A garázsok elbontásával lezárul egy korszak a város történetében (FOTÓKKAL)

Az elhagyatott helyek, a romok és a lepukkantság dokumentálása már egy jó ideje foglalkoztat. Mentségemre szólva nem vagyok teljesen egyedül ezzel, ugyanis az urbex szerelmesei (értsd: urban exploration, azaz városi felfedezés) is nagyjából ugyanebben a cipőben járnak, és vonzódnak azokhoz a helyekhez – például üresen álló épületek, gyárak, telepek, vasúti létesítmények, egykori intézmények stb. – amelyek még közvetítenek valamit abból a korszakból, amelyben épültek. És azoktól sem idegenek ezek az érzések, akik például várromokat kutatnak fel szerte Erdélyben, Közép-Kelet Európában, vagy bárhol a világon.

Van az elhagyatottságnak és lepukkantságnak egy különös aurája, ami megmagyarázhatatlan. Azok számára is, akik ezt kedvelik.

és egy pillanatra kizár a folyamatosan dübörgő fejlesztés, újjáépítés és modernizáció zajából. Ettől még, persze, amit újítani kell, azt újítani kell, és amit fel kell javítani, azt bizony fel kell javítani, nincs mese.

Így alakult ez Kolozsváron is – pár éve pendítették meg, hogy a városban le fogják bontani a garázsokat, amelyek jobbára a tömbháznegyedek közötti tereket foglalták el, sokszor egész szép sorokban. Ezek az 1980–1990-es években, illetve a ’90-es évek után többnyire önkényesen építették őket, amikor az autók száma megnőtt a városban.

Néhányat a trafó falához ragasztva építettek meg.

Természetesen akkor kaptam fel a fejem a nagy garázsbontásra, amikor az a közvetlen közelembe került, ugyanis ezeket a bontásokat tervszerűen végzik, tehát meghatározott lakónegyedekben, utcákban és sétányokon kerül rájuk a sor. Arra lettem figyelmes a múlt héten, hogy a tömbházam szomszédságában igen nagy a zaj, fúrnak, vágnak, kalapálnak és döntenek, a környék látképe pedig teljesen megváltozik

A garázsok a mindennapos látvány részét képezték. Szinte egyik se volt egyforma, bár azt a hatást keltette, de mindegyiken más volt a horpadás, a lakat vagy a tető. Többet szemétházak oldalához „ragasztottak”, vagy a trafóhoz. Néhány sor a zöldövezetet szegélyező bokrok előtt volt, vagy a blokkok sétányai között, és sokukat improvizálva húztak fel ilyen-olyan sarkokba, vagy magaslatok, domboldalak aljába.

Lesz mit eltakarítani...

... ahogy itt is. Ezt a tákolmányt a szemétház oldalához építették.

– az én esetemben a Györgyfalvi negyedben –, mert az oldalukon graffitik, falfirkák villogtak. Olyanok voltak ezek, mintha valaki megjelölte volna a saját területét más területén, miközben maguknak a garázsoknak is jó része az építési engedélyek és törvények megkerülésével jött létre.

Egyfajta átmenetiség – nem tudjuk, ki építette és nem tudjuk, kié, valaki pedig megjelölte, hogy ott járt, ez pedig az ő mentális-vizuális térképének lenyomata. Mondjon bárki bármit: ha tudjuk, hogy abban az utcában, azon a sétányon, azon a garázson az az ábra, falfirka vagy rajz virít, akkor nem a következő és nem az előző sétányon térünk le, hanem ott.

Elindultam tehát a hétvégén, hogy szétnézzek a környéken

Amióta a Iulius Mall pláza felépült és megnyílt 2007-ben a Tóközt elválasztva a Györgyfalvi negyedtől, azóta próbálok visszaemlékezni arra, milyen is volt a tavak előtti szoborpark és a mostani Univers T nevű szálloda, az egykori, 1985-ben felhúzott Ifjúsági Ház (Casa Tineretului) környéke a nagy zöldövezettel, nyílt térrel, egészen hátra a Duna utcáig. Sajnos akkoriban nem volt még fényképezőgépem és okostelefonom sem, hogy megörökítsem az utókor számára azt a látképet. (Ha a kedves kolozsvári olvasóknak vannak fotói erről a területről abból az időszakból, ne tartogassák, küldjék csak el bátran!)

Egészen kreatív rácsminták bukkannak elő, ha közelebb merészkedik az ember a romokhoz.

Ezért az Alexandru Vaida Voevod (régi nevén Soporului, később Tineretului) úttól a Tóközig vezetett az utam, hogy végignézzem azokat a helyeket, ahol gyerekkoromban játszottam, bújkáltam és rohangáltam vagy lébecoltam céltalanul. Ha a szoborpark már nincs is meg, egy utolsó látképet azért még kapjak le legalább ebből az időszakból,

A közvetlen közelemben lévő kazánház halvány türkizszíne tűnt fel először – ilyen messziről még sosem láttam egyből, hiszen eltakarták a garázsok. Mintha a játszótér – ami már szintén nem olyan, mint amilyennek megismertem, magas csúszdáival és fémhintáival fényesebbé és tágasabbá vált volna.

Kazánház, ami eddig nem látszott közvetlenül, mert eltakarták a garázsok.

Aztán elhaladtam az 1-es számú általános iskola (Nicolae Titulescu) irányába, majd az iskola előtt, de a Patrocle óvoda után letértem egy másik játszótér felé, ami a domboldalban húzódik. Itt sorakoztak olyan garázsok, amelyek között nyaranta bújkáltunk, mászkáltunk a tetejükön, vagy belestünk azokba, amelyeket valamiért nyitva hagytak. Macskák sütkéreztek rajtuk időnként, némelyiket pedig belepte a moha.

Sok az autó Kolozsváron, de azért így mégis rendezettebb látványt mutatnak.

Ha erre jártam, tudtam, hogy itt lesz ez a sunyi légyölő galóca a letérőnél!

vagy tettek néhány kőlapot egymás mellé, hogy ne a kertek alatti sárban tapossanak. Jó pár évig ahányszor végigmentem ezeken az ösvényeken, az angol Guardian napilap egyik régi cikke ugrott be folyton: a szöveg a „paths of desire”, azaz a vágy ösvényeiről szól és arról, hogy a városrendezésen miként fognak ki az emberek akkor, amikor rövidítésre, egyszerűbb megoldásokra van szükségük. Ezek az ösvények spontánul alakulnak ki, és több nyelven is mindenféle sajátos elnevezést kapnak, a szamárcsapástól a kalózösvényig.

Azért nyaranta nem volt rossz mászkálni itt, felének már csak hűlt helye.

A Iulius melletti első tavat megkerülve átvágtam az új tömbházak között a második, dús náddal borított tó környékére, ahol az autók sorban ugyan, de mégis az egymás hegyén-hátán látványát kölcsönözve álltak egy gödrös, aszfaltburkolat nélküli placcon. Garázsok álltak a blokk tövében is, néhány régi műhely és egykori üzlethelyiség között, aztán váltakoztak a „meztelen” kocsik között. Nagyon sok szemét mindenhol – az emberek a januári nagy havazás után gondolták, majd elfedi, csak olvadás után látszik, mennyi hulladék maradt meg tulajdonképpen.

A vágy ösvényei.

Van itt minden: új kertes ház, gödrös út, régi tömbház és garázsmonstrumok is.

A két tó közötti összeköttetést is néhány felújított sétány és lépcső, illetve sáros, a susnyáson keresztülvágó „vágyösvény” biztosította.

Látszik a különbség, ugye?

A garázsok lebontásának éppen itt az ideje.

sok garázs a városi közterületeken vagy szerződés nélküli telkeken állt, és nem rendelkezett építési engedéllyel a közterület használatára vagy építési jogcímre vonatkozóan. Az emberek nagy részét felszólították az elbontásukra (szomáció), ha pedig nem válaszoltak érdemben ezekre, akkor kényszerbontást rendeltek el a határidő be nem tartása miatt, ez pedig nyilván a tulajdonost terhelte. Kolozsvár több éve futó programpolitikája szerint a garázsok helyén olyan parkolókat és köztereket akarnak kialakítani, amelyek jobban szolgálják a lakók mindennapi igényeit –

ahogy azt Dan Tarcea alpolgármester is megerősítette. Hozzá kell tennünk ugyanis, hogy elég nagy számban álltak úgy garázsok, hogy pusztán raktároknak, „füstölőknek” vagy egyéb célokra használták őket.

Egykori boltok feliratai a Tóközben.

Régen több garázs falára a tulajdonosok nevét is felírták.

2023-ban a közzétett hivatalos adatok szerint a garázsok felét lebontották (körülbelül hatezret), arányaiban tekintve ezer garázs meglévő helyére még plusz 220 parkolóhely fért. 2024-ben még pár százat lebontottak, 2025-ben szintén, idén pedig még nagyobb számban fogják őket eltüntetni, a tervek szerint hétszáznál is többet. Ez pedig végérvényesen megváltoztatja a város képét.

Fagyöngy és fenyő táplálja az enyészetet itt.

Miközben ezt a cikket írom, a szomszéd sétányon is éppen bontják a garázsokat, hallom a betonfalaik tompa puffanásait. Biztos vagyok benne, hogy ha tisztességes munkát végez a városrendezés, sokkal rendezettebb képet mutatnak majd a lakónegyedek és több parkolóhely is lesz. De azért ne felejtsük el, hogy évtizedekig tarkították a tereket, és valahogy beleégtek a retinánkba, mentális térképünkbe.