Madarat tolláról, embert felhasználónevéről – az internet történelme, ami sok kis történet

Taknyos tini vagyok, állok a kolozsvári Irish & Music Pubban, vagy tán a már megszűnt Roland Garros pincéjében, és várom, hogy kezdjen a zenekar. Vegyülni próbálok, ismerős fejeket keresni, mintha egy hiperrealisztikus online játék szereplőjeként mozognék, és a fejek fölött keresném a kis buborékot a felhasználónévvel. Bár én is csak egy vagyok a sok közül, egyszerre érzem magam fontosnak, és örülök annak, hogy itt lehetek, felváltva azzal az érzéssel, hogy elveszett vagyok és a társaság, amelynek része próbálok lenni, sem szeret igazán. Próbálom jól érezni magam, de közben katalogizálom a fejemben a látottakat.

Bár sosem voltam gamer, hogy komplexen felépített online különvilágokban legyek jártas,

de az emberek mint mozgó userek, username-jükkel együtt a fejük felett elég kézenfekvő víziónak tűnik most.

Csakhogy ez nem vízió volt akkoriban, de valahogy mégis szerves részévé vált egy generáció felnövésének az, hogy nem csak emberek vagyunk, hanem felhasználónevek is (és itt most nem a saját nevünkre gondolok, hanem a kitalált fantázianevekre). A számítógép előtt felnövők agyában a username nem csak egy járulékos elem, hanem szerves részét képezi az énjüknek, amit kifele mutatnak meg. Ez az én nyilvánvalóan a „valós” élet hús-vér elemeit nem tartalmazhatja, amelyet a saját nevünkkel vállalunk, ugyanakkor szabadabb is, mert a felhasználónév mellett lehet valaki anonim vagy félanonim (például lehet fotója az arcáról, de a nevét nem árulja el, így az ismeretlen ismerősei sem tudják, ki az valójában).

– vannak itt még élő és virágzó közösségi platformok, mások már rég meghaltak, beépültek, átalakultak. A koncerten álldogálós-körülnézős flashback számomra azért igen eleven még mindig, mert a zenei ízléskultúrák életének és burjánzásának egy olyan korszakban lehettem szemtanúja és résztvevője, amely átalakította az információ átadásának és feldolgozásának sebességét és mikéntjét.

Még létezik és használják, de már nem az igazi, annak ellenére, hogy örökre bevésődött egy fanatikus réteg agyába.

A Last.fm egy online zenei szolgáltatás, amely a felhasználók zenehallgatási szokásait rögzítette és elemezte az úgynevezett „scrobbling”-technológia segítségével. A lényege az, hogy személyre szabott zenei ajánlásokat adott egy beépített „rádió” segítségével, valamint statisztikákat készített arról, mit, mikor és milyen gyakran hallgatott valaki. Fontos közösségi funkciót is betöltött: a felhasználók hasonló ízlés alapján kapcsolódhattak egymáshoz követés bejelölése révén, előadókat is követhettek és eseményeket fedezhettek fel.

Jelentősége abban állt, hogy megmutatta, hogyan lehet a zenehallgatást adatokká alakítani, és ezekre építve közösségi élményt és felfedezést teremteni. Később a beépített rádiós ajánló részét fizetőssé tették, aztán meg is szűnt. A „scrobbling”-technológia abban állt, hogy a számítógépes zenelejátszókhoz egy hozzájuk kapcsolódó plugint lehetett letölteni, így itthon jobbára mindenki a szép emlékű, de még létező Winamp lejátszóhoz kapcsolva sugározta tovább a lejátszási adatait a Last.fm-profiljára.

amikor a kulturális tartalmak nagy része széles körben hozzáférhetővé vált a torrentoldalak révén. Párhuzamosan ezzel a Blogspot-éra is tombolt, ami azt jelentette, hogy aki élt és mozgott, valamilyen felhő-alkalmazásban a valahonnan megszerzett, underground, kevésbé ismert vagy lokális zenei szcénákhoz kapcsolódó lemezeket – mp3-fájlokat – tett közzé, ahonnan az érdeklődők azonnal le is kapkodták. Akkoriban ettől is izgalmasak voltak a Google-keresések:

A hasonló zenekarok keresése rendkívül felgyorsította és megerősítette az ízlés kialakítását. Míg a kizárólag kazettás, lemezes, cédés korszakban a zenéhez jóval lassabban és esetlegesen lehetett hozzájutni a zenéhez, addig a kalózkorszakban villámgyorsan és állandóan. Úgy emlékszem vissza ezekre az évekre, hogy sosem látott és hallott mennyiségű információt faltam fel rekordidő alatt, és alakítottam ki maradandó ízlést, amely nem kifejezetten a birtoklásvágy (tehát a számítógépen tárolt diszkográfiák mennyisége) vezérelt, hanem a tudásszomj és az élvezet: vannak-e még más, hasonló hangzásvilágú zenekarok, amelyek épp olyan hangulatot tudnak teremteni, amire vágyom?

Lehetne ezt kritizálni, természetesen: átgázolás, halmozás, ingyenélősködés, lopás, mohóság, nem kellő minőség…lehetne sorolni. Ebbe csöppentem bele itt, sok más zenerajongóval együtt, akikkel tudatosan alakítottuk a lejátszási listáinkat, kattantunk rá olyasmikre, amikről előttünk csak álmodni mertek, és hozzáférhetővé tettünk sok olyan zenekart, amelyek nyilvánvalóan az ismertségre törekedtek, nem a homályba veszésre.

A felhasználónevek az internet eme korszakában megjegyezhetőkké váltak. Ha körülnéztem egy közönségben, rátaláltam olyanokra is, akik csak az ilyen platformokon tallózás közben jöttek szembe, és egyből a felhasználónevük ragadt meg, netán profiljuk kinézete, avatárjuk formája, bemutatkozó szövegük egy-egy szelete. Ott áll az, aki feltette X bandát a Metal Archives-ra! Nézd csak, az az a csávó, aki imádja ezt vagy azt az alműfajt, de van egy kedvence, ami teljesen eltér az ízlésétől! Látod azt a csajt, akinek olyan fura kimondhatatlan neve van az Y platformon? Ja, te vagy Z azon az oldalon? Nem is tudtam! És ehhez hasonló mondatok, mondatfoszlányok.

Sokszor véletlenszerűen ugranak be. Időnként felnézek a saját Last.fm-profilomra, amelyen 2019 óta zümmög a légy, de a hasonló zenekarok-fület még időnként leellenőrzöm, ha felfedezek valakit, netán régi zenekaros fotók archívumát böngészném. Vagy fel szeretném eleveníteni, mit hallgattam egy bizonyos időben.

Az internet történelmét nem lehet egy nagy narratívaként felépíteni: a kibertér kibertérképén rengeteg szálon fut a történet. A régi nagy tartalomhabzsolási trendek utólag mindig lassabbnak és megfontoltabbnak tűnnek. Vajon mi lesz majd a Spotify-ból?