A romániai kommunizmus mindennapjait gyerekszemmel bemutató regényből Angliában sci-fi lesz. Jó ez nekünk?

A dokumentum rendelkezik a 25 év után is kiforratlan román államrend legtöbb rossz vonásával, és ha így fogadnák el, a székely autonómia működésképtelen lenne. Ez a veszély azonban meglehetősen távoli.

A „rendszerváltás” után a besúgó főorvosból egészségügyi miniszter lett, az egyetemi tanárból dékán, a gyárigazgatóból képviselő, a párttitkárból RMDSZ-elnök és lassan ismét helyükre kerültek a dolgok.

A hatósági megfélemlítés újabb minősített esetével van dolgunk.

Lelkiismeretének teljes súlytalanságával pendítette meg, hogy felülvizsgáltatja az összes eddigi szerződést, amit egyéni vagy bűn- és tettestársi szövetségben kötöttek természetes személyek az állammal.

A két magyar jelöltnek tisztán, bátran kell közvetítenie elvárásainkat – nekünk pedig minél nagyobb számban kell a szavazóurnákhoz járulnunk.

Állampolgár-ellenesen működik itt az állam.

Ha annyira jó volt Irakban, Iránban, Palesztinában, Kínában, a csudásban, Oroszországban, ahol mind sajátosan élnek az emberek, a maguk teremtette valódi népakaraton alapuló demokráciában, akkor miért nem akar senki sem oda kivándorolni, ott letelepedni?

Péntek este Marosvásárhely főterét kerülje el minden magyar érzelmű polgár, vagy legalább azok, akik gyenge idegzetűek!

Kísértet járja be országunkat. James Bond kísértete.

Sok minden más mellett, két valami különösen nem szerettem volna lenni életem eddigi folyamán: 2004. december 5-én este magyar, és 2014. szeptember 17-én este skót.

Vitán felül áll, hogy Kelemen Hunor és Szilágyi Zsolt jelölése mozgósító erővel hatott, és a közösen (jobban mondva a külön-különt összeadva) begyűjtött, csaknem 500 ezer támogató aláírás régóta várt bizonyítéka annak, hogy közösségünknek nem csupán egy jelképes, mindenkori, „mindegy, hogy milyen, csak legyen” jellegű politikai képviseletre van szüksége, hanem olyan belső versenyre is, amely során bizonyítani is kell, merthogy igenis nagyok az elvárások.

A bértollnok újságírók védelmét leginkább az az általános – de elhibázott – vélekedés biztosítja, hogy az újságírónak függetlennek kellene lennie. Mivel ez a függetlenség gyakorlatilag megvalósíthatatlan, a bértollnokok sem rosszabbak, mint azok, akik mindenki másnál gyorsabban, sokszor a tények felületesebb ismeretében, leírják sejtéseiket, véleményüket.

A nemzeti kivagyiság ismételt fellángolásának idején az ember már csak a sokak által hagyományosnak mondott józan magyar észben bízhat, és reménykedhet abban, hogy a rossz példa nem lesz ragadós; és nem lesznek majd magyar városok, magyar megyék.

Legrosszabb álmunkban sem gondoltuk volna, hogy 25 évvel a kommunizmus bukása után nem a jóléti demokrácia áldásainak örvendezhetünk, hanem a rossz emlékű rendszer visszatérése miatt kell aggódnunk.

Ami viszont mellbeverő és döbbenetes, az az, hogy a Fidesz regnálásának ötödik esztendejében a Budapesti Történeti Múzeum budavári kiállításának kísérőszövege a „szeparatista nacionalizmus ikonikus alkotásának” nevezi Fadrusz János kolozsvári Mátyás-szobrát.

A skót népszavazás számunkra nem a brit egység próbája volt igazán, hanem a brit demokráciáé, melyből az angolok és a skótok egyaránt győztesként kerültek ki.