatok és rendeletek kibocsátásával csak egyetlen egyszerű (és – ó! – mennyire ismerős) üzenetet küld a „bázisnak”: minden olyan, mint előtte; ti úgy tesztek, mintha tennétek, elkülditek a „jelentéseket” és mi – trikolórral és búzakalásszal – berakjuk a „Képzett Románia” (Klaus Iohannis első mandátum alatti egyetlen konkrét, de hamvában holt kezdeményezése – a szerk.) „framework”-jébe. Így aztán mindenki boldog lesz:

az eddigi bikkfanyelven írt „jelentések” helyett holnap „kreatív” „jelentéseink lesznek.

Ami, attól tartok, hogy a mindnyájunk (akik nem vettünk részt „európai pénzekből” megvalósított képzéseken) közös nyelvére lefordítva a következőket jelenti: jó emberek, találjatok ki ti is ezt-azt. Nem unjátok, hogy állandóan – a sarkok mögött – az oktatás gondjairól beszéljetek? Mondjátok ki az igazat is: miért siránkozunk, hogy 44 százaléknyi funkcionális analfabétánk van; nem jobb azt mondanunk, hogy diákjaink 56 százalékának van „iskolai teljesítményük”? Nem fogtátok fel, hogy Romániában a rossz egy hónappal ezelőtt véget ért, ma viszont már abban a helyzetben vagyunk, hogy felsejlik előttünk a „képzett Románia” „rózsaszín jövőképe”! Nem lenne jobb erről beszélni? És nem akárhogy beszélni erről, hanem „jelentésekbe” is belefoglalni. Nem tudom, hogy miniszter asszony felfogja-e ezt (és nem is merek arra gondolni, hogy szándékosan csinálja), de egyetlen hatása van az ilyenfajta üzenetek terjesztésének a tanárok testületében: a „rendszeren” belüli változás bármiféle esélyének a végleges lerombolása. Függetlenül attól, hogy miféle „gondolatokkal”, „projektekkel” és „kezdeményezésekkel” áll majd elő, miután azok az emberek, akikhez beszél megértik, mi az „új reformok” értelme, minden állítólagosan „mozgósító” csacsogásba és megbundázott „jelentésekbe” fog fulladni. Az emberek pedig pontosan – a miniszter ajkairól – olvassák le, hogy mit kell a diákoknak az érettségire megtanulniuk: azt, hogy az új „értékelések” alapját képező merev sémába be kell iktatni („kreatív” módon), „itt-ott” a „képzett Románia” újbeszéde néhány „koncepcióját” és kifejezését.

De végső soron mi a gond ezzel az érettségivel?

Nem a magolás – ahogy azt gyakran mondják –, hiszen az emberek évszázadokon keresztül kívülről tanulták meg a nagy szent szövegeket, a közösségek törvényeit vagy a kultúra klasszikusainak szövegrészleteit. Az emberiséget meghatározó szövegek (mértékkel történő) memorizálása senkit sem tett ostobává. Oktatásunkban a tanulás abszolút tagadása a siralmas, a tudást néhány szó behelyettesítésére redukálva – helyzettől függően – egy előregyártott sablonban (a híres „esszé”), melyről azt állítják, hogy társadalmi érvényessége van (mert vizsgákkal és az oly sokak, diákok, tanárok és szülők által ráfordított idővel és pénzzel legitimálják). Felháborodhatunk – esetenként – ezen a helyzeten és hangoztathatjuk az áttérést „az innováción és kreativitáson alapuló iskolára” (éppen azért, mert fogalmunk sincs róla, hogy miről is lehet itt szó), de nem bizonyos általános sekélyességeknek ez a körülményektől függő igazítása a jelenlegi Románia sikerképlete? Nem ezt olvassuk le a miniszter asszony ajkairól, nem ezt tudjuk meg a konferenciákon beszédet mondók „felszólalásaiból”, melyeken ő is részt szokott venni, a Cristoiu úr „médiasikereinek” és az OTV csúcspontjának korában megrekedt médiából? Már mondtam és megismétlem: ezek a dolgok nem valami eseti működési zavarok, melyeket néhány bűnbak szimbolikus kivégzésével meg lehet szüntetni és aztán a „reform” és az „európaiasítás” retorikájával túl lehet haladni. Ellenkezőleg, ezek nem egyebek, mint világunk koncentrált kifejeződései, mindannak, amit megtettünk és nem tettünk meg a közelmúltban. Bizonyos értelmetlen, de egy nemlétező tudományt sugallni hivatott fogalmak mechanikus ismételgetése

nemcsak az érettségi hiányossága, hanem a mai Románia szerencsétlensége is.

Ezért a PISA-felmérések, a maguk módján, nem egy bizonyos nem-tudom-hány-éves diákokból álló arányról szólnak, hanem mindnyájunkról és azokról a „konkrét élethelyzetekről”, melyekben mindnyájan benne vagyunk. Lehet, hogy ezek a dolgok azok számára is, akik a teszteket készítik ott, a fejlett Európában, nem a statisztika egyfajta imperatívuszából fakadnak, hanem szintén egy társadalmi logikából: hiszen – nem igaz? – funkcionális analfabétáink jelentős része holnap olyan „barbárokká” válik (vagyis – irodalmiasan – magukat kifejezni nem képesek), akik az ő világukat fogják lerohanni. És őket talán éppen ezért aggasztják ezek a dolgok. Kinevettük Dăncilă asszony rossz románságú és a szinte bármiféle ismeret szomorú hiányáról árulkodó beszédét, de egyetlen pillanatig sem merült fel bennünk, hogy – odajutva, ahol volt – ő mi, mindnyájunk kifejeződése volt. Azt hittük, hogy a nevetéssel kiűzhetjük mindazt, amit 30 év (vagy talán egy évszázad) alatt nem tudtunk megvalósítani és – mint errefelé általában – a nevetés után hamar jött a felejtés.

Hol vagyunk valójában?

Egy olyan világban, mely nem fogta fel a modernitás lényegét:

a tudáson alapuló megértés (saját magunké és a többieké) értelmét. Számunkra a „megértés” valami külső dolog, mint a cinkosság („megértettük egymást”); egy körülményektől függő paktum a túlélési harcban. Egyszerűen, szemvillanásból megértjük egymást, mert „egy népből” és/vagy „egy hitből” valók vagyunk és ebben az ozmózisban a tudásnak nincs semmilyen szerepe. Mi már azelőtt „tudjuk”, hogy kik vagyunk (és kik a többiek), hogy megismertük volna magunkat/őket; ösztönösen tudjuk – mint a természet lényei –, hogy ebben a „siralomvölgyben” a gyors reakció az egyetlen, ami számít: lecsapni és megragadni, vagy elfutni vagy összekucorodni. Az, ami a modern embert az emberiségtől megkülönbözteti, a mélység, amiben magunkra találunk (mindenki önmagára és egymásra), mely mélységet a spiritualizált hit és a ráció gyakorlatának évszázadai mélyítettek el – számunkra még mindig idegen marad. Olyanok vagyunk, mint valami gyermekek, akik iszonyatosan sokat és hevesen kívánnak, de végül csalódottan magukba roskadnak, amikor rájönnek, hogy a vágyaik nem teljesülnek maguktól. Ezért a mi látóhatárunk a remények és a csalódások horizontja, nem a magunk elé kitűzött cél kitartó munkával való elérése. Annak végén vagy a fatalista beletörődés („ez van; nincs mit tenni”), vagy az önmagunk elfelejtésébe menekülés (ami – újabban – a tömeges emigrálással megvalósuló elnemzetlenedésben ölt testet) vár bennünket. Márpedig a PISA-felmérések azt mondják nekünk, hogy sem fatalizmusra, sem az országból elmenekülésre nem vagyunk ítélve; hogy egyszerre maradhatunk és tehetünk is valamit. Egyetlen feltétellel: értsük meg, hogy kik vagyunk és mi a teendőnk. Ennek a megértésnek pedig – szükségszerűen – az iskola a vektora.

Ezért a román oktatás jövőre vonatkozó projektje az kellene legyen, hogy

a megértés képességét alakítsa ki az ország jövendőbeli polgáraiban.

Egy olyan embert, aki nem érti meg azt a világot, amelyben él, könnyen aláveti az első alak, aki rárivall egy autoriter „kell”-t. De az is előfordul, hogy erőszakos kitörései vannak, mert nincs tudatában annak a rossznak, amit okoz. A megértés azonban minden esetben beleélést, a dolgok megítélését jelenti mind a saját, mind a másik szemszögéből, árnyalatok meglátását és a megteendő lépésnek az út végétől függő kiigazítását. Ezért a diákoknak és a pedagógusoknak egyaránt bemutatandó dolgok fő tulajdonsága a világosság kell legyen. A lassan, a diákok növekedésének ütemében – és igen, a különbségek elfogadásával ott, ahol léteznek, éppen a távlati csökkentésük érdekében – elsajátított ismeretek tartósan leülepednek. Minden egyes oktatási ciklus alapossága az egyetlen talapzat, amelyre a következőben érkező ismeretek támaszkodnak. Engedjék meg, hogy kihangsúlyozzam: ezek a dolgok ugyanolyan érvényesek a diákokra, mint a tanárokra. Egy olyan tanár, aki nem érti a „tanmenetet” (jó lenne ettől a szótól is megszabadulnunk), aki nem látja az értelmét annak, hogy néhány gimnáziumi órájába belepréselnek egyetemen elvárt ismereteket, aki nem tudja, hogy miként fogják megítélni a tanfelügyelők és az ARACIP (Romániai Közoktatási Minőségbiztosítási Hatóság – a szerk.) és akinek nincs más dolga, mint frusztráltan szemrehányásokat és fenyegetőzéseket nyelni, a „megszorítások” rémületében élve; egy ilyen tanár semmivel sem jobb a PISA-felméréseken siralmasan elhasaló diáknál.

A szóban forgó diákhoz hasonlóan ez a tanár is a romániai oktatási rendszer „áldozata”.

Azt hiszem, ezzel kellene kezdenie a miniszter asszonynak: kétértelműségek nélkül el kellene mondania a munkatársainak – azoknak, akik kiszolgálják majd őt (és – jaj! – bennünket is) az oktatási törvények és a tantervek jövendőbeli módosításaival: „Uraim, minden papírt, amit elém hoznak és ami kihat majd az iskolák életére, egy falusi tanárral vagy esetenként egy lakótelepi diákkal együtt fogok elolvasni. És minden egyes dologért, amit ők nem fognak érteni abból, amit önök megfogalmaznak, 10 százalékot fogok levonni az önök béréből. Nem azért mondom ezt, hogy fenyegetőzzek, hanem azért, hogy jól gondolják végig, mielőtt leírnak valamit. Ahogy azt a mandátumom elején bejelentettem, többé nincs szükségünk felesleges papírokra és semmitmondó szavakra, hanem olyan ötletek kellenek, melyek mindnyájunk javára öltenek testet. Ügyeljenek, hogy miként gondolkodnak, ügyeljenek, hogy mit írnak le. Önöket nem a miniszter, nem a miniszterelnök, nem az elnök fogja megítélni, hanem az ország legeldugottabb tanyájának pedagógusai és diákjai. Nekik kell megérteniük önöket. Ha ők nem értik önöket, akkor tőlem ne reméljenek megértést.”

Senki előtt sem titok, hogy

a román oktatáson belüli zűrzavar az „érdekcsoportok” harcának következménye –

szakszervezetek, szakmai egyesületek, mindenféle intézmények –, melyek helyzettől függően, amikor „a hullámon lovagoltak”, érvényesítették a „szempontjukat”. Ez, nagyon konkrétan, egy tantárgy bevezetését, egy másik óraszámának növelését, nem-tudom-milyen-típusú tevékenységet és hasonlókat jelentett, melyek szintén új állásokban, „szakfelügyelőkben”, új egyetemi tagozatokban (vagy meglévők bővítésében) és sok más hasonló dologban öltöttek testet. Ezek a dolgok tökéletesek lennének, ha a diákok napi programja 20 óra lenne az iskolában. Mivel a – szintén európai, a fene egye meg! – törvény ezt nem teszi lehetővé, élet-halál harc zajlik az árujukat az új „tanrend” számára kínáló különféle táborok között. Azt hiszem, a miniszter kötelessége lenne magához rendelni ezen szervezetek képviselőit és egyértelműen megmondani nekik: „Eddig mindnyájan nyertetek; mostantól mindnyájan tekintsétek magatokat veszteseknek. Többé nem azzal kell törődnünk, hogy új óraszámokat, ismereteket és ’képességeket’ csapjunk hozzá a már meglévőkhöz, hanem ellenkezőleg, hogy minél többtől megszabaduljunk a meglévők közül. Mi is megtudtuk, hogy a ’több’ nem feltétlenül jelent ’jobbat’.” Micsoda zúgolódás, micsoda siránkozás” lenne; hogy megtelnének könnyes szemű írástudókkal a stúdiók, akik az oktatás összeomlását siratnák, hogy többé nincs töredékszámítás másodikban, hogy a diákok már nem tanulnak Calistrat Hogaşról, hogy – a kilencedik végén – már nem tudják, mi az a plazmalemma (sejtmembrán – a szerk.) és még mennyi mindent. Nem baj; olyanok is lehettek – a XIX. század közepén – akik a cirill betűs írás elhagyását siratták.

Az iskolának nem az a célja, hogy 12 évesen tudóst faragjon belőlünk,

hanem az, hogy lerakja azokat a szilárd alapokat, melyekre az ember – idővel – felépíti a belső lényét. Az a diák, aki megérti egy matematikai művelet logikáját, egy szervezet struktúráját, egy nyelvtani szabályt vagy egy irodalmi szöveg szépségét, mélyebben és igazabban érti meg önmagát, mint azelőtt, hogy felfedezte volna ezeket a dolgokat. És megérti, hogy ezekben egyszerre van jelen az új befogadásának öröme és az – élő – kapcsolat mindazokkal, akik ugyanilyen típusú erőfeszítéssel sajátították el ezeket. Ez az iskola polgári dimenziója, amit nem „különleges tankönyvekből” kell megtanulni és nem az év elején és végén kell kinyilatkozni. Ha valódi, akkor ettől remélhetjük, hogy – egy szép napon – megadja nekünk a képzett Románia normalitását. Ennek a körülményektől függő rétorok szócséplése a legradikálisabb ellensége, akik vagyonokat gyűjtenek a mások vállára teherként omló értelmetlen szavak összehordásából. Azt szeretném látni a miniszter asszonytól, hogy az általa meglátogatott számos konferencia egyikén a teremben ülve megszakít egyet-egyet az „új stratégiák” pátoszától elragadtatott szónokok közül és egyszerűen azt mondja nekik: „Elnézést, nem értem, miről van szó. Érthetőbben is meg tudná fogalmazni ezeket a dolgokat?”

Ugyanígy várom azt is, hogy megnevezze a román oktatás „konkrét” gondjait: azt, hogy – sok tekintetben, de különösen az infrastruktúrát illetően –

leragadtunk az első egyesülés évszázadában,

hogy mellékhelyiség nélküli iskoláink vannak, vagy mellékhelyiség van bennük, de víz már nincs, hogy nincs elég járművünk a falun élő diákok számára (és néha a tanárok számára sem), hogy egyes gyermekeknek jól jönne egy meleg étkezés az iskolában, hogy egyeseknek tankönyveket kellene adnunk, hogy több tíz, száz és ezer óra van, melyeket nem tartanak meg, hogy a középiskolák (különösen az „elitek”) a kábítószer-fogyasztás és -kereskedelem gócai, hogy nem tudjuk, mi lesz az iskolaelhagyókkal és így tovább. Ezek olyan dolgok, amelyek fájnak, de meg kell őket nevezni, le és körül kell őket írni és határozottsággal és kitartással „lépésről lépésre” meg kell őket oldani. Apropó határozottság: nagyon szerettem volna hallani a miniszter asszonyt, amint azt mondanja nekünk a mandátuma elején: „Tanárként – és (ki tudja) szülőként is – elfogadhatatlannak tartom, hogy a XXI. századi Romániában vannak olyan diákok, akik egy egész ciklust járnak végig tankönyvek nélkül. Beszéltem a miniszterelnökkel és a kormány összes szakértőjével – jogi, gazdasági, közbeszerzési szakértőkkel –, támogatni fognak bennünket abban, hogy a lehető leggyorsabban kijavítsuk ezt a szégyenletes helyzetet. És mindenki büntetőjogilag megfizet a tetteiért, aki vagy a törvény nem alkalmazásával, vagy a törvény kijátszásával bűnös ezekben a dolgokban. És azok is felelni fognak, akik kihasználták ezt a szomorú helyzetet.” Szerintem ez olyan dolog lett volna – a „papírok felaprításával” ellentétben –, ami megvalósítható lett volna az év végéig.

Úgy hozta a sors, hogy Anisie asszony kemény időszakban került az oktatási minisztériumba. Más korban talán nem hangzott volna ennyire tingli-tanglinak a néhány derűlátó szó és „felülről jött” bátorítás. Ma azt várják el tőle, hogy jól ismerje a román oktatás helyzetét, legyen világos elképzelése arról, mit akarunk tenni és legyen eltökéltsége megtenni azt a döntő lépést, amelyik a kívánt útra helyez bennünket. És az utolsó dolog, amit még remélünk – „élethelyzetekbe szorult” emberekként: hogy a miniszter asszony megértse, mit csinál az általa kimondott minden egyes szóval.