„A népszerűségi díjnak erőst megörvendtem”

„– Minek köszönhető, hogy a versenyen ilyen népszerű lett?

 

– Annak, hogy megszeretett a közönség, mert ilyen ember vagyok, egy kicsit archaikus, vannak bennem olyan régi darabkák az öregektől. Emellett őszintének s közvetlennek üsmertek meg az emberek. A verseny alatt es nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki mindenkivel. A döntőig feszt viccelődtem, amit elmeséltem pénteken es a próbákon. Jött egy bácsika a Duna TV-től, hogy egy pár kérdést feltehet-e, én fáradtságomban elkezdtem neki mondani, olyankor csak úgy jön, nem es gondoltam, hogy felkerül az internetre. Végül es jó volt, hogy ott voltak azok a filmecskék a Youtube-on, így jobban megüsmertek az emberek. De szombaton, a döntő előtt olyan állapotba kerültem, akkor nem viccelődtem, aznap nem es ettem. Én ott, akkor nem a zsűrinek énekeltem, hanem a népnek. Felvettem a húsvéti hangulatot, s abban benne volt a honvágy es. Az éneket nagyon átéltem, annyira benne voltam, hogy csak arra tudtam gondolni, Jézus, segíts meg, hogy valahogy tudjak hazaérni. Egy kicsit haragudtam, hogy egy ilyen versenyt húsvétkor szerveztek meg. Népzene, néptánc. Hogy lehet ez húsvétkor?! A hitvilág es a népi kultúrához tartozik. Az ének alatti bejátszás se volt olyan vicces, mint máskor, én nem akartam, mert nagyszombat volt. Alig vártam hogy leszálljak a színpadról, s ahogy lejöttem, úgy elkezdtem bőgni. Mondtam es ott egy interjúban: ez olyan volt, mintha az egészért imádkoztam volna, azokért es, akik táncoltak, mert ők nem volt, ahogy ne táncoljanak. S biztos vagyok benne, hogy Jézus megbocsájtott mindenkinek. (...)

 

Még nem jöttem helyre, nem es tudom felfogni, hogy díjazott lettem. Vissza akarom fogni magamot, nem szeretnék »elszállni«, hanem tenni akarom tovább es azt, amit képviselek: őrizni a hagyományainkat, a táncainkat, az énekeinket s azt a nyelvet, amivel most es beszélgetek. Meghívásokat nem kaptam a verseny után, nem es volt erre idő, mert azonnal indultam haza, hogy még valamit megéljek a húsvéti ünnepből. De ha kapok es, megválogatom, hogy hova megyek el. Vagy ha itthon a gyermekekkel lesz dolgom, inkább azt választom, hogy velük maradok. Énekelni pedig a kosteleki kultúrban s a rendezvénycsűrben szeretnék. S az otthoni fürdőszobában es nagyon jó énekelni. S tanyítani akarom tovább es Andrással (Ferencz András magyartanár, a Szellő Néptánccsoport vezetője – szerk. megj.) a gyermekeket. S jó volna utat es csinálni Kostelektől Csíkszépvízig, ahol régen es jártak szekervel az emberek, amikor a falu Hargita megyéhez tartozott. Akkor csak 41 kilométert kéne megtenni Csíkszeredáig, s nem 80-at. S jó volna gazdasági téren es mozdítani valamit a faluban, tejtermékeket s egyebeket előállítani. Nálunk még minden természetes, a kollektívtől megmenekültünk, az emberek most es ganyéznak, nincs műtrágya itt, s kézzel kaszálunk, többek között én es.”