A havazás mint alibi

A Bukaresti Tudományegyetem a havazás miatt január 11-én, 12-én és 13-án felfüggesztette a kurzusokat. Korábban a főpolgármester bejelentette, hogy az összes többi iskolát hétfőig, január 16-ig zárva tartják. Teljesen biztosak vagyunk abban, hogy senki sem fog tiltakozni. Valójában a behavazott Bukarestet hozó napok kitűnő alkalom a boldogságra azok számára, akiknek

a természeti csapások tökéletes alibijével sikerül felfüggeszteniük a napi rutint.

El nem ismerhető cinkosság köti össze a tanárokat, dékánokat, rektorokat, iskolaigazgatókat, tanfelügyelőket, diákokat és hallgatókat, akik sohasem éreztek egymás iránt nagyobb szolidaritást, úgy találva – hirtelen – egymásra, mint egy karnevál résztvevői, akik korábban sohasem találkoztak. Az egyik hírportál szerdán egy fiatal hölgy fényképét közölte, amint vígan sízik a Dacia sugárúton, amit – minden bizonnyal – egy nem hatékony polgármesteri hivatallal szembeni tiltakozásként lehetne értelmezni, holott sokkal inkább határtalan ünneplésnek tűnik.

A bőséges havazás Bukarestben mindig kiutat jelentett a fantasztikum felé, melyben együtt szőtt összeesküvést egy nagy közigazgatási tehetetlenség és lakosai ábrándozás iránti született és elfojthatatlan hajlama. Ez talán egy masszív és tudatalatti ellenállás is a modernizálással szemben, mely a technológiai civilizáció ellenében szövetkezik a természettel. Tény, hogy a járdákról és a kisebb utcákról, a házak vagy tömbházak közötti sétányokról csak ritkán szokták eltakarítani a havat az ott lakók, de a lustaság, a felelősségek hárítása, a polgári szellem hiánya sohasem jelent teljes magyarázatot. Állandóan megfeledkeznek róla, vagy jobban mondva mindig elfojtják azt az érzést, hogy a város szebb behavazva és

talán arról a harcról van szó,

ami a gyakorlati élet utilitarizmusa és egy elfelejtett perspektíva hirtelen történő újbóli felfedezéséből fakadó bűvölet között zajlik. A cinikusok ezzel szemben azt mondanák, eléggé jogosan, hogy a szokványos napokban annyira mocskos a város, hogy már csak a hó mentheti meg, és akkor elfogadhatatlan ellentmondás lenne a hó „eltakarítása”. De így is ugyanoda jutunk vissza, egy elleplezett dimenzióra való újbóli rácsodálkozáshoz.

Talán az összes tévécsatornán zajló szócséplés a behavazott utakról, az újra beindított járművekről, a közhatóságok „hősiessége” körüli egész lárma, a meteorológiai riadóztatásokkal egyetemben sem egyebek végső soron, mint az ábrándozásba történő diszkrét menekülés megindoklásának módjai, hiszen csak egy természeti csapás képes igazán mentségül szolgálni a „dezertáláshoz”. Az iskola esetében tényleg dezertálásról van szó, hiszen – legalábbis Bukarestben – a környékbeli diákokkal feltöltött lakótelepi iskolák nyugodtan nyitva maradhattak volna. Minden iskola autonóm módon, külön-külön dönthetett volna a programjáról és így kevés esetben került volna sor a kurzusok teljes felfüggesztésére. Úgy is mondhatjuk, hogy a túlzásba vitt jóindulatnak és védelmezésnek voltunk a tanúi. De ha senki sem emelt ezzel szemben kifogást, akkor ez

azt jelenti, hogy az iskola felfüggesztésében van valami pozitívum is,

és nemcsak szubjektív értelemben, ahogy azt sugalltam, hanem objektív módon is. Így megtudhattuk, hogy az iskolában nem igazán zajlanak fontos dolgok, és hogy valójában senki sem veszít semmit. És nemcsak a középiskolákban, de még a Tudományegyetemen sem. Minden behozható, mert valójában elhanyagolható.

Következésképpen, ha mindenki ilyen könnyedén megengedhet magának több vakációs napot a természeti csapás alibijével, akkor ez nemcsak azért van így, mert az embernek néha kell egy kis kiszabadulás a mindennapi rendből (apropó, Romániában vannak törvényes szabadnapok, de nincs egyetlen karnevál sem!), hanem azért is, mert a mindennapok rendje szabálytalan és hiányos. Amikor legitim dolog kiszökni a valóságból, akkor biztos, hogy valami gond van ezzel a valósággal. A paradoxon az, hogy a hó eltakar, de – ha tudjuk, hogyan nézzük – fel is fed. Hiszen a színpadias komorsággal felfüggesztett közszolgáltatás pontosan azok, melyek egyáltalán nem elengedhetetlenek. Ennek az a tanulsága, hogy a hó megmutatja, hol van szükség mindenképpen reformokra.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.