1918. Hogy volt vagy nem volt?

Az alábbi szöveg a Dilema Veche folyóirat online kiadásában 2017. november 23-án megjelent vita hosszabb változata.

Mihai Buzea: Bakk Miklós úr, egyenesen megkérdezem, mert nem nagyon van helyünk: mi volt 1918, egyesülés vagy annektálás?

Bakk Miklós: Ön szerint?

Mihai Buzea: 1918 ősze szerintem

nem volt sem „egyesülés” (a románok változata), sem „annektálás” (a magyarok változata),

hanem inkább egy „improvizáció” minden érintett fél részéről. Azt hiszem, bár nem tartozik a tulajdonképpeni Erdélyhez, a Bánság a legjobb példa arra, amit mondani akarok: a németajkúak kikiáltják a Bánsági Köztársaságot (Temesvár, október 31.), a szerbek kikiáltják a Bánság egyesülését Szerbiával (Újvidék, november 25.), a románok kikiáltják Erdély és Bánság egyesülését Romániával (Gyulafehérvár, december 1.), a magyarok kikiáltják Erdély és Bánság egyesülését Magyarországgal (Kolozsvár, december 22.). Tehát a még-császár Károly november 11-i nyilatkozatát követően (melyet közérthetően és nagyon röviden nagyjából így „fordíthatunk le”: „Elvesztettük a háborút. Felmentelek az eskütök alól. Azt csináltok, amit akartok!”), mindenki kötelességének érezte „kikiáltani” valamit! Nem csoda, hogy ilyen körülmények között az emberek nem tudtak szép szóval egyezségre jutni és újra nekiálltak háborúzni, holott a háború (a „Nagy”) alig ért véget. Nem voltak referendumok, népszavazások, a népakarat megkérdezése és más hasonlók, de

volt egy mélységes „wind of change” érzés, melyet minden szereplő igyekezett a saját vitorlájába terelni.

És minthogy a „vitorlások” ellentétes irányokba hajóztak, az egész mindenki számára rosszul végződött: a Bánságot három részre szakították, a Partiumot szintén háromba, csak Erdély úszta meg egészben, csakhogy az itteniek azóta ellenségesek egymással, ami nem csekély dolog; mindenki tudja, hogy mit akarok mondani, aki már átesett egy váláson és a lakóhelyét meg kellett osztania a volt feleségével vagy férjével! Az ügyre visszatérve, ellenzem azt a megközelítést, hogy annektálás volt, mert 1918. november 11-e és 1920. június 4-e között a „törvényes tulajdonos” (a Birodalom) megszűnt létezni. Másrészről egy egyesülés a szavazás valamilyen formáját feltételezi, amire nem került sor. Azt hiszem, hogy valamivel közelebb kerülnénk az igazsághoz, ha „feltételes egyesülésnek” vagy „szerződéses társulásnak” (Vereinigung) neveznénk. Ezzel, Bakk Miklós úr, elérkezünk a második kérdéshez: betartották a gyulafehérvári határozatban foglaltakat? Itt elsősorban az 1. pontra utalok: („Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosít oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, és a lakosok számának arányában minden nép képviseleti jogot fog kapni a törvényhozó testületben és a kormányzati szervekben.”) (a III. pont 1. pontjáról van szó, a fordítás forrása – a szerk.).

Bakk Miklós: Persze, ha beesünk egy logikai-jogi formalizmus csapdájába, akkor elvesztjük a változás összetettségének megértését.

„Egyesülés” biztosan nem volt, mert akkoriban nem létezett az a területi egység, mely Nagy-Románia része lett.

A Románián belül ma Erdélynek és Bánságnak nevezett terület egy módosított változat, mely túllép a történelmi határokon (Erdély esetében), illetve megcsonkítja a történelmileg létrejött területet (a Bánság esetében) és a körülményekből fakadó döntések szerint alakították ki a győztes nagyhatalmak stratégiai érdekeinek megfelelően. A döntéshozatal módja szerint sem volt „egyesülés”, hiszen a gyulafehérvári határozattal a magyarok kolozsvári határozatát lehet szembeállítani (akik szintén a wilsoni pontokra hivatkoztak, és akikhez néhány román szociáldemokrata és a bánsági svábok néhány képviselője is csatlakozott), mely után konzultálásokat, kölcsönös elismeréseket, tárgyalásokat kellett volna tartani arról a népszavazási megoldásról, mellyel mind a határokról, mind az együttélés alkotmányos rendszeréről döntöttek volna. A határok megrajzolásának módja inkább „annektálásnak” tűnik, ahogy az a magyar közvéleményben megragadt. Persze, ezt az értelmezést is árnyalni kell, ahogy azt ön is tette. Szintén árnyalni kell a „törvényes tulajdonos” (a Birodalom) eltűnésére vonatkozó utalást is, mert Magyarország különálló entitás volt a kettős Monarchián belül és az megelőzte még a Habsburg-konstrukció létezését is, tehát legitimebb.

Ezen a terminológiai vitán túlmenően lényegében

két nemzetépítési folyamatról van szó, a magyarokéról és a románokéról,

melyek az 1918–1920-as történelmi helyzet körülményei között feloldhatatlan konfliktusba kerültek. És minthogy a magyar a stratégiailag felszámolásra ítélt kettős Monarchia létezéséhez kötődött, a román lett a helyzet történelmi győztese, nagyon nagy területi haszonnal. Az ön által említett „szerződéses társulás” nem valósult meg. Az ön által idézett III/1. pont kiindulási pontja lehetett volna egy ilyenfajta társult együttélés felépítésének, de az 1923-tól kezdve kialakított alkotmányos rendszer egy ilyen társulás teljes tagadása volt. Bármelyik komoly alkotmányjogász átlátja: annak elfogadása, hogy Erdélyben több nép létezik, az állam föderális vagy konszociációs belső szervezését feltételezi. Ezt a fajta államszervezést – furcsa mód – az erdélyi románok vették tervbe Gyulafehérváron, akik ezáltal az erdélyi együttélés hagyománya felől képzelték el Nagy-Románia átszervezését, mely hagyományt teljesen eltörölte az a francia típusú etatizmus, melyet a politikai modernitás egyedüli modelljeként fogadtak el az Ókirályságban.

Mihai Buzea: A magyarok az 1918-tól mostanáig eltelt csaknem egy évszázadban folyamatosan panaszkodnak, legalábbis a románok körében ez a legelterjedtebb vélemény. „Mintha nekik nehezebb lett volna, mint nekünk!”, nagyjából ezt szokták mondani. Másrészről

a magyarok egyetlen pillanatig sem hagytak fel a megígért, de soha meg nem adott jogok felvetésével.

Nem tudom, mivel lehet megkezdeni a vitát, de talán a „kollektív jogok” kérdése az egyik alapvető fontosságú aspektus; vagyis ezek befogadó vagy kizáró jogok? Például, én megkapom (Istentől, Brüsszeltől, a polgármesteri hivataltól) a jogot, hogy a parkban sétáljak. Miként értelmezzem ezt? Úgy, hogy nekem is jogom van a parkban sétálni, vagy úgy, hogy csak nekem van jogom a parkban sétálni? Egy másik, talán gyakorlatiasabb aspektus az „irányításé”: egy közösség, mely úgy érzi, hogy a távoli (mondjuk bukaresti) központ rosszul irányítja, úgy dönt, hogy a polgárok életének javítása érdekében kéri az önirányítást. Az a baj, hogy az egész ország rosszul van irányítva; Bukarest egy vak és korrupt hatalmi központ. És akkor melyik közösség érdemli meg az önirányítási jogot és melyik nem? Mi legyen a kritérium? Az etnikai kritérium, mondjuk, szükséges és elégséges az önirányítási joghoz (ami, konkrétan, egyelőre a nagyon is földhözragadt „Miként költjük el a közpénzt?”-re, vagy egyenesebben mondva, „Kihez kerül a kenőpénz?”-re korlátozódik). Egy harmadik, számomra nagyon érdekes aspektus a romániai magyar közösség és a politikai hatalom közötti kapcsolat ebben az utóbbi száz évben: miként „mentek keresztül” a magyarok a két világháború közötti időszakon? És a kommunizmuson, annak három szakaszával (paukerizmus, dejizmus, ceauşizmus)? És a posztkommunizmuson, melyet én szintén három szakaszra osztanék (a vízumkényszer feloldása előtti időszakra, 1989–2002; az EU-csatlakozás előtti időszakra, 2002–2007; a csatlakozás utáni időszakra, 2007-től mostanáig)? Tényleg létezik a magyarok körében egy revansista áramlat („Fordítsuk meg a történelem kerekét”) vagy egy szlogenháborúról van szó („Nem, nem, soha” versus „Mi románok vagyunk, itt örökre mi vagyunk az urak”)?

Bakk Miklós: Ezzel nagyon összetett kérdést vetett fel, nem hiszem, hogy van elég helyünk minden aspektust feltárni. Ennek ellenére felvetnék egy párhuzamot, ami a hiányzó közösségi jogokkal kapcsolatos panaszokat illeti, mégpedig az erdélyi románok 1918 előtti helyzetét. Egyértelmű, hogy

a magyar nemzetállam nemzeti homogenizálásra törekedett, de a románok rendelkeztek ellenállási eszközökkel.

Az erdélyi román társadalom gazdasági és kulturális szempontból előrelépett, létrejött egy középosztály, voltak iskolák, melyek sok tekintetben magasabb szintűek voltak, mint az Ókirályságban létezők. Ennek ellenére a magyar nemzetállam homogenizáló nyomása fenntartotta a közösségi lét veszélyeztetettségének érzését, mely érzés – ideológiai mozgatórugók révén – ma is jelen van egyfajta nemzeti szenvedési narratívaként. Tehát létezett a közösségi-egzisztenciális veszély érzése, mely az egyértelmű civilizációs haladás ellenére nemzeti szenvedési narratívává alakult át. Hasonlóképpen ma is megállapítható, hiába alakult ki a többségben az a benyomás, hogy „számunkra ugyanolyan nehéz volt, vagy nehéz most is, mint nekik!”, a magyarok közösségi megmaradásról kialakult képe mégiscsak alapvetően eltérő, és ez a percepcióbeli különbség a mindennapi élet körülményeitől eltérően alakul. Ezen kívül a magyar társadalom most sokkal inkább falusi – vagyis városi környezetben az általános etnikai arányhoz képest alulreprezentált –, és ugyanakkor az értelmiségi rétegben és a magas képzettségű szakemberek többségében is alulreprezentált. A társadalmi visszaesés jelentősen felerősíti az identitárius veszélyeztetettség érzését.

Ami pedig a kollektív jogok jellegét illeti, hogy kizárók vagy befogadók? Ebben is

van egy politikai célból fenntartott diszkurzív csapda, az úgynevezett „etnicizálásé”.

Székelyföld autonómiájával kapcsolatosan az a széles körben elterjedt érv, hogy ezt etnikai alapon akarják, tehát el kell utasítani. Márpedig ezt az érvet a fősodorhoz tartozó román pártok hangoztatják, ez a párbeszéd elutasításához használt trükk. Mert egy részletekbe jobban belemenő vitából kiderülne, hogy egy különleges regionális autonómiáról van szó, ahol egy olyan régió különleges etnodemográfiai helyzetét is figyelembe veszik, melyet elsősorban a történelem és nem az etnikum alakított így. De a románok a történelmi körülmények miatt is helyi kisebbséget alkotnak, tehát a régió intézményi rendszerének figyelembe kell vennie ezt a jelleget, ha azt akarják, hogy a decentralizálás ne csak az egyének, hanem a csoportok közötti is megőrizze az egyenlőséget. Hasonlóképpen a magyar nyelvű oktatási formák ellen – iskolák, egyetemek – azt az érvet szokták felhozni, hogy ezek az oktatás „etnikai szegregációját” célozzák. De ez az érv – logikusan – csak két előfeltevésen alapulhat, melyek mindegyike szégyenletes a megfogalmazókra nézve. Az első szégyenletes előfeltevés az lehetne, hogy nem a romániai intézményi formák közötti nyelvi választásról van szó, hanem a magyarok a felvételivel egy etnikai ellenőrzést, „szűrést” hajtanak végre és csak magyar származású diákokat vagy egyetemi hallgatókat vennének fel. Ami egyértelműen hamis. A második ki nem mondott előfeltevés az lehetne, hogy bár az oktatás nyelvi szétválasztásáról van szó és a román diákok és hallgatók is bekerülhetnének ezekbe az osztályokba vagy egyetemekre, számukra ez értéktelen, tehát a nyelvi szétválasztás csak a magyar etnikumúak sorában található nyelvi fogyatékosokat szolgálja.

Az „etnikai” érv használata azonban, a párbeszéd itt említett akadályozó tényezőivel együtt, a pártrendszer etnikai törésvonal mentén történő politikai mozgósításának is a következménye.

Ez pedig Trianon egyik következménye. A politikai képviselet intézményesítése – már rögtön 1918 után – „nemzeti” alapokon kezdődött. Mind a két világháború közötti Nemzeti Parasztpárt (PNŢ), mind a Magyar Párt vagy az erdélyi németek pártja az erdélyi társadalom nemzeti törésvonalaira épülő politikai konstrukciók. A liberálisok megjelenése Erdély politikai életében egy Bukarestből kiinduló klienteláris konstrukció volt, el kell ismernünk, hogy sikeres volt, mert még olyan jelentős magyar politikusokat is sikerült behálóznia, mint például Marosvásárhely polgármesterét, Bernády Györgyöt. Ez azonban nem változtat az alapképen, nevezetesen azon, hogy az erdélyi politikai élet sokáig megőrizte – és bizonyos mértékig, ennek következményeként, őrzi ma is – az erdélyi társadalom alapjellegét, azt, hogy az „együttélő népek” társadalma volt és (visszaszorulóban) az most is.

Mihai Buzea: Nagyon érdekes az a sebesség, mellyel a román közvélemény az utóbbi hetekben magáévá tette a „spanyol” álláspontot, a magyar pedig a „katalánt” (annak ellenére, hogy sok román – valószínűleg a barcelonai vakációk hatására – nagy szimpátiát, csodálatot – és irigységet! – érez a katalánok iránt). Ez szomorú volt a hozzám hasonlók számára, akik a regionalizálásban megoldást látunk az ország gazdasági elmaradottságára:

a románok valamiképpen igazolva látták azt az előítéletüket, hogy bármilyen autonómiaforma valójában felhívás, első lépés Románia szétesésére, „jugoszlavizálódására”.

Másrészről tisztázni kell, hogy az „autonómia” kifejezés már amúgy is régóta teljesen negatív értelmezést kapott a románokban – más szavakkal semmilyen szimpátiának sem örvend. A régiósításnak sokkal jobb esélye lenne „eladhatóvá” válni a közvélemény számára, de az etnikai kritériumok szerinti régiósítás magyarok általi szorgalmazása drasztikusan csökkenti ezt az esélyt; lehet, hogy egy elfogadható kompromisszum a gazdasági kritériumok szerinti régiósítás lenne, ami figyelembe venné a helyi etnikai és történelmi érzékenységeket. Az egyik példa a jelenlegi Központ „fejlesztési régió”, ahol a magyarok vannak a legnagyobb számban, de nem egyenlő módon: a délnyugati rész, Fehér, Szeben és Brassó többségükben románajkúak, az északkeleti rész, Hargita, Maros és Kovászna megyék többségükben magyarajkúak; a Központ régió valós döntéshozatali ereje alapos és valószínűleg hosszas tárgyalásokat feltételezne a két régió között, de még így is jobb lenne, mint a jelenlegi állapot, amikor a döntések „vakon” születnek Bukarestben. A kérdés röviden a következő: ha a régiósítás a jövő, akkor az a jobb, ha a jelenlegi fejlesztési régiókból indul ki vagy már eleve azokból a történelemben és a hagyományokban jobban meggyökeresedett regionális „körülhatároltságokból” (például a középkori „földekből”: Fogarasföld, Hátszegföld, Máramaros, Bánság, Ţara Secuilor/Székelyföld)?

Bakk Miklós: Úgy van, ahogy mondja, a katalán ügy polarizálja az opciókat és a diskurzust Romániában. De józanoknak kell maradnunk és látnunk kell, hogy ez a polarizálás leegyszerűsítéshez vezet a regionális autonómia kérdésében. Bináris logikához vezet, nevezetesen vagy elszakadáshoz vezető regionális autonómiánk van, vagy valós decentralizálás nélkül megőrizzük a nemzeti egységet. De Katalónia ügye arra is lehetőséget ad, hogy őszinte vitát folytassunk a regionális autonómia intézményesítésének módjáról, hogy ez helyesen egyensúlyozzon a nemzet és a regionális társadalom érdeke között.

Hamis a romániai közvéleményben most kialakult kép, hogy Katalónia autonómiája nem szolgált egyébre, csak az elszakadás előkészítésére.

De e forgatókönyv mögött ott van azoknak a döntéseknek a sorozata, melyekkel Madrid elszalasztotta a lehetőséget, hogy helyesen kezelje kapcsolatát Katalóniával, tehát ez inkább azt mutatja, hogy miként nem szabad végrehajtani és kezelni egy régiósítást. Spanyolországban már régóta szükség volt a régiók alkotmányos rendszerének reformjára. Konkrétan, a regionális autonómia aszimmetriáját hangsúlyosabban alkotmányos keretbe kellett volna helyezni, ahogy az Olaszországban van és nem lett volna szabad a Madrid és Barcelona közötti, egymást követő tárgyalások szintjén hagyni. De térjünk vissza Romániához: nem hiszem, hogy Romániában megismétlődhetne a spanyolországi forgatókönyv, Székelyfölddel pedig semmiképpen sem. Sem ennek az erdélyi régiónak a földrajzi helyzete, sem a meglévő gazdasági helyzet és potenciál nem tesz lehetővé egy katalán forgatókönyvet. Ezt kell majd figyelembe venni, amikor Romániában keresni fognak – mert szükség lesz rá – egy történelmileg és kulturálisan predeterminált „körülhatároltságokhoz” közelebbi régiósítási változatot.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.