A részeg pulykák lázadása

Egy hónap múlva a koszorúzásokon fognak tolongani. A tévében Ceauşescu menekül majd helikopteren és, persze, a Securitate volt besúgói fogják nekünk a szabadságharc trükkjeit magyarázni – ezért aztán inkább most írok néhány sort 1989-ről.

Talán nem olvastam eleget, de nem tudok olyan forradalomról, mely végül tartotta volna magát a saját ideáljaihoz. Az 1789-es francúzok végül egymást zabálták fel, a bolsevikok egész népeket, mi feljavítottuk a francia hagyományt és a saját országunkat zabáltuk fel.

A népek lázadása olyan, mint amikor pulykát vágnak le.

Az ember elkapja a nyakukat – meg sem moccannak. Leönt egy deci konyakot a torkukon – szinte csábosan néznek vissza; és csak azután kezdik a vergődést, hogy az ember odacsap nekik egyet a fejsze fokával, szemeik csodálkozva és furcsán mozognak, szárnyaiktól meg tele leszünk kék foltokkal.

Egy ilyen kék folt volt a 25 évvel ezelőtti december. Utcára vonultunk és nem vettük észre, ahogy ott állnak, fejszével a kabátjuk alatt. Lecsapták a fejünket, torkunkon akadt a győzelmi kiáltás. Mert a forradalom csak az övék volt. Nekünk a lázadás maradt, az a langyos érzés, hogy – végre – az orrukra csaptuk az ajtót; mi, másodkézből vett győztesek.

Aztán, amilyen hülyék voltunk, éljenzéssel fogadtuk őket, órarendet szabtunk a napoknak az égen, nem is mertek felkelni az új gazda előtt. Megelégedtünk azzal, hogy

szabadon kapható a parizer

és narancsszag terjeng a lakótelepen, egyet-egyet aggyá, hékás, mert mindenkinek édesre fáj a foga.

Beleestünk a történelem, a kurvák kurvájának csapdájába, melyről azt hittük, hogy meg tudjuk változtatni. Büszkén forrt a vérünk, énekelve vonultunk fel, tankokon. Egy pillanatig az egész világ kortársai voltunk, állva tapsoltak minket. Aztán elfáradtunk és nekiálltunk farmert hozni a törököktől és ócska Golfokat a németektől.

Eddig nem hittem, hogy megérdemeljük azt a decembert. Még a saját lázadásunkat sem – a történelem úgy állt rajtunk, mint egy rosszul szabott öltöny. Néha az emberbe hatoló lövedékre gondolok: mit érez az áldozat, borzongást vagy forróságot? Hallottam egyszer, milyen kegyetlen végük volt a haslövést kapottaknak – ott fáj a legjobban, Iliescu úr. Láttam, hogyan mennek sorra az ócskavas-telepre a gyárak, miként adják meg az új nemzeti kóklerek a történelemnek a hangot, sorra eltűnt egy-egy párna alólunk – és majdnem elhittük, mint az erdélyi a vonaton, hogy

a demokrácia egyfajta hátsóba fúródott rajzszög:

na, ha köll, akkor köll.

Ahányszor a tizenegy éves fiam 1989. decemberi felvételeket lát, azt kérdezi, hogy ott voltam-e én is; és mindig eszembe jut, hogyan kérdeztem apámat Gheorghiu-Dejről, Sztálin haláláról – azzal az érzéssel, hogy ez évszázadokkal ezelőtt történt. A fiammal ugyanez a helyzet – hogy lehettem volna ott, azt hiszed, apa ilyen öreg, ezt válaszolom neki és mindig félrenézek.

Valójában attól félek, hogy egy nap azt fogja majd kérdezni, miért vonultunk utcára, vagy miért lőttek egymásra az emberek. A demokráciában miért koldul annyi gyermek a lámpánál, és miért a tanároké a legkisebb fizetés? Mit jelent az, hogy jön valaki és ellopja a forradalmat? És mi az a forradalom? És már nem tudom, mi volt a hajdani válasz,

a húsunknak narancsszaga van.