A PSD radikális válsága és egy új társadalmi paktum szükségessége (INTERJÚ)

Jelen szöveg a Contributors oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Fő gondolatok:

* A Dăncilă-kormány nem maradhat tovább.

* Dragnea tényleg azt képzelte, hogy a 2016-os győzelemmel megtalálta a siker kulcsát, tévesen azt gondolva, hogy határozottan beletaposhat a nagyromániás (PRM = Nagy-Románia Párt – a szerk.) ihletésű euroszkeptikus populizmus pedáljába.

* Azt hiszem, komolyan megkérdőjeleződik a Szociáldemokrata Párt (PSD) domináns párt státusza, ennek jele az lesz, ha nem lesznek képesek bejuttatni egy pészédést az elnökválasztás második fordulójába.

* A románok nemcsak Európa-pártiak, el akarják ismertetni európaiságukat.

* A Nemzeti Liberális Párt (PNL) egyik szeme nevet, a másik sír. Konjunkturális győztes. Az eredmény érdekes távlatokat nyit meg előtte, de erősen érzi az Mentsétek meg Romániát Szövetség–Szabadság, Egyenlőség és Szolidaritás Pártja (USR–PLUS) által jelentett versenyhelyzetet, amely főleg városi környezetben korlátozza növekedési potenciálját.

* Csak választási demokráciánk van. Hiányzik az intézmények demokratizálása. A mai Romániában még a választási demokrácia is válságban van, a politikai színpad értelmezhetetlen.

* A pártok körüli táborok ultra-kisebbségiek, a polgár már nem tud eligazodni, nem érti, hogy ki kicsoda, tehát a passzivitása racionális. A kialakult táborok folytatják az egymás elleni harcot, elfogadják a közéletet, de ez egy nézők nélküli labdarúgó-mérkőzés. Mindenki játszik: a politikusokon túlmenően vannak tábornokok, szolgálati vezetők, magisztrátusok, alkotmánybírák, munkaadók, újságírók, civil szervezetek vezetői. Mind kint vannak a pályán, a bíró Brüsszelben van valahol, időnként ide-idejön, a nézők pedig nyakukba vették a világot. Megértették, hogy díszletként használják őket.

Az USR-PLUS 2020 szövetség a választások felfedezettje, ahogy az USR is volt 2016-ban. De 2016-ban egy új pártról volt szó, most egy olyan szövetségeszméről van szó, mely a PSD-ellenes kollektív tudatban erősebb a párteszménél.

* Meg kell értenünk, hogy egy állam nem játszhat a végtelenségig kétkulacsos játékot, nem uralhatja egy nem-demokratikus intézményi kultúra és nem folytathat demokrácia-párti diskurzusokat, nem beszélhet a törvény tiszteletben tartásáról és jogállamiságáról, be nem tartását pedig továbbra is megtűrik egyes intézmények esetében és a rendszer egyes beavatottjai számára. Ez az intézményi skizofrénia akkor a leglátványosabb, amikor azt látjuk, hogy politikai vezetők néhány év alatt egymással szöges ellentétben lévő álláspontokra helyezkednek. Ez egyes véleményvezérekre is vonatkozik. Belefulladunk a hazugságba. Ez hamis pluralizmushoz, olyan állami elitekhez vezet, melyek lenézik a társadalmat, nem bíznak a demokratikus mechanizmusokban és bizalmatlanságot keltenek velük szemben. Ahhoz, hogy ebből a helyzetből kikerülhessünk, egy új társadalmi paktumnak már nem hierarchikusnak kell lennie, mint amilyen a kommunista és poszt-kommunista volt a forrásokat ellenőrző elitek és a különféle visszaosztási formákban részesülni akaró polgárok között, hanem horizontális, polgárok közötti kell legyen.

Riporter: Képes túlélni a Dăncilă-kormány?

Alexandru Gussi: Azt hiszem, egyfajta választási forradalom következett be, mely nemcsak a kormányra, hanem Iohannis elnökre és az ellenzékre is nyomást gyakorol.

A választók mozgósításának – mely nagyobb meglepetés volt, mint a 2014-es elnökválasztás második fordulója után – világos üzenete volt: a románok új kormányt akarnak.

A 2017-es és 2018-as tüntetések valami hasonlót mondtak, de csak korlátozott hatásuk volt a szuverén nép üzenete által produkálthoz képest. Az európai parlamenti választás és a népszavazás kölcsönösen erősítik egymást és arra kötelezik az elnököt, hogy talán határozottabban cselekedjen annál, amit a pillanatnyi politikai érdekei diktálnak. A Cioloş-féle technokrata kormányzás választási kudarcából okuló elnök és ellenzék nem kerülheti meg egy új kormányzati felállás politikai felelősségét. A Dăncilă-kormány megtartása újabb semmibe vétele lenne a románoknak, ők nem várhatnak még másfél évet sztoikusan a parlamenti választásig. Nem hiszem, a PSD öngyilkos lenne, tehát a jelenlegi kormány el fogja veszíteni a párt támogatását. De a PSD-ellenes félnek nem lesz könnyű kezelni egy várakozásokon felüli győzelmet, mert olyan helyzetbe került, amelyre egyáltalán nem volt felkészülve.

Mi történt a PSD-vel? Melyek ennek az összeomlásnak a „szomorú” okai, Ecaterina Andronescu kifejezésével élve?

Vannak általános és vannak kontextuális okok. A kontextuálisak közismertek: arroganciával párosuló intézményi alkalmatlanság, televízión keresztül zajló kormányzás, megrészegülés a saját propagandától és a saját szavazóbázis álelemzésekkel és meghamisított felmérésekkel való mérgezése. A legáltalánosabbak közül kihangsúlyozandó, hogy kifulladni tűnik a Szociál-Liberális Szövetség (USL) által 2012-ben elindított, majd a PSD-Tăriceanu szövetség által létrehozott 2014-es győzelemmel folytatódó ciklus. Az USL 2012-ben 60 százalékot szerzett, a 2016-os 45 százalék pedig az USL-s választók PSD általi megöröklésének eredménye. Az euroszkeptikus irányvonalával, a kormányzását jellemző gazdasági populizmussal és a korrupcióellenes harc illegitim jellegének táplálásával Dragnea élénk színűre festette a pészédés vöröst. Márpedig Iliescu és Năstase, de Geoană és Ponta pártja is a vörös több árnyalatával játszott. Dragnea tényleg azt képzelte, hogy a 2016-os győzelemmel megtalálta a siker kulcsát, tévesen azt gondolva, hogy

határozottan beletaposhat a nagyromániás ihletésű euroszkeptikus populizmus pedáljába, amely jó volt a Iohannis–Cioloş párossal szembeni ellenzéki retorikához.

A május 26-i választási elektrosokk azt mutatta, hogy ez a neo-nagyromániás attitűd pánikot váltott ki és mozgósította a populáció egy részét, mely bárkire hajlandó volt szavazni, csak PSD-ellenes legyen.

Magához térhet a PSD e vereség után? Vagy valamilyen módon felszívódik? Választóinak többsége 60 évnél idősebb.

A PS-Dragnea jól képviselte, mit gondol ennek a kiskirályosodott, klientúrára épülő pártnak a többsége, mely unja az árnyalatokat, a képmutatást és egy szinte bájos provincializmussal meg akarta mutatni Európának, hogy mire vagyunk képesek mi, vadrománok. Tehát ez egy további kudarcokat előrevetítő kudarc, a PSD válságba kerül, de elegendő közigazgatási és gazdasági forrásokkal rendelkezik, hogy jelentős pártként túléljen. Ennek ellenére azt hiszem, domináns párt szerepe komolyan megkérdőjeleződik, amit az jelezhet majd, ha egy pészédésnek nem sikerül majd bejutnia az elnökválasztás második fordulójába. De a PSD nagy kudarca azzal kapcsolatos, hogy már nincsenek szövetségesei, Tăriceanu pártjának menet közben történt elvesztése egy központi szinten tartós háttérbe szorulással egyenlő.

Képes lesz Victor Ponta létrehozni egy pártot a pészédések új nemzedékének?

A Pro Románia egy mesterséges, neo-nomenklaturistákból álló párt, mely nem a választók természetes igényének, hanem a PSD bekerítésére irányuló stratégiának felel meg. Egy új baloldali pártot nem a pészédések, hanem egy új, büntetőügyes múlttal nem rendelkező politikusi nemzedék hozhat létre.

A PNL megnyerte a választást, de lesz egy gondja. Egy erős, az emberekben félelmet keltő PSD hiányában sokkal közvetlenebbül ki lesz téve a most rá szavazók bírálatának, amikor hibázik… Ön szerint felfogja ezt?

A PNL egyik szeme sír, a másik nevet. Konjunkturális győztes.

Az eredmény érdekes távlatokat nyit meg előtte, de erősen érzi az USR–PLUS által jelentett versenyhelyzetet, amely főleg városi környezetben korlátozza növekedési potenciálját. Nem hiszem, hogy az USR–PLUS eredménye elsősorban az USR-nek vagy Cioloşnak lett volna köszönhető, hanem egy olyan politikai marketingprodukciónak, ami a Szövetség eszméje, mely új dimenziót ad az USR által már piacra dobott „új embereket a politikába” gondolatnak. Az USR-PLUS 2020 szövetség a választások felfedezettje, ahogy az USR is volt 2016-ban. De 2016-ban egy új pártról volt szó, most egy olyan szövetségeszméről van szó, mely a PSD-ellenes kollektív tudatban erősebb a párteszménél. Ebben a kontextusban a PNL nem korlátozódhat csak egy egyéni stratégiára, mert jelöltje elnökválasztási győzelme nem biztosít majd számára nyugodt 2020-at.

Miként kellene ezekre a választásra tekinteni? Mint amelyet inkább a remény elve táplál – a hit abban, hogy dolgokat meg lehet változtatni Romániában, most nem térünk ki arra, hogy miként –, vagy inkább egy elutasításra, a PSD-ellenes dühre?

Ezekben az években a PSD a saját képére és hasonlatosságára alakított ki magának egy ellenzéket, de fordított irányban. Az Európa-ellenesség és a korrupcióellenes populizmus nem újdonság, de most kristályosodtak ki árnyalatok, empátia nélküli, manicheista, hisztérikus nyilvános kirohanásokkal járó politikai kultúrává. Ez egy kollektív szinten jelentkező kétségbeesés, egzisztenciális félelem, amelyet a PSD politikai és civil ellenfeleivel szembeni viselkedésének sorozatos túlkapásai váltottak ki. Remélem, hogy Dragnea lelépése a színről és egy paradigmaváltás a PSD részéről, melynek legalább pérémétlenítenie kellene magát, ennek a politikai kultúrának az eltűnését is maga után vonja majd, mely szerencsétlen módon próbálta meg kiegyensúlyozni az ellenfél túlkapásait. De egy populista-radikális eltévelyedés veszélye, még ha eltérő hangsúlyokkal is, továbbra is érvényes marad mind a PSD, mind ellenfelei szintjén. Szörnyeket szülhet a világosan meghatározott értékek, bizonyos politikai identitások vállalásának hiánya.

A hivatalos euroszkeptikus nyilatkozatok a románok Európa-párti viselkedésének hangsúlyosabbá válásához vezet. Mennyi az igazság ebben a mondatban?

A románok éppen

azért voltak 1990–2000 óta a leginkább Európa-párti keletiek, mert ők bíztak a legkevésbé a politikai osztályukban, sőt, még államuk intézményeiben is.

De van egy másik fontos dolog is: a románok nemcsak Európa-pártiak, hanem európaiasságuk elismerését akarják. Ez marad a tét mind a hazai, mind az eltávozott románok számára. Ez egy olyan identitárius kérdés, mellyel a többi nemzet többsége nem rendelkezik. Az euroszkeptikus, szuveranista diskurzusok megfeleltek a választók egy része elvárásainak, de messze vannak attól, hogy kritikus tömeget alkossanak. Ráadásul nem kell binárisan gondolkodni: a hazafiság formái együtt tudnak élni egy nyilvánosan vállalt Európa-párti hozzáállással. Az európai parlamenti választáson a PNL-nek és a PMP-nek (Népi Mozgalom Párt – a szerk.) sikerült ez a szintézis.

*

Az interjúnak ez a második része két nappal az európai választás előtt készült. Az alábbi szövegben Armand Goşu és Alexandru Gussi Democraţi sub asediu. România în context regional (A demokrácia ostrom alatt. Románia regionális kontextusban – a szerk.) című kötetében tárgyalt témák kerülnek szóba.

*

Ön azt mondja, hogy ma suta, választási demokráciára korlátozott demokráciánk van. Miként működik ez a Made in Romania demokratikus mechanizmus? Mit jelent a választási demokrácia?

A választási demokrácia az átmenetbe való belemerevedés tünete, olyan rezsim, melyben a politikai legitimitás kizárólag a választás eseményének az eredménye.

A választási legitimitás eléggé erős a vezetők reprezentativitása illúziójának fenntartásához, valójában egy politikai osztály fennmaradásához, de egy olyan kormány támogatásához már nem, mely végrehajthatná azt a programot, amelyért megválasztották. Lehetővé teszi a kormányváltások ciklusát, de idővel ez is megkopik. Ráadásul 2004 óta nem került már sor teljes (elnök és parlamenti többség) váltásra. A mai Romániában a választási demokrácia is válságban van, a politikai osztály értelmezhetetlen, az intézmények egymásnak dobálják a politikai felelősséget, a pártos identitások körvonalazatlanok és a média ahelyett, hogy tisztázó tényező legyen, zavarossággal és pártossággal egészíti ezt ki.

Milyen folyamat révén született meg ez a választási demokrácia?

Születéséhez az eredendő bűn a… korai fészénizmus (FSN = Nemzeti Megmentés Frontja – a szerk.) által hirdetett eredeti (nem szokványos – a szerk.) demokrácia volt, a választási demokrácia pedig a demokratizálódás első természetes szakasza. Az Románia drámája, hogy a demokratizálás gyakorlatilag leállt, a politika osztálynak pedig sikerült más módszerekkel, elsősorban az euro-atlanti csatlakozással, majd a csatlakozás később eltorzított gazdasági előnyeivel legitimálnia magát. Ez az eltorzítás, az intézményesített korrupció, egy politikai osztály szintjén létező uniformizáltság hiányában, nem lett volna lehetséges. Volt egy dekommunizálási demokráciakezdet, majd egy demokratizálás nélküli integrációs folyamat.

A dekommunizálás hátraléka létfontosságú volt, mert a forrásokat az 1989 előtti régi rendszerből származó gazdasági osztály kaparintotta meg.

A politikai osztály a Román Demokratikus Konvenció (CDR) 2000-es eltűnése után csak az új oligarchikus osztály számára maradt reprezentatív és elszakadt a választóktól. Ezt a hibát, perverz módon, a kiskirályosodás javította ki, mely egy választók ellenőrzésén alapuló helyi oligarchia megjelenését jelezte. Ahelyett, hogy a választók ellenőriznék a választottakat, a választottak ellenőrzik a választókat, egy kommunizmus alatt kialakult társadalmi kultúrán alapuló társadalmi paktum fenntartásával.

Egy kicsit furcsa az, ami az utóbbi években történt, a politikusok politikai színvonalának drámai csökkenése, hogy úgy mondjam. 1990 óta most vannak a leggyatrább politikusaink. Hogyan történt ez meg? Vagyis úgy vált egyre gyatrábbá a politikai osztály, ahogy nőtt a társadalom politikai osztály iránti bizalmatlansága… Ez egyfajta paradoxon?

Ez egy ördögi kör, mely csak akkor lehetséges, ha látszatdemokráciánk van, 1990-es években már kirakatdemokráciáról beszéltek. De a politikai osztály minőségének romlása szerteágazó kérdés, itt csak két okot fogok említeni. Az első azzal kapcsolatos, hogy az átmeneti korszak elején a politikai karrier érdekes pálya volt elismert kompetenciákkal rendelkező emberek számára. A poszt-kommunizmus sok politikai hajlamot keltett a technokrata elit, a humanista elit és általában véve a helyi, vagy központi szintű elitek szintjén. Ezen kívül a nomenklatúra és az állami intézmények alsóbb szintjein elég sok szakember volt, akit megrekesztett a ceauşiszta kontraszelekció. Ők egy részlegesen reformer impulzust adtak az átmenet elején, majd vagy másfajta karriereket választva visszavonultak, vagy magán a domináns párton, a PSD-n belül szorultak háttérbe, mely 2004 után látható módon kiskirályosodott, bár maga a jelenség már régebb óta létezett.

A második jelentős ok a foglyul ejtett állam logikájából következik.

Nem bárki megy bele olyan pártok játékába, melyek egy sor jelentős kompromisszumot követelnek meg az előrehaladáshoz. Ebből aztán következett a bevont személyek erkölcsi, mint ahogy a hozzáértési hanyatlása is. Ez egy szakaszos folyamat volt, de azt hiszem, akkor gyorsult fel, amikor úgy tűnt, Románia robotpilótán van, kevés mozgástérrel a kormányzók számára. A politikai személyzet válsága ma a politikum szélesebb körű válságát is tükrözi. De az állami apparátus is válságban van, mely felerősíti a kormányzat minősége szintjén tapasztalható hanyatlási folyamatot. Az állami apparátus kompenzálhatta volna a politikai személyzet szintjén jelentkező hanyatlást. Azonban arra ébredtünk, hogy itt virágzik az imposztorság, plagizálók kritikus tömege népesíti be a civil és a katonai intézményeket, állami és magánegyetemeket és így tovább. A plagizálók esete csak az utóbbi évtizedek imposztorsága és kontraszelekciója jéghegyének a csúcsa. Ez mutatja meg nekünk a posztkommunista állam intézményi kudarcának mértékét: ahelyett, hogy az eliteket az egyetemi hallgatók, mester- és doktorfokozatú végzősök főleg Nyugaton felhalmozott képességeik alapján toboroznák, úgy tűnik, az államot most a honi egyetemek leggyengébb vonala produktumai ellenőrzik. Még ha jóindulatúak is, ezek az emberek képtelenek megreformálni, európaiasítani Romániát.

Miért nem működött az ellenzék 1990 után sohasem úgy, ahogy kell? Valójában a pártok miért nem működtek pártokként 1990 után? Vagyis az ön kritériumai szerint ezeknek nem (nagyon) sikerült képviselniük a választókat, nem közvetítettek az állam és a társadalom között, nem produkáltak hiteles vezetőket és közpolitikákat sem.

Az elejétől fogva létezett egy jelentős aszimmetria az állampárt és egy többségében naiv demokráciapárti ellenzék forrásai szintjén. A választók az 1989-es momentum által, az 1990-es, majd 1992-es félig szabad választásokon keresztül legitimált posztkommunistákat választották. Az állam kontinuitása hét évig teljes körű volt: a civil és katonai személyzet, a technokraták, az ügyészek és bírák, a rendőrök szintjén meglévő kontinuitás. Az államnak ezek a korrupción, állami bankok által nyújtott nem piaci jellegű hiteleken, védelmet és kiváltságokat nyújtó hálózatokhoz tartozáson keresztül táplált ügynökei voltak a dekommunizálás hiányának, de az akkori ellenzék rendelkezésére álló gazdasági eszközök korlátozásának is a szavatolói, hogy ez utóbbiak zsaroláson és beépülésen keresztül szabotálásáról ne is beszéljünk. A CDR és Emil Constantinescu felkészületlenül kerültek hatalomra, mégis az integráció szintjén történelmi szerepük volt. 2000 utáni eltűnésük

olyan sokkot okozott, amiből a pártrendszer sohasem tért magához: különféle formákban a FSN maradt egyedül kormányon.

A PSD volt az, mely társadalomként megosztott bennünket. E megosztásból könnyen és kényelmesen megélt az összes politikus. Gyakorlatilag semmit sem kellett tenniük, mert rotációs módon választották meg őket…

Igaza van, egy nem működő, valódi versennyel nem rendelkező politikai piacról van szó, mindegyik résznek van egy foglyul ejtett választói rétege, melyet manicheista paradigma ural, vagyis csak egyesek vagy mások demobilizálása vezet az ellentábor győzelméhez. Egy lusta duopóliumról van szó és nagyon félek attól, hogy a következő kormányváltás még felkészületlenebbül éri majd a PSD-ellenes ellenzéket, mint 1996-ban vagy 2004-ben. Ráadásul a gazdasági ciklusok azt mutatják, hogy ez valószínűleg egy globális recessziós időszakkal szembesül majd. Itt kell hozzátennem, hogy jelentős felelősség hárul a véleményvezérekre és egy előzékenységi forma meglétére a PSD-ellenes közvélemény szintjén. A sok példa egyike az a jó sajtó, amelynek a Cioloş-kormány örvendett. Ezt gyakorlatilag arra bátorították, hogy a mikromenedzsment szintű, valójában imázs értékű gesztusokat sokszorozza meg olyan bátor gesztusok rovására, melyek zavarták volna a PSD-t. Ha a PSD-ellenes fél megértette volna, hogy nyomás alá kell helyeznie Cioloşt és a Iohannis–Cioloş párost, ha kimozdította volna őket kényelmes helyzetükből, akkor nem hiszem, hogy a PSD-nek sikerült volna oly mértékben uralnia az országot, ahogy azt a 2016-os helyhatósági és parlamenti választás után tette. Ugyanezt a hibát követte el a demokratikus sajtó az 1990-es években az akkori ellenzékkel kapcsolatosan. Ennek eredménye a politikai személyzet kizárólag imázs alapján történő kiválasztása lett, maga a hozzáértés is imázskiegészítővé és nem alapérvvé vált.

Elemzésében egy hiányra helyezi a hangsúlyt. A demokratizálás vágyának, szándékának hiányára az összes nyilvános diskurzusból. Az egész bizonyos gondok és válságok megoldásának sürgőssége közepette történik és már nem látszik a demokratikus intézmények megreformálására és demokratizálására irányuló próbálkozás. Ez a hiány nem delegitimálja a választással létrehozott politikai osztályt?

A közvélemény már rég belefáradt a demokratizálási diskurzusba, ez már nem hoz szavazatokat vagy identitást, ezért aztán vagy feladták, vagy csak formálisan használják. A bikkfanyelv használatával megsebzett demokratizálást a populisták–antipopulisták törésvonal ölte meg, mely többek között létrehozta a félelmet a közvetlen demokráciától, sőt, magától a démosztól. Az az igazság, hogy démosz sokkal kevésbé irracionális, mint ahogy azt az elitek hiszik. Valójában

a románok már régen átláttak e látszatdemokrácia szitáján, ezért nem vesznek részt a szavazásokon, ezért mennek más, demokratikusabb országokba felépíteni a jövőjüket.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a választások a társadalmi valóság torzító tükrévé váltak, tekintettel arra, hogy csak a kisebbségek mozgósíthatók. A szavazáson résztvevők jelentős része ahhoz a 9 románhoz tartozik a 10-ből, akik nem bíznak a pártokban. Az én fejezetemben arra próbálok rámutatni, hogy valószínűvé vált egy rendszerszintű válság. Ennek az alkotmányos rend összeomlásához is vezethető válságnak az egyetlen elkerülési változata annak elfogadása, hogy a reprezentatív mechanizmusok nem működnek – márpedig ez nagyon nehéz egy európai ország politikai osztálya számára. Ehhez nagyon nagy képzelőerőre, sok kompromisszumra és közép- és hosszú távú gondolkodásra van szükség. Nem lehet egyik napról a másikra megoldani a rendszerszintű gondjainkat. Egyetlen ember vagy párt nem lesz képes megmenteni a román demokráciát. Valami olyasmire van szükség, ami egy alkotmányos momentumhoz hasonlít. Nem akarom ezt a tervet előterjeszteni, mert a politikacsinálók kötelessége megoldásokkal előállni. Egyelőre attól tartok, hogy pszeudo-politikai vezetőink a struccpolitika szintjén vannak: még csak el sem akarják ismerni a jelentős kockázatokat. A megoldások majd csak azután következnek. És azok minden bizonnyal összeférhetetlenek lesznek azzal a manicheista lázzal, ami ezt a további 18 hónapig tartó választási időszakot meghatározza majd.

Az a társadalmi megállapodás, amely alapján a román társadalom ma működik, a kommunizmusból örökölt, a korrupciót megtűrő. Miként lehet fenntartani ezt a paktumot a társadalom politikai osztállyal szembeni egyre hangsúlyosabb bizalmatlansága közepette?

A masszív emigráció és a tiltakozások különböző formái azt mutatják, hogy minden eresztékében recseg-ropog ez a paktum. Vannak új nemzedékek, melyek nem 1989 előtt vagy akkor szocializálódtak, amikor a választási demokrácia elfogadhatónak tűnt. A gond abból fakad, hogy az új szocializáció a hatalommal szemben politika-ellenes, ráadásul populista árnyalatai is vannak. A perverz politikai paktum úgy bomolhat fel, hogy semmi sem kerül a helyére.

A rendszerszintű válság abból is fakad, hogy képtelenek vagyunk a múlt hibáiból tanulni.

Annyira terjedt ki az erőfeszítésünk, hogy Románia és a térségbeli országok közeli és nagyon közeli múltjából vett leckékről beszéltünk. Ez egy első lépés. Arról álmodozom, hogy minél hamarabb elolvashatok egy könyvet arról, miként vallott kudarcot Romániában a korrupcióellenes harc, ki hibázott, az elítélt oligarchák miért tudták megőrizni gazdasági hatalmukat és politikai befolyásukat, mi volt a titkosszolgálatok vagy az ezek közötti harc szerepe az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) felemelkedésében és bukásában. Tudom, hogy ezek nem azoktól fog érkezni, akik aktívan politizálnak, néha demokratáknak mondják magukat, de azonnal félrenéznek, amikor ilyenfajta témák kerülnek szóba, melyek érzékenyek lehetnek a karrierjük számára.

Melyek lehetnének e paktum alapjai?

Az elsőnek az általánossá vált képmutatásból való kilépésnek kellene lennie. Utópisztikusan hangzik, de meg kell értenünk, hogy egy állam nem játszhat a végtelenségig kétkulacsos játékot, nem uralhatja egy nem-demokratikus intézményi kultúra és nem folytathat demokrácia-párti diskurzusokat, nem beszélhet a törvény tiszteletben tartásáról és jogállamiságáról, be nem tartását pedig továbbra is megtűrik egyes intézmények esetében és a rendszer egyes beavatottjai számára. Ez az intézményi skizofrénia akkor a leglátványosabb, amikor azt látjuk, hogy politikai vezetők néhány év alatt egymással szöges ellentétben lévő álláspontokra helyezkednek. Ez egyes véleményvezérekre is vonatkozik. Belefulladunk a hazugságba. Ez hamis pluralizmushoz, olyan állami elitekhez vezet, melyek lenézik a társadalmat, nem bíznak a demokratikus mechanizmusokban és bizalmatlanságot keltenek velük szemben. Ahhoz, hogy ebből a helyzetből kikerülhessünk,

egy új társadalmi paktumnak már nem hierarchikusnak kell lennie, mint amilyen a kommunista és poszt-kommunista volt

a forrásokat ellenőrző elitek és a különféle visszaosztási formákban részesülni akaró polgárok között, hanem horizontális, polgárok közötti. A jelenlegi alkotmányos intézményeket akkor lehet megreformálni, ha ekként nyilvánulna meg egy széles körűen többségi demokratikus akarat. És ez sem utópisztikus, ha megértjük, hogy a jelenlegi politikai műsor inkább elfedi a román társadalmon belüli pluralizmus valóságát. Ahogy azt már mondtam, a pártok körüli táborok ultra-kisebbségiek, a polgár már nem tud eligazodni, már nem érti, hogy ki kicsoda, tehát a passzivitása racionális. A táborok továbbra is folytatják egymás ellen a harcot, elfoglalják a közéletet, de ez egy nézők nélküli labdarúgó-mérkőzés. Mindenki játszik: a politikuson túlmenően vannak még tábornokok, szolgálatvezetők, magisztrátusok, alkotmánybírák, tisztviselők, munkaadók, újságírók, civil szervezetek vezetői. Mindnyájan pályán vannak, a bíró Brüsszelben van valahol, időnként ide-idejön, a nézők pedig már a nyakukba vették a világot. Megértették, hogy díszletként használják őket.

Azt mondja, hogy a PSD-nek az az „országprojektje”, hogy a nemzeti szuverenitás EU-intézmények beavatkozásával szembeni védelme témájában alakítson ki politikai törésvonalat. Miként rejti el egy ilyenfajta törésvonal Románia demokratizálásának célkitűzését?

A PSD 2016-ban az ellenfél távolmaradásával győzött, de a 2011–2014-es USL-s kaland könnyen érthető választási következményével is, melynek során a PNL az összes tojást a PSD kosarába tette és amikor megpróbálta kivenni onnan, logikusan kevesebb maradt neki. De miként tud egy mégiscsak európai és viszonylag virágzó Romániát uraló párt tegnap még harcot, ma pedig egy szinte meg nem határozott, de egyelőre jól körvonalazódott győzelmet megindokolni a korrupció ellen küzdő intézmények felett? Miként indokolhatta meg az intézményközi háborút? Erre az a válasz, hogy egy láthatóan erősebb ellenfél felépítésével. Ez nem egy ködösen meghatározott Európa, de még csak nem is az EU, hanem az EU intézményi része és Románia európaiasításának, mint állandó folyamatnak az eszméje. Ez a fajta viselkedés a diskurzió terén hosszabbítja meg a FNS–PDSR posztkommunista konzervativizmusának taktikáját, a gyakorlatban pedig az államnak ugyanarról a kiszipolyozásáról van szó. Az a különbség, hogy most az EU-tól érkező források is vannak. Az új osztály az integrációnak köszönhetően gazdagodik és az EU képviselőivel folytatott retorikai harccal őrzi meg ellenőrzését a politikum felett Romániában. A PSD nemzeti-populizmusa nem elegendő abszolút többségek megszerzéséhez.