A párizsi és más nyugati diáklázadások és a Marx-évforduló árnyékában alig esett szó a „prágai tavaszról”. És ez nem véletlen.
Tudatosan megvártam, hogy elmúljon május. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan viszonyul majd a (nem feltétlenül itteni) értelmiség két, fél évszázaddal ezelőtti, 1968-as eseményhez.
Az elsőt a történelem szűkszavúan az 1968. január 5-e – amikor Alexander Dubčeket választották meg a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkárának – és az általa bevezetett reformpárti folyamat augusztus 21-i elfojtása közötti időszakként írja le.
Nyolc hónap kellett, hogy a (Varsói Szerződés más tagjainak támogatását élvező) szovjet tankok megérkezzenek Prágába, véget vetve a kommunizmussal való leszámolásra tett második komoly kísérletnek (az elsőre Budapesten került sor, 1956-ban).
Az vagy maximalista, hard, autoriter, diktatórikus, vérszomjas, elnyomó, vagy egyáltalán nem létezik.
Bár július közepén vagyunk, egyetlen kísérletet sem tapasztaltam az 1968 nyarán történt szovjet megtorlás hatásainak a megvitatására. Talán egyesek azt válaszolnák, hogy még nem késő, bizonyára lesznek még nagyszabású szimpóziumok, megnyilvánulások, visszaemlékezések. Elfojtom az ironikus mosolyomat, mert tudom, hogy nem egészen így működnek a dolgok az akadémiai-értelmiségi világban. Bármilyen komoly cselekvés hosszas előkészítést igényel.
A nyugati egyetemek, a kutatási intézetek, a balos médiák már legalább két évvel korábban izgalmi állapotba kerültek. Nagyjából azóta bombáznak engem szimpóziumokra szóló meghívókkal vagy felkérésekkel, hogy írjak a „nagy” eseményről.
Egyáltalán nem beszélnek Moszkva szerepéről a csehszlovákiai reformok erőszakos felszámolásában. Valószínűleg azért, mert túl sokat beszéltek róla a labdarúgó világbajnokság kapcsán. Van más magyarázatuk? Nekem igen: a mai világban a baloldal bűnei a büntethetetlenség vélelmének örvendenek. Megsemmisíthetetlen erővel érvényesült a második világháború győzteseinek logikája. Sem az emlékezetnek, sem a jóérzésnek, sem a cinikus gyilkosságoknak nincs esélyük a Sztálin és a nyugati cinkosai által megpecsételt összeesküvéssel szemben.
Tehát nem sok esély van arra, hogy 1968. augusztus 21-e „felidézéseiben” részesüljünk. A marxizmuspárti revizionistáknak még azzal sem kell fáradozniuk, hogy megmagyarázzák, miért kellett tankokkal véget vetni a prágai reformoknak. A vakációk, a nyári loisir, a gondolkodásra való restség és a módszeres figyelmen kívül hagyás sokkal hatékonyabbak lesznek, mint bármilyen szovjetbarát szimpózium vagy cikkgyűjtemény.
A franciaországi és egyesült államokbeli egyetemek, televíziók, rádiók nem szűkölködtek azoknak az eseményeknek szánt dicshimnuszokban, amelyek az egyetemi hallgatók lázadása formájában indultak, hogy aztán a Charles de Gaulle kudarca által jellemzett káosz kihívó kikiáltásába torkolljanak. A dolgok – némiképp meglepő módon – az egyetemi kampuszok és a már senkit sem érdeklő intellektuális viták (szerencsére) irreleváns keretei között maradtak. Csak az eseményeknek a mai neomaoisták általi sorbonne-i színrevitele képezett kivételt. Fő követelésük az volt, hogy hat félévről ötre csökkentsék a képzési programot. Miért ne nullára?!
Az RTL, Franciaország leghallgatottabb rádióadója nagy energiával vette át azt a küldetést, hogy az 1968 májusában Párizsban és más francia városokban lezajlott anarchista erőszakos cselekmények „jótéteményeiről” beszéljen az egész bolygónak. Az események újrasugárzása és a hangarchívumok újrahasznosítása volt az abszolút elsődleges. Újra előjöttek a múlt kísértetei, köztük Serge July újságíró, aki a Libération újság társalapítója volt, (természetesen) Jean-Paul Satre-ral és más radikális kommunistákkal együtt. Miután arra kényszerültek, hogy Édouard de Rothschildhoz hasonló „tisztességtelen kapitalistáknál” kolduljanak, aki 2005-ben megmentette őket a csődtől, lehanyatlott a Libération újságíróinak dicsősége. Ennek ellenére okkult befolyásuk elég erős ahhoz, hogy
2018 eleje óta (hogy is mondjam?) mazochista lehangoltsággal figyelem egy havilap, a Le Magazine littéraire utóéletét, melyet éveken keresztül szívesen olvastam. A tavaly év végén fizetésképtelenné vált lap Le nouveau Magazine littéraire néven indult újra, egy elképzelhetetlenül agresszív balos ideológiai programmal. A kulturális témájú recenziók és „akták” helyét a kommunista szélsőségességet terjesztő cikkek és interjúk zsibbasztó sora vette át. A Raphaël Glucksmann (jaj, tényleg André fia!) által vezetett kiadvány a nyelvezet bárdolatlanságában, radikalizmusban és szélsőségességben bármin túltesz, amit én valaha olvastam az 50-es évek Romániájának sztálinista sajtójában.
Glucksmann bármiféle szégyen nélkül újrahasznosítja Sartre szemetét, aki számára de Gaulle tábornok egy „maquerau réac”, egy „crétin pompeux”, egy „foutu salaud” volt és aki számára, nyilvánvaló módon, „tout anti-communiste est un chien”. „Identitárius röfögésekről”, szélsőbaloldali „ideológiai többségről”, az „utópia parfümjéről” beszél, az ő eszménye pedig „egy olyan mozgalom kigondolása, amely az emberi kiváltságaink eltörlésével mindnyájunkat felszabadít”! Persze, az „homme” egy radikálisan feminista értelmezésben akár „férfiként” is olvasható. De
Bár az idén márciusi számban úgy indult a '68-as május ünneplése, mintha puskából lőtték volna ki, úgy tűnik, hogy nem olyan volt a visszhangja, amilyenre a magát a tuskóképű kommunizmus Saint-Justjének szerepében képzelők számítottak. Még a bősz főszerkesztő által Daniel Cohn-Bendittel, az 1968-as diákmegmozdulások egyik vezetőjével készített interjú sem szolgált elegendő ideológiai lőszerrel egy olyan csata tétjének emeléséhez, amely azért már senkit sem hat meg. A Cohn-Bendittel folytatott beszélgetés nagy csalódás lehetett az ifjú Glucksmann számára. A „Vörös Dánielből” ökológiai fertőződéssel „Zöld Dániel” lett, és szemmel láthatóan elege van 1968 májusából. Nyíltan ki is mondta, dühösen, hogy nem tartja szórakoztatónak a „múzeumőr” szerepet. Más szavakkal, számára az ifjúkori események halottak és eltemetettek.
Nagyjából ugyanezt a következtetést lehet levonni Cohn-Benditnek egy másik, a 2018. május 10-23-i The New York Review of Booksban megjelent interjújából is. A Le nouveau Magazine littéraire-ben megjelenthez hasonlóan már a címlapon beharangozott beszélgetés szintén nem rendelkezik elég ideológiai vagy intellektuális energiával ahhoz, hogy kimozdítsa tespedtségéből a mai világot. Egy olyan világot, melyben – ahogy azt maga Cohn-Bendit is elismeri – „összehasonlításképpen hihetetlenül sok szabadság van”.
És mégis mindkét interjúban találtam egy-egy idézésre érdemes mondatot. Az első a francia havilapból származik. A párizsi egyetemi tüntetésekhez vezető kontextusról beszélve Cohn-Bendit leírja a szélsőbaloldal stratégiáit, melynek sikerült egy sohasem felmenthető szövetségbe bevonni a maoista egyetemi hallgatókat a gyilkosokkal és a gyilkosok mentegetőivel:
A másik, a New York-i kéthavi lapból vett idézet az 1968-as párizsi tavasz látszólag anarchikus lázadásának lényegét leplezi le. A Claus Leggewie által 1968: Power of the Imagination címmel készített interjújában Cohn-Bendit azon sajnálkozik, hogy az egyetemi megmozdulást a Franciaország jövendőbeli elnöke, (az akkoriban munkaügyi minisztériumi államtitkár) Jacques Chirac és a kommunista Georges Séguy által vezetett szakszervezetek közötti megállapodások felszámolták.
A barikádok hajdani partizánja a francia bolsevikok rövidlátására vezeti vissza ezt a végkifejletet, akik az egyetemi lázadások mögött álltak (amúgy hogyan lett volna bennük erő az események leállításához, ha nem ők szállították volna a tűzhöz a rőzsét?). Cohn-Bendit visszatekintve sajnálattal teli fogalmakkal értelmezi a helyzetet: „A francia kommunisták nem fogták fel, hogy mi a hatalom felé köveztük ki számukra az utat”. Ezt senki sem mondta ki még eddig ennyire világosan. Az 1968 májusi „csodálatos”, „fiatalos”, „idealista”, „tiszta”, „önzetlen” egyetemi mozgalom nem volt egyéb, mint
A manipulálások és agresszív hazugságok által uralt (és azoktól függő) mai világban teljesen észrevétlenek maradnak a tényszerű igazságok. A nyugati szélsőbaloldali megmozdulásokat olyan propagandisták irányítják, akik nemcsak nyilvánvaló retorikai tehetséggel, de nagylelkű támogatókkal is rendelkeznek. Fentebb már jeleztem, hogy a Libérationt a bolygó nagy pénzügyes családjai egyikének sarja mentette meg a pénzügyi összeomlástól. Ma hasonlóképpen szintén egy virágzó kapitalista vállalat finanszírozza a Le nouveau Magazine littéraire-t. Ezt a baloldal közismert „átláthatóságának” jegyében a folyóirat nem említi. Elég azt tudnunk, hogy a főszerkesztő közel áll Benoît Hamonhoz, aki 2017-ben a francia elnökválasztás szocialista jelöltje volt és aki a marihuána és az eutanázia legalizálásának bajnoka. Ami elég gyorsan lezárja a „gyanúsítottak körét”.
Mert különben azt kockáztatjuk, hogy az 1968. augusztus 21-i invázió politikai és katonai jelentése is elpárolog, mintha nem is létezett volna. És csak a cseh főváros egyik terén elhelyezett, rózsaszínre festett szovjet tank kétértelműen groteszk képe marad meg belőle.
Ezt az eszmefuttatást is kiteszem a Facebookra, Önök meg beszólnak nekem kommentben. Tehát minden a helyén.
„A kisebbségre irányuló támadások mindig is jelen voltak, hol takaréklángon, hol nyílt tűzzel.”
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
A mesterséges intelligencia ugyanis nem nézett ki az ablakon. Ha tetszik, könyvből tájékozódott. Mi viszont kimentünk a dombra és megnéztük. Avarostól, virágözönöstől, szemetestől, mindenestől.
Kutyaadót vezet be egy polgármester. Továbbá két polgármester is rácsok mögött tölti a húsvétot.
Láncbaleset történt húsvétvasárnap délután Nagyszebenben, a tömegkarambolban egy várandós nő is érintett volt.
Egy megyei hivatal vezetője pedig caragialei magaslatokban mutatta be, hogyan kel lebukni egy rakás kenőpénzzel.
Külföldön lehet az a háromszéki lány, akinek eltűnéséről múlt héten adtunk hírt. A 16 éves tinédzser ügyében nemzetközi együttműködésben folyik a nyomozás.
Idén a megszokottnál jóval kevesebb turista érkezett Erdély több térségébe a húsvéti ünnepekre.
Csíkszeredaiak és más településekről érkezők ezrei népesítik be évek óta a Szabadság teret és környékét húsvétvasárnap reggel. Ünneplőben, katonás rendben sorakoznak fel egymás mellé, a húsvéti ételekkel megrakott kosaraikkal, hordozóikkal.
Gabriel Andreescu azt mondja: 15 év húzódozás után után Romániának végre el kellene ismernie Koszovó függetlenségét, mert elképzelhetetlen, hogy a fiatal balkáni ország ismét Szerbia része legyen. Koszovó helyzetét pedig ostobaság a Székelyföld elveszítésének veszélyével társítani.
Gabriel Andreescu azt mondja: 15 év húzódozás után után Romániának végre el kellene ismernie Koszovó függetlenségét, mert elképzelhetetlen, hogy a fiatal balkáni ország ismét Szerbia része legyen. Koszovó helyzetét pedig ostobaság a Székelyföld elveszítésének veszélyével társítani.
Ugye, az van, hogy a Nagy-Magyarország térkép igazi vörös posztó Romániában. A Nagy-Románia viszont nem feltétlenül. Petru Clej véleménycikkét szemléztük.
Ugye, az van, hogy a Nagy-Magyarország térkép igazi vörös posztó Romániában. A Nagy-Románia viszont nem feltétlenül. Petru Clej véleménycikkét szemléztük.
Ezt az eszmefuttatást is kiteszem a Facebookra, Önök meg beszólnak nekem kommentben. Tehát minden a helyén.
„A kisebbségre irányuló támadások mindig is jelen voltak, hol takaréklángon, hol nyílt tűzzel.”
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
A mesterséges intelligencia ugyanis nem nézett ki az ablakon. Ha tetszik, könyvből tájékozódott. Mi viszont kimentünk a dombra és megnéztük. Avarostól, virágözönöstől, szemetestől, mindenestől.