Az, hogy a Ponta-ügy pont aznap robbant ki, amikor az ellenzék beterjesztette bizalmatlansági indítványát a kormány ellen, lehet véletlen (a sok más hasonló véletlenek/”véletlenek” sorában), vagy lehet időzítés eredménye.

Igen nagy bajban lehet az a társadalom, amelyben köteleznék az állampolgárokat az ünneplésre.

1918 után erre, a mai Ukrajnához nagyon hasonlító, a győztes nagyhatalmak által összetákolt országra mondták ki, hogy nemzetállam, s kezdték meg a kisebbségbe került népcsoportok elrománosítását hazugsággal, erőszakkal, ígérgetésekkel, majd ezek be nem tartásával.

Ha valóban elindul az eljárás, és el is ítélik a (többrendbeli okirat-hamisítással, pénzmosással, adócsalásban való bűnrészességgel és összeférhetetlenséggel vádolt) miniszterelnököt, akkor megdől egy utolsó elképzelés is, miszerint bízni lehet az ártatlannak vélt fiatal román politikus-utánpótlásban.

Az, hogy a magyar politikusok elleni korrupciós eljárások során mindig görcsösen igyekeznek etnikai üldöztetést kiáltani, kontraproduktív lehet.

Ha az ember végighallgatja egy ilyen „nemzeti érzelműnek” tartott demonstráción elhangzott beszédeket, főképp a hallgatói sorokból érkező minősíthetetlen hangvételű és tartalmú bekiabálásokat, rögtön elmegy a kedve összetartozni.

A politikum csődjét jelzi, hogy állampolgári kezdeményezés szükségeltetik Szé­kelyföld autonómiastatútumának a bukaresti parlament elé terjesztéséhez.

Ez az agrárpolitika felér egy jól dokumentált árulással. Nem államtitkokat ad el a tárca, hanem nyíltan, mindenki szeme láttára engedi elsorvadni a napon a román mezőgazdaságot is, ami a hazai gazdaságnak lassan az utolsó fel nem adott bástyája.

Cak a képviselőházban 2.000 tisztviselő van alkalmazva, akikről nem tudni pontosan, hányan „járnak be” dolgozni, de akik nemrég kaptak fizetésemelést.

Ma már nem a határok gátolják meg, hogy magyarok legyünk, hanem mi építjük tovább, magasabbra Trianon bástyáit. Naponta látjuk, halljuk, hol és milyen módon emel kezet magyar a magyarra, hogyan emészti fel egységét a nemzet az elcsatolt területeken, mert mindenre van magyarázat.

Az erdélyi magyarság autonómiatörekvései két legőszintébbnek tűnő támogatójának összefogása egyértelműsíti: a mozgalom nem akar lemaradni a kisebbségi ügyekben egyre érzékelhetőbb módon átalakuló európai társadalmaktól.

A kisebbségi csoport kiszolgáltatott helyzetben van, és védekezni próbál a másik folyamatos offenzívája, terjeszkedése ellen. A kőhalmi példa bizonyítja, meg lehet fordítani az erőviszonyokat.

Századnyi röpke idő sem kellett ahhoz, hogy bebizonyosodjék, a nagyhatalmak által Kelet-Európára ráerőszakolt világrend omlékonyabb a kártyavárnál: a tákolmányország Jugoszlávia területén ma nyolc állam osztozik, az erőszakkal összeházasított Csehszlovákia rég túl van a válóperen. És Románia sem az az egységes nemzetállam már, belülről bontogatja a nacionalizmus falait az éledező erdélyi eszme.

Emlékezni kell, és a világot is emlékeztetni a minket ért égbekiáltó igazságtalanságra, s szembenézni a kegyetlen ténnyel, hogy sötét erők már évezredek óta próbálnak a Föld színéről eltüntetni minket.

Végleg győzött a kolozsvári lobbi. A demokrata szövetség ügyvezető elnökségét a kincses város bennszülöttjei vagy tájba simult áttelepültjeink alkotják a hétvégi SZKT-ülés döntése alapján. Könnyen lehet, hogy ez a hatalomharácsolás okozza majd az RMDSZ vereségét a jövő évi választásokon.

Ha Victor Pontáék képesek még a jövő évi választások előtt életbe léptetni a kisebbségek jogait csorbító tanügyi törvényt, ismét alaposan feladják a leckét az eddig ellenzékben is barátságos, tinóarcát mutató RMDSZ-nek.

Úgy tesztek, mintha itt multikulturalitás dúlna, görög-római és zsidó hagyományokra hivatkozva a keresztény kultúra bővöletében éltek, egyéni szabadságjogokról beszéltek, óvakodtok a kollektív jogok elismerésétől, abban hitben éltek, hogy nyitottak vagytok, holott kőkekmény monokultúra van. Elsáncolás, önzés.