Beszabadultunk a váradi római katolikus püspöki palota borospincéjébe (FOTÓK)

Talán nincs is olyan nagyváradi, legalábbis a 25 évesnél idősebb korosztályból, aki életében legalább egyszer ne járta volna be keresztül-kasul a római katolikus püspöki palota hatalmas barokk épülettömbjét – ha másért nem, azért, mert hosszú évtizedekig abban működött a Körösvidéki Múzeum.

És persze – éppen azért, mert múzeumként működött – bizonyára számos máshonnan érkezett turista is fölkereste már az épületet, amely a városi legenda szerint 365 ablakkal rendelkezik, így a püspök minden nap más ablakon nézhet ki, már ha nincs jobb dolga.

Ez persze nincs így: a nagyváradi egyházmegye mindenkori vezetőjének meg kell elégednie rongyos 282-vel. Bizonyára szégyelli is magát érte püspöktársai előtt.

Amióta azonban a püspökség hosszas pereskedés után 2004-ben visszakapta az ingatlant, az egyszerű polgárok csak ritkán látogathattak el az épületbe, hiszen a múzeum lassan, de biztosan kiköltözik onnan – ha minden igaz, néhány hónapon belül végleg átcuccol a Magyar Királyi Honvéd Hadapródiskola egykori épületébe, addig pedig még fizeti a bérleti díjat az egyháznak –, a műtárgyakat pedig már rég becsomagolták, sok látnivaló így nem volt.

A püspökség azt már korábban közölte, hogy amint kellő mennyiségű helyiség felszabadul a 18. század második felében épült ingatlanban, hozzá kíván kezdeni a restauráláshoz. Ehhez azonban hatalmas összeg szükséges, ám mivel egyházi jellegű épületről van szó, az Európai Unió nem finanszírozta volna a teljes felújítást, még úgy sem, hogy az ingatlan jelentős részében közösségi tereket kívánnak kialakítani. Ekkor lépett közbe a magyar kormány, amely tavaly közölte: 1,948 milliárd forinttal támogatja az épület felújítását.

Amely ennek nyomán ezelőtt két hónappal el is kezdődött, csütörtökön pedig a sajtó képviselőinek is megmutatták, hogyan állnak a tervek szerint összesen három évig tartó munkálatok.

Püspök idegenvezetői szerepben

Idegenvezetőnkül nem kevésbé illusztris személyiség szegődött, mint maga Böcskei László megyés püspök, valamint a munkálatok megtervezéséért, illetve kivitelezéséért felelős építész szakemberek, Emődi Tamás és Matuz Zsolt.

Az már a palota épületébe belépve egyértelmű volt, hogy gőzerővel dolgoznak odabent, ugyanis a kezdeti, néhány perces püspöki felvezetés alatt a „zenei aláfestést” munkagépek, fúrók és egyéb szerkezetek zaja biztosította.

Böcskei László azonban nem zavartatta magát, és elmondta: az épületet rendeltetéseit úgy szeretnék kialakítani, hogy a püspöki rezidenciaként való funkcionálása mellett folyamatos interakcióban legyen a város polgáraival, és ennek az is részét képezi, hogy már a felújítási munkálatokról is folyamatosan tájékoztatják őket.

Így aztán a megjelent közel húsz újságírónak – a helyi média, valamint a budapesti és a bukaresti sajtó váradi tudósítóiról van szó – munkavédelmi sisakot és láthatósági mellényt kellett öltenie, majd a hasonló szerelést magára öltő megyés püspök és a két építész nyomában elkezdtük a merülést a felújítási munkálatok mélyére.

És ezt alapvetően szó szerint is kell érteni, először ugyanis leereszkedtünk a borospincébe, mivel többek között az épület alapjainál kezdődött el a munka. Útközben azért Emődi Tamás még elmondta, hogy a tetőzet felújítása során kiderült, nem csupán a 60-as évek végén, a múzeummá alakításkor, hanem a 19. században is végeztek rajta felújítási munkálatokat, ámde nem szakszerűen, így megbontották a 18. századi fedélszék egységét. Ezeket a betoldásokat azonban most eltüntetik.

Az is meglepetésként érte az illetékeseket, hogy kiderült: a földszinti ablakok kerete kőből készült, amit később – vélhetően a korrózió elleni védekezés céljával – levakoltak.

Gigászi borospince, még gigászibb hordó

Mármost jelen sorok szerzője járt már néhány borospincében, ekkorában azonban még soha. Közel hatméteres belmagasságával ugyanis akár kisebb repülőhangárként is funkcionálhatna, már ha valakinek az jutna eszébe, hogy a föld alatt tároljon vadászgépeket.

A nagyváradi püspökség annó Magyarország egyik leggazdagabb egyházmegyéje volt, jövedelmeinek jelentős része pedig a borkereskedelemből folyt be – tudtuk meg Emődi Tamástól. A palota kommunisták általi 1947-es ellopását – amit eufemisztikusan államosításnak szokás nevezni – követően aztán többek között a Vinalcool nevű vállalat tárolta borait a pincékben, de több mint két évtizede ők is kiköltöztek. Így aztán a hatalmas belmagasságú, összesen több száz méteren futó folyosólabirintus kihasználatlanul állt, csak néhány óriási hordó szomorkodott benne szárazon.

A felújítási munkálatok egyik első lépését az jelentette, hogy ezek nagy részét szétszedték, és mivel kiderült, hogy kitűnő minőségű, jól kiszáradt faanyagról van szó, úgy döntöttek, hogy a palota padlóit burkolják majd velük.

Meghagytak azért látványosságként néhány hordót is, ezek között pedig akad egy igazi monstrum is: a 19 540 literes gigászban egy nagyobb gépkocsi is kényelmesen elférne.

Megkérdeztük Böcskei Lászlót, hogy a felújítást követően is hasznosítják-e majd borospinceként az alagsort. A püspök a Főtérnek elmondta: egy részét valószínűleg, de mivel hatalmas területről van szó, egyéb rendeltetéseket is szánnak neki. Így például rendezvénytermet is kialakítanak, de múzeumi rész és esetleg vendéglő is lehet majd ott.

Útban kifelé a pincéből Emődi Tamás még elmondta: a téglafalak megerősítését, a repedések betömését követően ide is könnyebb lesz majd lejutni, mivel az épületbe felvonót is tervezett, amellyel minden szint bejárható lesz majd.

A hátsó udvar is megújul

A túra ezt követően a palota hátsó udvarán folytatódott, amely hosszú ideje elhanyagolt. A látvány siralmas: a 70-es években kialakított teraszos betonfeljárók és az amfiteátrum magabiztosan, graffitikkel borítva rohad, és a lehangoló képet a legkevésbé sem javítják a palota parkjának kerítésén túl magasodó szocreál paneltömbök.

Böcskei László azonban megnyugtatott: ennek a felújítását is tervbe vették, és bár ez már a magyar kormány által biztosított finanszírozásba nem fér bele, egy másik projekten is dolgoznak a rehabilitálása érdekében.

Amúgy rákérdeztünk Emődi Tamásnál, mennyi lehet igaz abból a váradi városi legendából, miszerint ezt a részt a palota háta mögött azért alakították ki úgy, mintha ez lenne a főbejárat, mert nem szerették volna, hogy a Váradra látogató diktátorpár, a rossz emlékű Nicolae és Elena Ceaușescu a valódi főbejárat felé tartva azzal szembesüljön, hogy ott áll mellette a hatalmas, kéttornyú bazilika, és esetleg azonnal parancsot adjon a ledózerolására. Ő azonban ezt – miközben persze ő maga is sokszor és sokaktól hallotta a sztorit – nem tudta megerősíteni.

Ezt követően bekalauzoltak a palota épületébe, ahol két hete már a restaurátorok is dolgozni kezdtek. Aki annó sokszor járt már a palotában, megszokta, hogy a falak hófehérek. Csakhogy – mivel, mint említettük, az ország egyik leggazdagabb püspökének palotájáról van szó – ez az építést követően, illetve az államosításig egyáltalán nem így volt. Falfestmények és falikárpitok borították a falakat, igazi barokk színpompa nyűgözte le az ide látogatót.

A restaurátoroknak most iszonyatos pepecsmunkával, gyakorlatilag centiméterenként kell lekaparniuk a vakolatrétegeket az eredeti festményekről, a restaurálási munkálatokat ráadásul az is nehezíti, hogy a falak levakolásakor barbár módon belefaragtak a festményekbe, hogy az új vakolat stabilabban tartson.

Az egyelőre kérdéses, hogy hány teremben lehet majd teljes mértékben helyreállítani a festményeket – ez annak is függvénye, hogy milyen és mennyire értékes, illetve milyen mértékben helyreállítható alkotásokra bukkannak még a vizsgálatok során.

Ennyi derült ki a püspöki palota csütörtöki bejárásakor. Annyi bizonyos, hogy hatalmas mennyiségű munka van még hátra, de három év múlva egy igazi, közép-európai egyházi és kulturális komplexum várja majd a látogatókat – mert a közönséget a jövőben sem kívánják majd kizárni abból az élményből, hogy belülről is megcsodálhassa az épületet.

Mi már alig várjuk.