Bíró Ádám és Bíró Zoltán világa: a StudioRIP-sztori – 1. rész

A Bíró-testvérek Sepsiszentgyörgyön születtek, Kolozsváron végezték egyetemi tanulmányaikat. Mindketten villamosmérnöki szakon végeztek a műszaki egyetemen. Aztán Kolozsváron maradtak, és az 1990-es években kiadványok, lapok, könyvek műszaki szerkesztésével foglalkoztak, ebből éltek. Mindkettejük nagy szerelme a programozás, amit nagyrészt autodidakta módon tanultak meg. Esetükben a programozás szerencsésen találkozott a nyomdatechnikával, és már pályájuk kezdetén rájöttek, hogy ez a terület lesz az ő birodalmuk, szenvedélyük és a megélhetésük is. A 2000-es évek elején találtak rá szűkebb területükre, a nyomdai előkészítő rendszerek és professzionális nyomtatók világára, amelyben világszinten is figyelemre méltó technológiákat dolgoztak ki. Eddigi pályájuk fő terméke a saját fejlesztésű StudioRIP szoftver, amellyel nyomdai előkészítő berendezéseket (CTP- és CTF-rendszereket, professzionális nyomtatókat) működtetnek. Nem is akárhogyan, a szoftvert és az ezzel működő rendszereket a világ minden részén használják, a Kolozsvártól húsz kilométerre fekvő kis kalotaszegi településen, Magyarvistán működő cégük pedig nemzetközi hírnevet szerzett az ágazatban. Maguk is ott élnek, interjúnk is ott készült velük. Beszélgettünk gyerekkori megvalósult álmokról, pályakezdésről, útkeresésről, a sikerről és az oda vezető útról is.

Tudatosan készültetek erre a pályára vagy menet közben így alakult?

Ádám: Nálam nagyon tudatos volt az elejétől fogva. Amikor én a középiskolában, tizedikesen elkezdtem szerkeszteni a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diáklapját, az impresszumban már ott volt az 1024 márkanév, amivel a Zoltánnal írt szoftvereinket jelöltük. Számomra a kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy szoftvert fogunk csinálni.

Zoltán: Csak egyik része volt a szoftver, nekem a nyomdatechnika iránt mindig is külön affinitásom volt. Édesapánk a Megyei Tükör című lapnál dolgozott, néha engem is bevitt a nyomdába és nekem annál több nem kellett. Pedig akkor még nagyon régi, kézi szedőgépeik voltak. Arra is emlékszem, hogy talán az állatkertbe kellett volna mennünk az osztállyal, de én belázasodtam és otthon kellett maradnom, édesanyám pedig nem tudta, hogy mivel tudna engem felvidítani. Végül fogott egy újságot és szétvágta a címeket betűkre, ez pedig engem hatéves koromban beszippantott. Érdekes viszont, hogy nekem később, az egyetemen, ahova villamosmérnöki szakra jártam, eszembe nem jutott volna, hogy nyomdatechnikával fogok foglalkozni, az majdhogynem véletlenül jött vissza később az életembe.

Ádám: Nálam nem volt annyira véletlen, mert hogy a diáklapnak, amiről beszéltem, én írtam a újságszerkesztő szoftverét a Spectrum-kompatibilis, romániai gyártású Cip-gépen, amit aztán Zoltán hekkelt meg…

Zoltán: Igen, azt a hardvert én alakítottam át, mert az a gép eredetileg nem volt alkalmas arra a munkára.

Gondolom, BASIC-ben történt, akkoriban azt tanították az iskolában …

Ádám: Nem. Gépi kódban írtam hozzá a szoftvert, a BASIC túl lassú volt erre a feladatra. Ott gyökerezik az a gépikód-tudásom, amit most is használunk a cégnél.

Zoltán: A BASIC-et jobb, ha elfelejtjük, engem a BASIC hátráltatott abban, hogy egy normális programozási nyelvet megtanuljak.

Ádám: Egy akkoriban használatos mátrixnyomtatónak, a Robotronnak a kétszáz oldalas kezelési könyvében benne volt a protokoll, hogy azt a nyomtatót hogyan lehet behajtani, például egy „A” betűt a 65-ös ASCII kóddal lehet kinyomtatni. Na de ugyanezt meg lehet csinálni grafikus módban is, kiküldesz egy grafikusmód-parancsot, és külön tudod vezérelni a nyomtatótűket, tehát pixelenként tudod meghatározni, hogy mit nyomtasson a printer. Ezeknek a nyomtatóknak a beépített betűkészlete monotype volt, vagyis minden betű egyforma helyet foglal el. Csakhogy ezzel nem lehet újságot csinálni. És akkor én programoztam magamnak saját betűkészletet, pixelenként, és saját újságszerkesztő programot is.

Zoltán: Ami azon a hardveren azért technikailag irtózatosan bonyolult volt.

Ádám: Jó, de nem én találtam fel vele a spanyolviaszt. Tény, hogy tizedikesen írtam meg ezt a programot. És lényegében ez volt az első nagy lépésem a nyomdatechnika felé.

Mi volt az első emlékezetes műszaki kalandotok? Voltak gyerekek, aki hétévesen szétszedték otthon a tévét, vagy elektronika, számtech-szakköre jártak a pionírházba. És mikor és hogyan találkoztatok először számítógéppel?

Ádám: Én is jártam a pionírházba, ahol az első hónapokban csak leselejtezett Felix FC-16 és FC-64-es gépek voltak, (ezeknek 16 illetve 64 byte RAM-juk volt). Na azon programot írni... igazi mazochizmusba hajló dolog volt. Mi gyökvonó programot írtunk rajta. Aztán megérkeztek a Sinclair gépek, a ZX81 és a ZX Spectrum, ezeken már lehetett programozni.

Zoltán: Én középiskolás koromban szinte egyáltalán nem értettem az elektronikához. Az elektrotechnika nagyjából ment, mert szerettem a fizikát, de az elektronika nekem végig egy frusztráló, sötét dolog volt. Már az egyetemen volt az, hogy egyszer csak bepattant a szikra és kezdtem érteni, hogy hogyan működik belülről a számítógép, de addig teljesen fekete doboz volt számomra, ami rettenetesen zavart. Tudtam és szerettem programozni, de csak az egyetemen állt össze a kép annyira, hogy képes legyek egy számítógépet egyedül megtervezni. Nem azért, amit ott tanultam, hanem ott kezdődött az ambíció, hogy márpedig ezt meg kell érteni és meg kell tanulni.

Én úgy kerültem először kapcsolatba a számítógéppel, hogy a nagybátyám, aki neves fizikatanár Nagyváradon, akart venni magának egy ZX81-est, amit én megérinthettem és pötyöghettem rajta – de végül nem lett semmi a vásárlásból. Az iskola is vásárolt egy ugyanilyet, de engem nem nagyon engedtek a közelébe. Aztán az iskola vett a ZX81-es helyébe egy PRAE-t, ami az első romániai mikroszámítógép volt, Kolozsváron fejlesztették a számítástechnikai intézetben Patrubány Miklós vezetésével. Ez a gép persze mai szemmel egy vicc, de akkoriban hatalmas ugrás volt a ZX81-hez képest. Egyébként valószínűleg kevesen tudják, de a romániai gyártású ZX Spectrumok (a HC85, a Temesváron gyártott TIM-S, a CIP) mind sokkal jobbak voltak az eredeti brit modellnél, mert a románok megoldottak olyan működtetési problémákat, amiket az eredeti gyártó csak félmegoldásokkal tudott kezelni.

Ádám: Mindketten a Z80 processzorral kezdtük, ami a román Spectrum-kompatibilis gépekben volt, én ezen tanultam a gépi kódot, aminek ma is nagy hasznát veszem. A StudioRIP nagy sebességű moduljait ma is gépi kódban írjuk, és mivel a Z80 a mai Intel processzorok oldalági őse, a programozásuk nagyon hasonlít, bár az új processzorokon nagy sebességet egyre inkább a SIMD, azaz a kötegelt adatfeldolgozás technikájával lehet elérni.

Zoltán: Az az érdekes, hogy akármennyire kényelmesebb a mai hardveres és szoftveres környezetben dolgozni, időnként visszasírom azokat az időket, mert valahogy tisztább volt minden. Ma van olyan, hogy egyszerűen nem tudom kiszámolni, hogy melyik kód a gyorsabb, az optimálisabb, annyira bonyolultak ezek a processzorok, de akkor meg tudtam mondani mikroszekundumra, hogy mennyi lesz a program végrehajtási ideje.

Szóval a mai tudásotok ott gyökerezik a ’80-as években, azokban a gépekben és az akkori tapasztalatotokban.

Zoltán: Jut eszembe, a ’90-es évek elején felfedeztem egy tervezési hibáját a Z80-as processzornak. Nem szóltam senkinek, de egy román szaklapban pár hónap múlva visszaolvastam, hogy vigyázat, van ez a probléma, tehát megtalálták, de én önállóan fedeztem fel.

Mindketten villamosmérnöki szakot végeztetek. Milyen volt a képzés akkor a műszaki egyetemen? A ’90-es évek elejéről beszélünk, ugye.

Ádám: Röviden: borzasztó volt.

Zoltán: Kaotikus volt az egész egyetemi rendszer, hónapokig tartott, mire első éven rájöttem, hogyan is működnek a dolgok. Az a rendszer a lehető legrosszabb volt nekem. Például azzal kezdték, hogy a matematikai analízist teljesen más alapokon tanították, mint a középiskolában, ez pedig engem teljesen összekavart. Harmadéven kezdtem összekapni magam annyira, hogy kezdett menni nekem az egyetem. Valójában az egyetemen nagyon keveset tanultam. Most, amikor szükségem van bizonyos konkrét vezérlési megoldásokra, értem meg, hogy mit kellett volna tanulni az egyetemen. Ádám öt évvel később végezte az egyetemet, nála már kicsit másképpen mentek a dolgok.

Ádám: Irtózatosan magas szintű matematikát tanítottak, amire soha senkinek nem volt szüksége. Nem is értette senki. Bemagolták, visszamondták, ennyi. Azt a gyakorlati tudást, amit nekünk mérnökként meg kellett volna tanulnunk az egyetemen, alig tanították. Nekem az egyetemen azt kellett volna megtanulnom, hogy miként kell áramköröket szerkeszteni, és a vizsgatétel is egy gyakorlati dolog kellett volna hogy legyen, például hogy építsünk egy erősítőt. Ehelyett tömték az agyunkat fölösleges dolgokkal, az első két évben szinte csak magas szintű matematikát tanultunk, a tranzisztorokról szinte szó sem esett.

Találkoztunk az angol konkurenciánk, a Harlequin programozójával, ő három év egyetemet végzett, de ez idő alatt igen jó programozót csináltak belőle. Ehhez képest mi öt év alatt szinte semmi hasznosat nem tanultunk. Nagyon mellélő a román oktatási rendszer ezzel a tipikusan hazai attitűddel, hogy „mi tökösebbek vagyunk a németeknél, és háromszor magasabb szintű matematikát tanítunk az egyetemen”. Ez jól hangzik, de semmire nem jó.

Hogy lehetett akkor tudáshoz jutni? Internet még nem volt, ugye…

Ádám: A matematikát, ami ahhoz kell, amit most csinálok, a középiskolában tanultam meg. De a romániai oktatási rendszer nem tett sokat hozzá ahhoz, hogy én milyen programozó lettem. Autodidakta módon szereztem meg minden ismeretet, amit tudok.

Zoltán: Nehéz volt akkoriban, mert nem lehetett hozzájutni katalógusokhoz, adatbázisokhoz, amelyek tartalmazzák a számítógép-alkatrészek műszaki leírását, ezek ismerete nélkül pedig nem lehet dolgozni. Hadd mondjak el egy történetet, ami ehhez kapcsolódik. Egyszer a kolozsvári Ószeren megláttam a román CMOS integrált áramkörök katalógusát, ami nagyon nagy dolog volt, 100 lejt kértek érte. Volt 200 lejem, de nagyon kellett az a katalógus. Tudtam, hogy ha megveszem azt a könyvet, akkor nem lesz elég pénzem hazautazni. És ott az ócskapiacon volt egy pasas az akkoriban divatos „itt a piros, hol a piros” játékkal. Mondtam magamban: nem létezik, hogy nekem ne sikerüljön, láttam, hogy előttem mindenki nyer. Az lett a vége, hogy elvesztettem az összes pénzem, se könyv, se hazautazás… De az a könyv annyira fontos dokumentáció volt, hogy képes voltam belemenni ilyen kockázatos játékba is érte. Az ilyen alapdokumentációt az egyetemnek ma kötelessége a kezedbe adni, de akkor a saját pénzemből nem tudtam megvenni.

Emlékszem, hogy a nevetekkel a ’90-es évek közepén találkoztam először, kiadványokban: lapokban, folyóiratokban, könyvekben. Tehát akkor kezdődött professzionális szinten a tevékenységetek.

Zoltán: Az tulajdonképpen visszalépés volt az álmainkhoz képest, mert az életünknek abban a bizonyos szakaszában elfogadtuk, hogy kiadványszerkesztéssel fogunk foglalkozni és ebből nem lesz programozás és nem lesznek álmok – egy jó tördelőcég leszünk, amely ebből megél. Aztán egy véletlen folytán jött a változás…

Ide kapcsolódik ugye a StudioRIP megszületése…

Ádám: Annak idején arról szólt a dolog, hogy tele volt a romániai nyomdaipar mérnökökkel, ami egy végtelenül abnormális helyzet. Mert például egy német nyomdában nyomdászok dolgoznak, akik ehhez értenek.

Zoltán: Mert van nagy múltú szakirányú oktatás, iskola is.

Ádám: De hát az volt a helyzet, hogy megélni csak ebből lehetett. Ha te értettél egy kicsit a számítógépekhez, akkor a műszaki szerkesztésből, nyomdai előkészítésből meg tudtál élni. Nekünk ráadásul további helyzeti előnyeink is voltak az ágazatban, irodalmár családból származunk, tehát a könyvek és kiadványok világában otthon voltunk. És akkoriban kiadványtervezésből éltünk, és enélkül a bemelegítő nélkül nem lehetnénk ott, ahol most vagyunk. Azért tudtuk ezt a szoftvert, a StudioRIP-et jól megcsinálni, mert tudtuk, hogy kinek és milyen célra írjuk.

Zoltán: A vasúttársaságnál például úgy van, hogy hiába vagy te mérnök vagy igazgató, ismerned kell például a kerékkopogtató munkát, a mozdonyvezetői munkát és csak utána kerülhetsz feljebb. Ugyanígy, nekünk is hasznos volt az az időszak.

Ádám: Végül is az egy nagyon tipikus ’90-es évekbeli történet volt, meg kellett élni, és a kiadványszerkesztés kézenfekvő volt. Hosszú út vezetett addig, hogy csak a szoftverfejlesztésből meg tudjunk élni, előzőleg hosszú ideig kereskedtünk nyomdatechnikai hardverekkel. Az volt az üzleti modell, hogy az angol terjesztőnk nem pénzzel, hanem használt levilágítóval fizetett a szoftverért: volt két ócska, de működőképes levilágítója, az egyiket nekünk adta, mi pedig adtunk cserébe egy szoftvert. Ő eladta az ő levilágítóját a mi szoftverünkkel és mi is ugyanígy tettünk Romániában a mienkkel. Akkoriban, a 2000-es évek elején, mi egy ilyen levilágítóból és szoftverből álló rendszert olyan 5000 euróért adtunk el, miközben Romániában egy átlagos havi fizetés 100 euró volt. És amikor beindult a dolog, havi egy ilyen rendszert eladtunk. Tehát mi nyomdai rendszereket árultunk, amit beszereltünk, üzembe helyeztünk, amihez a mérnöki tudásunk igen jól jött. Az, hogy mi pusztán a szoftverből éljünk, már egy későbbi történet.

Zoltán: Egy filmbe illő mozzanattal kezdődött ez a történet. Akik a ’90-es években Kolozsváron jártak egyetemre, emlékeznek a Music Pub-ra, a kolozsvári egyetemisták akkoriban legnépszerűbb kocsmájára. Egy adósságbehajtás során odakerült egy nyomdai levilágító berendezés, teljesen jó állapotban. Véletlenül volt egy közös ismerősünk, aki lehetséges ügyfelekként bemutatott minket ezeknek a behajtóknak. Eléggé félelmetes volt, amikor ezek a markos legények bevittek egy sötét szobába, hogy na, kell-e nektek ez a levilágító vagy sem. Kellett, persze, írtunk is egy megállapodást, hogy ha nem tetszik nekünk a gép, akkor egy hónap múlva visszaveszik.

Ádám: Mi akkor kezdtünk megérkezni a felső ligába a kiadványszerkesztés területén, és nagyon frusztrált, hogy a dizájn elkészítése kevesebbet ér, mint a nyomdai film, amire kinyomják. Nyilván nagyon szerettünk volna magunknak is egy ilyen levilágítót, de ezek brutálisan drágák voltak akkoriban. Na és akkor jött ez a Music Pub-mozzanat, amikor gyakorlatilag szembejött velünk a levilágító. Akkor még ugye nem volt szoftverünk, csak arról volt szó, hogy a kiadványszerkesztő és nyomdai előkészítő munkánk árát meg tudjuk többszörözni. De nekem az évek alatt végig ott volt a fejemben, hogy annak a cégnek, amely legyárt egy ilyen eszközt, alapvető érdeke, hogy a gép kezelési könyvében benne legyen, hogyan kell behajtani. Akkor futottam bele abba, hogy ez egy hétpecsétes, őrzött gyártói titok. Tehát ott volt a levilágító, amit megvettünk a Music Pubban 800 márkáért és kellett volna hozzá egy szoftver, amivel behajtjuk. Csakhogy kiderült, hogy egy ilyen program 4000 euróba kerül.

És akkor következett a heuréka-pillanat, hogy mi lenne, ha mi megírnánk egy ilyen szoftvert? Mert hogy mi világéletünkben szoftvert akartunk csinálni, ez volt az álmunk. Ráadásul volt még egy mellékszál is: az volt a kezdeti ötletünk, hogy az első nagy szoftver, amit mi meg fogunk írni, egy kottaszerkesztő lesz. Én ugyanis életem első és remélhetőleg utolsó olyan munkahelyén, ahol alkalmazottként dolgoztam, kottát szerkesztettem. Ott láttam, hogy milyen irtózatosan rossz szoftverrel készülnek a kották, és az volt a tervünk, hogy mi majd írunk egy komoly, jó minőségű kottaszerkesztő programot. El is kezdtük a tervezést, de közbejött a levilágítós történet a Music Pubban, így a kottaszerkesztői ambícióink gyorsan szétfoszlottak.

Zoltán: Úgy volt, hogy Ádám mondta az angol partnereknek: mi írnánk szoftvert a levilágítóhoz, és szemberöhögtek. Aztán három hónap múlva, amikor egy nagyon kezdetleges verziót átküldtünk nekik, azt válaszolták, hogy mindent abba kell hagyni és ezzel kell foglalkozni. Pont akkor olvastam az újságban egy sztorit, miszerint Angliában egy fazon kiment az ócskapiacra és megvett egy rozoga zongorát. Nem volt jó semmire, nem lehetett rajta zongorázni, mert meg sem szólalt. Hívott egy zongorajavítót, aki belenézett és egy súlyos tárgyat talált a húrokon, amiről kiderült, hogy egy eredeti Stradivari hegedű. A zongora aztán működött, de már nem érdekelt senkit. Na, kábé így voltunk mi is ezzel a dologgal, hogy ha már megvolt a szoftver ötlete, akkor kit érdekel az a levilágító. Ez volt a pillanat, amikor a szoftver került a középpontba.

(Az interjú második részét december 18-án, hétfőn közöljük.)