Az idei március 15. Erdélyben nem a megosztottságról és nem a politikáról szólt.

Ukrajnáért, annak keleti régiójáért és a Krím félszigetért a Nyugat minden bizonnyal könnyet ejt, de nagyobb áldozatra aligha hajlandó.

Ami a magyarság és ünnepe leszólását illeti, arra nem sok ügyet vetünk – csak meg kell nézni, hogy ki mondja! –, a fenyegetőzéstől pedig nem félünk, hiszen elmúlt az ideje annak, hogy az álnok romániai nacionalizmus a fű alatt és büntetlenül garázdálkodhasson.

Egyesek mindenáron konfliktust, „vért” szerettek volna látni, s szinte személyes sértésnek érezték, hogy szombaton a vásárhelyi magyarság semmi ilyent nem „produkált”.

Kimondhat-e olyan dolgokat a magát nemzetállamnak valló ország magas rangú – és hát kormánytagként a kormány politikájával egyetértésre „ítélt” tisztségviselője, mint amilyet a kisebbségi sorban élő, s ezzel a sorssal dehogy is mindig elégedett kisebbség vezetőjének kötelessége kimondani?

Aztán meglátja azokat, akik valahol elöl vagy mögötte azt kiabálják a csendőrök bosszantására, hogy “Székelyföld nem Románia!”. És akkor arra gondol, de.

Veszélyes precedenst teremtett a belügyminisztérium, amikor a „szélsőséges tevékenysége” miatt megtiltotta több magyar állampolgárnak, hogy Romániába utazzon.

A fiatalok lázadnak. Mikor tegyék, ha nem tizen-, huszonévesen?

Mi a szélsőség? Románia állampolitikája a szélsőséges magyarrombolás, a magyar polgári és egyházi kultúra csökevényesítése.

Egy jó barátom megjegyzését idézve: akár ki is tűzhetnénk a sárga csillagot… Mi lesz így velünk?

A mostani, illetve közel negyedszázad óta mindenik kormány abban jeleskedik leginkább, hogy teli torokból ígérgetnek mindent, aztán a sok szép szóból csak a hatalmas nagy semmi lesz.

A józan gondolkodású ember – legyen az magas rangú politikus vagy „mezei” átlagpolgár – az első világháború századik évfordulójának évében tisztában van egy esetleges fegyveres konfliktus beláthatatlan következményeivel.

Jelképek egész sorát bontogató ünnep, amely a legkisebb településen is előcsalogatja a tettre vágyók mellett az unottak, csalódottak, elkeseredettek sorát. A szabadság ígérete véget nem érőnek tűnik az idegen hatalmak béklyójában.

Néhány hiperaktív ember irányít bennünket, az életmódváltás elborultan hörgő hitlerei.

Réges rég leszoktattam magam arról, hogy a nemzet, a nép, az ország lakosainak nevében szóljak kétségek nélkül, váteszileg.

Mélyen felháborítanak azok az ordas hülyeségek, amiket különböző hőbörgők hordanak össze a bukaresti tévéadókon, „a román nép nevében”, a romániai magyarok mai megmozdulásairól.

A ti szabadságjogaitok az enyémek is.