Spiró György Váradon: Gorkijtól a közéleti szerep (nem) vállalásig

Hosszas előzetes dokumentálódás után is lehet rossz regényt írni – mutatott rá az írói lét buktatóira Spiró György Nagyváradon, ahol az immár hetedik alkalommal megrendezett Könyvmaraton díszvendégeként legújabb kötetét, a Diavolinát mutatta be az érdeklődő közönségnek.

A Várad folyóirat, a Holnap Kulturális Társaság és a Szigligeti Színház által közösen szervezett, csütörtöktől szombatig tartó rendezvény pénteki napján a Szigligeti Színház nemrég felavatott stúdiójában megtartott kötetbemutatón mindez annak kapcsán hangzott el, hogy Spiró rendszerint hosszas és alapos előtanulmányokat folytat egy-egy regénye megírása előtt, de a Diavolinához még az átlagosnál is többet kellett dokumentálódnia.

Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy rossz regényről lenne szó, sőt – már a témája is érdekes, hiszen a világirodalom egyik ikonikus figurájáról, Makszim Gorkijról szól.

És hogy miért éppen róla? Nos, mint a moderátor, Kőrössi P. József felvetése nyomán kiderült, Spiró György két és fél írót tekint példaképének: egyikük maga Gorkij, a másik pedig szintén egy orosz író, Andrej Platonov, aki a magyar közönség előtt alig ismert, rá azonban olyan hatással volt, hogy egyik művét, a Dzsán című regényét idézte is Az ikszek című művében. „Ezt hívják tradíciónak” – jellemezte ironikusan a „lopást”. (Hogy ki az a „fél” író, aki még abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Spiró példaképe lehet, az sajnos nem derült ki).

A továbbiakban érdekes anekdotákat ismerhetett meg a közönség Gorkij életéből, aki a cári időkben Leninék szimpatizánsaként, ismert írói minőségében élettársával – orosz megfogalmazás szerint „polgári feleségével” -, Marija Fjodorovna Andrejevával nemzetközi ismertségét kihasználva többek között az általa az ottani kapitalista életforma miatt azonnal és visszavonhatatlanul meggyűlölt Egyesült Államokban is gyűjtött neki, illetve a pártjának pénzt – hogy aztán rendszerellenes bírálatai miatt éppen Lenin ültesse fel őt a „filozófusok hajójára”, amelyen a bolsevik rendszerrel szemben álló neves értelmiségieket küldték emigrációba.

A csavar mindebben az volt, hogy korábbi, Leninnel való szimpatizálása miatt alig akarták őt befogadni Nyugaton – Franciaországban és Csehszlovákiában például olyannyira bolseviknak tartották, hogy szó sem lehetett a letelepedéséről. Végül – a szovjet illetékesek közbenjárására! – a pályafutását szintén szocialistaként kezdő Mussolini fogadta be őt. Büntiből azonban nem az általa nagyon kedvelt Capri szigetén telepedhetett meg – ahol még a cári időkben, szintén emigrációban töltött szép éveket –, hanem a közeli Sorrentóban, ahova átjártak korábban szerzett olasz halász barátai – hogy aztán hithű fasisztaként jelentsenek róla a hatóságoknak.

Kiderült az is, hogy tüdőbaját a sztálini rendszer által kiküldött legjobb szovjet orvosok próbálták gyógyítani – amivel nem járt a legjobban, mivel a dokik szakmai féltékenységből rendszerint egymással teljesen ellentétes gyógymódokat javasoltak a neves páciens számára. Már amellett, hogy ők is jelentettek róla. Mint ahogy azt is megtudhattuk, hogy a Szovjetunióba a húszas évek végén mégis visszatérő Gorkij levelezésében rendszerint nem csupán személyes meggyőződésből dicsérte a szovjet rendszert, hanem azért, mert tudta, hogy leveleit a cenzorok is szorgalmasan olvassák.

És akkor a Diavolináról

És ha már orvosok: mindennek a jelentősége az, hogy a megjelenés előtt jelentősen megkurtított regény – Spiró szerkesztője tanácsára a kézirat közel egyharmadát, amelyek zömmel Gorkij műveiből származtak, kihúzta – mesélője a Gorkijék korábbi cselédjéből lett, és őt Caprin is ápoló orvosnő, Olimpiada Csertkova, becenevén Lipa, akit az ördög orosz megnevezését idéző vezetékneve miatt becéznek Diavolinának. Ő, akárcsak a regényben előforduló többi szereplő, valós személy volt, aki Gorkij szeretőjeként is „működött.” Lipa, azaz Diavolina személye azért vált ennyire központi figurává, mert már Gorkijék cselédjeként, kenyéradó gazdáit útjaikon kísérve megismerkedett az orosz kulturális élet krémjével.

(Kis színes: Spiró büszke volt az általa alkotott Diavolina becenévre. Később aztán azzal szembesült, hogy ezen a néven már létezik egy pizzafajta. „Ez rosszul esett” – ecsetelte a hírrel kapcsolatos érzéseit).

A mű főhősének politikai szerepvállalása kapcsán kiemelte, hogy azokban az időkben, amikor éppen a rendszer kedveltje volt, hihetetlen befolyásra tett szert – például képes volt bizonyos ismerőseit kihozni a lágerekből, mint ahogy arra is, hogy emberek millióinak életét mentse meg, amikor az 1921-22-es éhínség idején a Pomgol nevű szervezet révén, nyugati kapcsolatait is kihasználva külföldi élelmiszersegélyeket szerzett. Emellett azt is elérte, hogy a Gulag szigetvilágban Szolzsenyicin által is „megénekelt” Szolovki láger vezetőit főbe lőjék – miközben ő alapvetően pozitív hangnemben számolt be az ottani tapasztalatokról. (Amiért Szolzsenyicin nem épp a leghízelgőbb hangnemben írt róla – jegyezzük meg.)

Mindezek kapcsán Spiró felhívta a figyelmet: Gorkij ugyanolyan volt, mint Az áruló című regényének főhőse, akinek gyakorlatilag nem volt lelkiismerete, ezért aztán ezt tartja az első igazi egzisztencialista regénynek, amely évtizedekkel megelőzte a műfaj egyik legnagyobb mesterének tekintett Camus-t.

Egy nem közéleti szereplő

A továbbiakban Spiró közéleti szerepvállalásáról is szó esett – amiről az író által elmondottak alapján az derült ki, hogy tulajdonképpen nincs is. Az apropó a Jönnek című, sok vihart kavart, 1984-ben írt verse volt, amely ezekkel a halhatatlan sorokkal kezdődik:

„Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,
füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból.”

Nos, Sipró közölte: már 19 éves korától tudatosan távol tartja magát a politikától, ezért az általa ismertetésre érdemesnek ítélt irodalmi műveket is úgy válogatta ki, hogy azokat politikai, ideológiai alapon egyik oldal se vallhassa a magáénak. Mindazonáltal van véleménye a körülötte zajló történésekről, de azt – saját megfogalmazása szerint – nem tekinti politikai állásfoglalásnak, örök érvényű igazságnak, csupán Spiró György magánvéleményének. (Más kérdés, hogy a közismert írók, népszerű személyiségek véleményét a nyilvánosság általában úgy értékeli, hogy többet nyomnak a latban, mint mondjuk Gipsz Jakab furat- és palástcsiszoló politikai véleménye. Vagyis Spiró állásfoglalásai mindig nagyobb figyelmet váltanak ki, és politikai nézettől függően fontosnak, mérv- és irányadónak, illetve ellenszenvesnek, megvetendőnek tekintik őket. Tehát az egyik oldal akkor is a zászlajára fogja tűzni, a másik meg az idegenszívűség megtestesüléseként tekint rá, ha ő csak „magánvéleményt” fogalmaz meg a nyilvánosság előtt – jegyzi meg ismét a tudósító).

A Gorkij-mű fogadtatása kapcsán fölmerült, hogy Krausz Tamás történész elképesztően durván földbe döngölte a regényt. „Ezen csodálkoztam is egy kissé, de tulajdonképpen azért van, mert Krausz Lenin-hívő, én meg nem vagyok Lenin-hívő” – summázta Spiró, hogy a kommunizmus iránti elkötelezettségét ma is nyíltan vállaló történész műbírálatában miért lett belőle „a jelenlegi rendszer seggnyalója”, illetve „náci”. Kifejtette: nem szereti az ideologikusan gondolkodó embereket, hiszen az ideológiát, amelyben hisznek, előbb-utóbb vallásos tisztelettel övezik, és nem hajlandóak elfogadni az ellenvéleményeket.

Annak kapcsán, hogy korábban úgy fogalmazott: Magyarország a periféria felé sodródik, kisebb geopolitikai elemzést hallhattunk Spirótól. Mint kifejtette, Magyarország a világ sorsát irányító gazdasági és katonai nagyhatalmakhoz képest jelentéktelen.

Mindazonáltal a nyugati, vagy legalábbis az általa befolyásolt közép-európai (bár ezt a meghatározást annak politikai tartalma miatt nem kedveli, lévén hogy azt az ortodox Kelet-Európával, illetve Balkánnal szemben fogalmazzák meg) hagyománykörhöz tartozik, ahol az értelmiség a kisnemességből alakult ki, miközben a Balkánon a papi rétegből.

Így míg nálunk a család a kisnemesi birtokok szétosztása révén már korábban elkezdett szétesni, a Balkánon még mindig fontos összetartó erő, és a kommunista államhatalom szétesésével a gazdasági hatalmat családi, klán- és törzsi alapon szerveződő maffiák ragadták magukhoz, amelyeknek a mai napig sem érdekük az erős központi államhatalom megszilárdulása. És a jelek szerint ez kezd begyűrűzni Magyarországra is – állapította meg Spiró, aki a rendszerváltás kapcsán megjegyezte: azért érezzük úgy, hogy félresiklott, mert 1989 előtt csupán néhány tucatnyi értelmiségi ellenálló volt, akiknek nézetei nem szivárogtak le a néphez – miközben Lengyelországban a Szolidaritás révén igen. Ezért ők olyan energiát és erőt merítettek ebből, amely nyomán másképp fejlődött az ottani társadalom – ez az energia azonban épp mostanra kezd kimerülni, ezért Lengyelország is kezd ugyanoda jutni, ahová a többi posztkommunista ország. Legalábbis ezt mutatják a jelenleg ott tapasztalható politikai állapotok – összegzett Spiró.

Akinek ezen, kissé borús zárszava sem tántorította el attól a népes hallgatóságot, hogy megrohamozzák a könyves standot, és az utolsó darabig megvásárolják a Diavolina Váradra hozott példányait, hogy dedikáltassák azokat a szerzővel.

De a Könyvmaraton nem csak Spiróról szólt

A Könyvmaraton amúgy csütörtökön délután kezdődött az Illyés Gyula könyvesboltban, ahol többek között Simonfi István Hangulattan című kötetét mutatta be Demény Péter. A pénteki napon aztán Eperjesi Noémi kiállítás-megnyitóját követően Demény Péter Kolindárium című kötetével is megismerkedhetett a közönség,a Svédországban élő költőnő, Athena Farrokhzad Fehérfehéren című kötetét az egyik fordító, Sall László mutatta be, majd szombaton többek között a Nem magyarul magyarok című riportkötetet, brassói könyvújdonságokat, illetve Forgách András Valami fiatal szélhámos című novelláskötetét is megismerhette a nagyérdemű, hogy aztán Demény Péter Királynő című darabjának Novák Eszter rendezte, a Szigligeti Színház művészei által előadott felolvasószínházi változata zárja az idei rendezvényt.