Uraim, háború van! Mit lehet itt tenni?

Csütörtök, koradélután, Tusványos, Lőrincz Csaba sátor. Hőség: tűrhetetlen. Téma: súlyos. Háború és béke között – a hidegháború peremén. 

Meghívottak: Martonyi János (Magyarország volt külügyminisztere), Szilágyi Zsolt (az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke), Brenzovics László (a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke), Szapáry György (Magyarország washingtoni nagykövete, a Magyar Nemzeti Bank főtanácsadója), Cristian Pârvulescu (politológus, újságíró), Gulyás Gergely (az Országgyűlés alelnöke). Moderátor: Németh Zsolt (az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke.

A moderátor jó reggelt kívánt egy óra tíz  perckor, és gratulált, hogy ennyien összegyűltünk ezen a - tusványosi időszámítás szerint - korai órán. Tényleg sokan voltunk, telt ház előtt ment a beszélgetés.

Németh Zsolt egyenest a téma közepébe dobta a bombát.

Háború van Európában.

A stabil, optimista korszaknak vége. Hidegháborús szelek fújnak. Nyilván más a helyzet, mint a hidegháború idején, de az instabilitás bizony ugyanaz. A nagy kérdések a követezők. Mi ennek a háborúnak a globális üzenete? Mi a nyugati közösség feladata ebben a helyzetben? Milyen viszonyt lehet kialakítani Oroszországgal? Hogyan hat az említett instabilitás a mi térségünkben? Mi a helyzet Ukrajnával? És hogy áll mindehhez Magyarország, Románia, illetve a határon túli (inneni) közösségek? Mi jöhet a süketek párbeszédének korszaka után? A labdák ott pattogtak az asztalon, a meghívottak mindegyike kedve és szakértelme szerint válogathatott közülük.

Martonyi János nyitotta a sort. És mellőzni kívánta a felvezető viccet, tekintettel a helyzet súlyosságára. Mert a helyzet valóban súlyos. Új és váratlan biztonságpolitikai környezet alakult ki, amire a világ nem készült fel, ahogy ez a váratlan történések esetén lenni szokott. A zsigeri kérdés természetesen ez: mi lesz? Hidegháború? Netán melegháború? Az ex-miniszter által beidézett bon mot szerint szerint jósolni nem könnyű, különösen, ha a jövőről van szó. És csak a derűlátó forgatókönyvet vázolta. Miszerint kialakulófélben van egy bizonyos

globális megegyezési kényszer.

Az elmúlt hetekben két olyan esemény is történt, amelyek ezt látszanak igazolni. Az egyik a nagyhatalmak megállapodása Irán atomprogramjának leépítéséről. Dönteni kellett. Mi a veszélyesebb: a szunnita (ISIS) vagy a síita (iráni) fundamentalizmus. Nos, a nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy az előbbi, ezért megegyeztek az utóbbival. A megállapodásnak meglesz az eredménye: hamarosan jó sok iráni kőolaj és földgáz jelenik meg a világpiacon. A másik jelentős megegyezés a Grexit elmaradását eredményezte. 

Ezek a megállapodások, egyezségek nyilván nem kedveznek Oroszországnak. Oroszország nem örül, ha iráni kőolaj és földgáz ömlik a világpiacra. És nem örül annak sem, hogy Görögország bent maradt az EU-ban. Pedig megpróbált odahatni, de ez a befolyás nem volt sikeres. Mint ahogy az orosz befolyás szemmel láthatólag Ukrajnában sem sikeres. Bár Oroszország taktikai szempontból erős játékos, Martonyi szerint Putyin számára Ukrajna elveszett.

Na de az ilyen nagy megegyezésekhez dilemmák is járulnak. A pragmatikus politika egyik alapelve, hogy a megegyezésekhez hozzátartozik

a befolyási övezetek kialakítása

(ld. vesztfáliai béke, bécsi kongresszus, Versailles stb.) Viszont ott van egy másik alaptétel is: a nemzetek szent és sérthetetlen önrendelkezési joga, ami Közép-Európára nagyon is jellemző. És akkor most jön az igazi közép-európai dilemma. Az rendben van, hogy a nemzetállamoknak van önrendelkezési joguk. De mi legyen a többnemzetiségű államok különböző nyelvi, etnikai közösségeivel? (Martonyi a maga részéről nemigen használja a nemzetállam szót.) Az orosz-ukrán konfliktus is erről szól. El kell fogadni a többnemzetiségű államokban élő közösségek önrendelkezését, mert ez esetben sokkal stabilabbá válik az állam maga. És ily módon elkerülhető lenne a nehéztüzérség megjelenése Európa közepén. Martonyi szerint tehát elengedhetetlen a konfliktus kulcsszereplőinek (Ukrajna, Oroszország, Európa, Amerika) megállapodása.

A moderátor ezek után Cristian Pârvulescunak adta át a szót, aki azzal kezdte, hogy a világnak globális geopolitikai válsággal kell szembenéznie. De a helyzet bonyolultabb, hiszen betársul a szociális válság, a gazdasági, politikai, ökológiai, no meg a demokrácia válsága. Tehát valójában

a globalizáció szülte rendszerválságról beszélhetünk.

A válság pedig rossz tanácsadó. A legkülönfélébb félelmek (ld. nemzeti, etnikai stb.) melegágya. A terrorizmus is a válság folyománya. Könnyű megmagyarázni, de egy baj van azért vele: nehéz legyőzni.

Bebizonyosodott, hogy az amerikai-szovjet bipoláris, majd a Szovjetunió széthullása után az Amerika uralta monopoláris rendszert követő multipoláris struktúra nem működőképes. A felzárkózó gazdaságok leszállóágon mozognak. Oroszország gazdasága egyetlen katasztrófa, Kínáé szintén alapjaiban rendült meg (ld. a nemrég bekövetkezett tőzsdekrachot), hogy a brazilról ne is beszéljünk. A gazdasági fejlődés nem folytatható abban a ritmusban, ahogy azt egyesek elgondolták.

Ami a román-orosz viszonyokat illeti, azok mindig is feszültek voltak. Most pedig, hogy Románia ismét előhozta a Moldovával való egyesülést, ugyanakkor Băsescu elnök a rá jellemző böszme módon többször is beszólt Oroszországnak, különösen azok. Viszont Románia nem fél az oroszoktól, hiszen ott van a NATO meg az EU a háta mögött. Persze az ukrajnai helyzet megoldása éppen most nem olyan egyszerű, hiszen Amerika 2016-ban választásokra készül, ezért nagyon óvatosan kezel minden külpolitikai kérdést. Viszont a NATO-csapatok romániai jelenlétének szimbolikus üzenete van mind Oroszország, mind Moldova fele. Ami derűre ad okot: Pârvulescu szerint is az egyetlen járható út a konfliktus békés megoldása.

Ezután Szapáry Györgyhöz került a mikrofon. Az amerikai nagykövet a világ kihívásait a technológiai és információs forradalomhoz kapcsolta. Szapáry szerint vannak országok, amelyek gyorsabban felzárkóznak a technológiai forradalom vívmányaihoz, míg másoknak ez lassabban sikerül. Négy kategóriát lehet elkülöníteni ebben a tekintetben: az elsőbe azok az közösségek tartoznak, amelyek a technológiai innovációk gazdái. Ők fejlődnek a leggyorsabban. A második kategóriába tartozó közösségek gyorsan átveszik az innovációkat. A harmadik kategóriások lassabban. A negyedik kategóriások elzárkóznak az átvételtől.

Az EU nem innovatív közösség,

és lassabban is veszi át az innovációkat, mint például Kína vagy Japán.

A másik idevágó probléma az, hogy az innovációkat átvevő közösségek mihez kezdenek velük. Sajnos vannak olyanok – például a terrorista közösségek –, amelyek harcra használják az információt. Elég, ha megnézzük az új atomhatalmakat: Észak-Korea és Pakisztán nemigen nevezhető demokráciának. Líbia és Dél-Afrika különböző okokból lemondott az atomfegyverekről. Irakot és Szíriát megakadályozták ebbeli törekvéseikben. Végül Iránnal sikerült megállapodni. Oroszország is ilyen felzárkózó közösség. Viszont Putyin elnöknek nagyratörő tervei és területi igényei vannak. Ezzel kell most számolni. Ebben a tekintetben Amerika tévedett. Gyorsan meg akart állapodni Oroszországgal. Viszont Obama elnök  (Clinton, Reagan és más amerikai elnökökkel ellentétben) inkább a belpolitikára összpontosított, a külpolitikát meg enyhén szólva elhanyagolta. Ezt persze Oroszország azonnal kihasználta, és most itt állunk.

Ezt követően Szilágyi Zsolt „kapta kézbe” a mikrofont. És megnyugtatta közönségét, hogy ő sem hisz egy újabb hidegháborúban. Igaz, hogy szerte a világban vannak lokális fegyveres konfliktusok, viszont a nagyhatalmaknak nem áll érdekükben ezeket tovább terjeszteni. Ami Oroszországot illeti, az ő érdeke

a helyi konfliktusok gerjesztése és fenntartása,

ugyanis ezáltal az ő pozíciója erősödik. 

Mit tehet egy ilyen helyzetben az Európai Unió, hiszen a konfliktus a határai mentén zajlik. Az EU komoly válságban van, tekintettel arra, hogy egész működését a profitra alapozta. Az Unió képtelen fennmaradni, ha az őshonos kultúrák, közösségek feláldoztatnak a profit oltárán. Ha megnézzük a magyar-román viszonyokat, majdnem ugyanazt látjuk. 90 és 25 év után még mindig arról beszélünk, hogy a nemzeti érdekek mentén kell rendezni a magyar-román kapcsolatokat. Bukarest gyakorlatilag 25 éve tagad az autonómiáról szóló mindenféle érdemi vitát. Márpedig így nem lehet stabilitásra törekedni. El kell fogadni egy másik közösség önrendelkezési jogát. Ahogy az európai autonomisták fogalmaznak:

Európának egy belső bővítésen kell keresztülmennie.

Ami annyit tesz, hogy Európának, az európai közösségeknek igenis el kell fogadniuk, hogy újabb autonóm régiók jönnek létre. 

Sajnos ezen a ponton a hőség elviselhetetlenné vált jelen szöveg szerzője számára, ezért ezekkel a felemelő gondolatokkal elhagyta a hidegháborús diskurzus poklát.