A Kis Dodoniád: gulyás ízű habcsókok

Szorgalmasan pörög a Pruton túli kis cár szélmalma: a román nyelvet és az EU zászlóját már száműzték a Moldovai Köztársaság (MoK) Elnöki Hivatalából, sor került a moszkvai beiktatási látogatásra, népszavazás készül az elnöki hatalom megerősítéséről, előrehozott parlamenti választás lehetőségét tesztelik, melynek nyomán a szocialisták kiiktathatják a moldovai végrehajtó és törvényhozó intézményeket és így tovább.

Dodon úr egy lassan és biztosan tovagördülő hólyag. Románia felé. A Moszkva utáni napokban egymást érik a Bukarestnek szóló ironikus utalások. Elég erős a meggyőződésem, hogy 30-40 napon belül nyíltan és egyenesen Románia MoK belügyeibe való beavatkozásáról fog beszélni és erre – esetleg – Besszarábia és Románia egyesülésének március 27-i évfordulója lehet majd az első ürügye. Rövid- és középtávon nem szabad megfeledkezni Nagy-Moldva témájáról sem (melyet hangsúlyosan láttam megjelenni a román állami tévének adott első interjújában), mely a bukaresti hatalmi tényezőkkel fenntartott kapcsolatainak állandó eleme és vesszőparipája lesz.

Kicsiben azt hihetnénk, hogy csak egy újabb bolsevik vezető a sorból, aki a maga csendes szélmalmával nem okozhat túl sok fejfájást egy olyan geopolitikailag jó helyzetben lévő államnak, mint Románia.

Az egész regionális kép gondos megvizsgálásától azonban arcunkra fagyhat a mosoly.

Az öcsike ellátogatása Vlagyimir Vlagyimirovics elnökhöz új elem megjelenését hozta magával a Romániával kapcsolatos orosz politikában, legalábbis ami az utóbbi 10-15 évet illeti: miután az orosz elnök évekig az állítólagosan rendkívül súlyos erdélyi etnikumok közötti gondokra tett tisztességtelen utalásokat, a moldovai kártya újra bekerül a Kreml stratégiai kelléktárába, szó szerint és átvitt értelemben (ld. V. V. Putyin mérgezett ajándékát ifjabbik testvérének). Az utóbbi években most történik meg először, hogy a Kreml nyíltan egyszerre két frontot nyit a Románia elleni ideológiai támadásban, egy nyugatit (az állítólagos erdélyi etnikumok közötti gondok) és egy keletit (a pánmoldvai unionista mozgalommal kapcsolatos gondok).

Alig néhány nap múlva, februárban Budapest kerül majd azok érdeklődésének középpontjában, akik a Kremlben és Washington DC-ben a politikai elméleteket gyártják. Ez lesz az a hely, ahol sor kerül az új amerikai elnök és a régi orosz elnök első stratégiai találkozójára. A két politikus gyakorlatilag egymás után látogat Budapestre, és csak a naivak nem értik ezeknek a szinte egyidejű látogatásoknak a jelentőségét. Gyakorlatilag

Budapest válik a Moszkva és Washington közötti üzenetek hídjává.

Arról a híres hídról van szó, melyről a Bukarest szivárványaiba beleunó George W. Bush valaha azt hitte, hogy majd a románok fogják megépíteni. A román diplomáciának őszintén fel kell tennie magának a kérdést, hogy ezekre a látogatásokra miért nem Bukarestben kerül sor. Miért nem képes Bukarest azt a taktikát játszani, hogy hiteles geopolitikai találkozási pont legyen, vagy legalább az a hely, ahol a nagy szereplők üzeneteket váltanak, akiktől – mint szinte mindig – részben a mi jövőnk is függ. A Moszkva és Washington közötti összekötői szerepet Budapest nemcsak a politikai nyelvezettel kapcsolatos kettős játéka miatt tölti be, hanem a proaktív, ötletes és/vagy ihletett diplomáciája jutalmaként is.

Szinte biztos, hogy az orosz és az amerikai elnök közvetetten tapogatózó üzeneteket, gulyás ízű habcsókokat küld majd egymásnak Budapesten. Szinte biztos, hogy Budapest lesz a globális nagy szereplők befolyási szféráinak kijelöléséhez vezető új folyamat kiindulási pontja. Amiről ott szó esik, még ha aszinkron módon is, a lehető legmagasabb fokon érinti majd Románia jövőjét. Mert Románia nemcsak hiányzik a fontos találkozók helyszínei közül, de akár

közvetlen áldozatává is válhat bizonyos ellenséges (geopolitikai) diplomáciai játékoknak.

Azt hiszem, a budapesti látogatásokat egy olyan folyamat szakaszának tekinthetjük, melynek során az AEÁ és az Orosz Föderáció megtárgyalja és újrakonfigurálja a jelenlegi világrendet. Eléggé biztos vagyok abban, hogy e folyamat későbbi szakaszai is elkerülik majd Bukarestet…

Végül egy utolsó, taktikai érvként szolgáló epizód: azt javasolom, próbáljuk meg a Székelyföld autonómiájára vonatkozó új törvénykezdeményezést ama támogatás próbájának tekinteni, melyet olyan országok, mint Oroszország és az AEÁ nyújtanának a Budapesten kidolgozott és HarKovban (román közegben gyakran a Székelyföld helyett használt, Hargita és Kovászna megyék nevéből „gyártott” kifejezés – a szerk.) végrehajtott magyar autonomista projektnek. A magát a Székelyföld zászlójával lefényképező amerikai nagykövet gesztusa hirtelen más lehetséges jelentéseket nyer…

Nem, nem feledkezem meg a romániai amerikai katonai jelenlétről, a számos amerikai politikai körben meglévő pozitív véleményről, ami Románia geopolitikai szerepét illeti az általános amerikai politikai összképben és így tovább. De a politikai játék vonalai túl gömbölyűek ahhoz, hogy továbbra is figyelmen kívül hagyjuk…

Ha valóban létezne a közeljövőben

egy ördögi orosz–amerikai–magyar játék, mely Románia területi megcsonkítását jelentené,

egy ártatlanok közötti jövőbeni/feltételezett véleménycsere részeként (amilyen hajdanán a Ribbentropp és Molotov közötti volt), egy Románia reakciójára vonatkozó gondolatkísérlet tragikus dolgokra világítana rá: az utóbbi 20-30 év legszomorúbb társadalmi és nemzeti széttartásán megyünk keresztül; már nem generálunk társadalmi és nemzeti szolidaritást, már nem tudjuk újra megtalálni a saját magunk iránti bizalmat, az ebben az országban való túlélés motivációját, a vezetők és a felebarátaink iránti bizalmat és így tovább. Tényleg a Krím-paradigma egyenletének kellős közepén állunk (a Krím-paradigma saját koncepció, melyet később érdemes lesz majd jobban kifejteni, és elsődlegesen arra világít rá, hogy egy ország lakossága csekély érdeklődést mutat a haza külső agresszióval szembeni megvédése iránt) – egy külső agresszió már nem fog szolidaritási reakciókat generálni sem Románián belül, sem olyan szövetségesek futóhomokszerű világában, akik iránti hitünkben katolikusabbak vagyunk (voltunk) a pápánál…

Bukarest lépései ebben a sakkjátékban (MoK külügyminiszterének bukaresti munkalátogatása, mérsékelt hangvétel megőrzése a Pruton túli politikai helyzettel kapcsolatosan, az intézményi/kollektív feladat a NATO és az EU keleti szárnyán – lásd a Bukaresti Formátumot, az Európa keleti határának megszilárdítására irányuló katonai lépéseket, melyekhez jelentős mértékben hozzájárultunk stb.) helyesek, de szerények. Talán nagyobb hangsúlyt kell helyeznünk a kétoldalú kapcsolatokra – Varsóval, Kijevvel, Ankarával, talán el kellene mozdítanunk a Varsó–Bukarest binomot Kijev irányába, (nevetni fognak) de hitelesnek és hallhatónak kell lennünk Moszkvában, fel kell építenünk vagy

be kell magunknak biztosítanunk a partnereket a forrónak ígérkező 2018-ra…

Ebben a forgatókönyvben (a Kreml új románellenes kettős retorikája, a Moszkva–Budapest–Washington kombinatív játék, Székelyföld autonómiája, a Krím-paradigma a közéleti és nemzeti szolidaritásunk siralmas szintjének metaforájaként, az európai identitásválságok, az orosz geopolitikai előretörés Európa délkeleti része felé) Dodonnak, mint fegyelmezett katonának, előretolt ék szerepe lehet.

Ami radikálisan módosítja azokat a paramétereket, melyek között félig mulatva, félig lekezelően figyeltük a szorgos szélmalmát.

Mert mi van akkor, ha a Kis Dodoniád a mi végünk kezdete lehet?

Az alcímeket a szerkesztőség adta.