A „mitikák”, a parasztok, a gazdák és Románia régiósítása

Volt egy kemény menetem. Felkerestem Ploieşti-et, Kolozsvárt, Dést, Szilágysomlyót, Nagybányát és Besztercét. Rendkívül fárasztó, vérfagyasztó volt, de nem bánom. Beleütköztem a valódi Romániába, melynek teljesen más napirendje van, mint a bukaresti vezetőknek.

És hasznos volt számomra, mert kitapintottam az ország pulzusát. Mely

annyira eltér a Győzelem (Victoriei) téritől, hogy az volt az érzésem, mintha másik bolygón lennék.

Rendszeresen járok vidékre. Utálom a „vidék” kifejezést, mert a nem Bukarestben élők pejoratívnak tartják. Sértve érzik magukat, mintha vétkesek lennének azért, mert nem a Dombovica (Dâmboviţa) partján születtek vagy élnek. De elkerülni sem tudom, mert túl hosszú az értelmezési szótárban szereplő meghatározás: „egy ország fővároson kívüli területe vagy települése”.

A kisebbségi érzés régóta jelen van és már a két világháború közötti időszakban is reakciókat váltott ki, amikor Mircea Eliade hevesen kirohant a Cuvântul újságban közzétett szellemi útikalauzában azok ellen a fiatalok ellen, akik a vidéki városokban tékozolják el az életüket. A bukarestiek ostoba gőgjéhez hasonló mértékben idegesítenek azok is, akik „mitikák”-nak nevezik a főváros lakóit. Igen, 400 000 „mitika” halt meg az első világháborúban, hogy ma románul beszéljenek Erdélyben… Vagy azok, akik rögtön azután, hogy megtudják, hogy Bukarestből vagyok, úgy tekintenek rám, mint egy féregre, egy beképzeltre, olyan valakire, aki a föld középppontjának képzeli magát. Szeretek vidékre menni, bár aszfaltgyerek vagyok. Elmerülök a valódi Romániában.

Ahol a politika nem létezik, az emberek pedig más bioritmus szerint élnek. Más szabályok, nem a fővárosi őrület szerint élnek, amihez a nagyképűek szerint az órákat kellene igazítani. Igen, a „parasztok” nem annyira kozmopoliták és mintha őriznének egy ősi kapcsolatot a földdel, e haza porával. Az egyik műsorban, melyben részt vettem, felmerült Románia régiósításának kérdése, a Nyugati Szövetséget (AVE) nemrég létrehozó 4 transzilvániai

(a Transzilvánia kifejezés a normális, nem a magyar Erdélyből származó Ardeal)

polgármester lépéséből kiindulva.

Világos, hogy minden térség igyekszik egy gazdasági erővel rendelkező nagy központhoz csatlakozni. Ugyanilyen világos, hogy az Európai Unió eurorégiókon alapuló fejlődést akar. A kezdeményezés – őszintén meg kell mondanom – rendkívül veszélyesnek tűnt számomra. Románia fiatal állam, mely nem engedheti meg magának föderalizálási formák megjelenését. Mi történne, ha megjelenne a Keleti Szövetség, a Jászvásár–Kisjenő (Iaşi–Chişinău) Szövetség vagy más hasonló közigazgatási aberrációk? Még így is, a 8 fél-tartományba régiósított Romániában Vráncsa (Vrancea) Dobrudzsával került össze. Mi köze a halnak a deszkához? Egy másik fiatal államnak, Olaszországnak, ahol alig 150 év telt el az újraegyesülés (mi van? – a szerk.) óta (pontosabban csak 148), ugyanilyen gondokkal kell küszködnie. A déli (helyesen: északi – a szerk.) gazdagok nem akarnak a déliekkel osztozkodni a vagyonon, és így jelent meg az Északi Liga.

Egyes szemrehányások helyesek, az átpolitizált ultraközpontosítás pedig aberrációkhoz vezet.

De mi vétke van egy Botosányban (Botoşani) vagy Teleormanban született románnak, ahonnan, apropó, Constantin Noica, Gala Galaction is származnak, nemcsak Liviu Dragnea? Ő nem kaphat segítséget, mert minden pénz a gazdag térségekbe vándorol. Hát a hargitai, kovásznai szerencsétlenek? Mert a hivatalos számok azt mutatják, hogy a helyi közigazgatás masszív bukaresti támogatás nélkül, kizárólag a beszedett adókból már rég csődbe ment volna. Íme, ezek az emberek fontos gondjai! Gyerünk, fedezzük fel a valódi Romániát, ennek az országnak a szépségét! Akik a vidéket sértegetik, azok csak holmi parvenük lehetnek, nem tősgyökeres bukarestiek. Én nem szégyellem azt mondani, hogy paraszt vagyok. Ez büszkeség.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.