A Sting-koncert? Az jó volt, ja…
Másodszor lépett fel Kolozsváron Sting. Megírtuk.
Egy koncertélményt nem lehet leírni.
Ezen gondolkodom, amikor kijövök a kolozsvári sportcsarnokból, ezernyi friss benyomással, és eszembe jut, hogy mindezt másnap valahogy meg kellene fogalmazni. De mit? Azt, hogy – már elnézést de – kurva jó volt a Sting-koncert? Hát igen, igen, fölöttébb magasröptű fogalmazvány, újságírókám…
Inkább egy kicsit még hagyom, hogy csak úgy hasson rám az egész. Azok az ezerszer hallott dalok, amiket még a nagyik is elkezdenek dúdolni, ha meghallják a rádióban, mert egyszerűen nem lehet őket nem dúdolni, és amik egyszerűen nem hajlandók elkopni, mert van bennük valami egyedi. Közben hallgatom a többieket, akiknek nem kell másnap írniuk a koncertről, így egyszerűen és könnyedén megosztják a benyomásaikat.
Az az alt gitár a Fields of Goldban, mekkora ötlet volt már – ilyeneket mondanak. Ez a faszi sokkal jobban néz ki mint a fia (Joe Sumner, aki „előzenekarként” néhány saját dalt játszott apu koncertje előtt egy szál gitáron, de sajnos nem olyan tehetséges, mint apu). Pedig már hetvenéves. Igen, de nutricionistához jár. Napi nyolc kilométert fut. Nem iszik. De mekkora zenészei vannak. Megengedheti magának, megszedte magát az Every Breath You Take-ből. Nyert egy talicska Grammyt. Ő legalább megérdemli.
Ilyenek hangzanak el.
Meg olyanok, hogy mégis hogy lehet már a koncert legelején elsütni akkora slágereket, mint a Message in a Bottle, meg az Englishman in New York.
És hogy lehet, hogy az utóbbi (az összes!) ennyi idő után is olyan elemi erővel tud megszólalni. Úgy, hogy még mindig érvényesek, nem egynyári slágerek, amik kimennek a divatból az aktuális ruhatrenddel együtt (teszi hozzá valaki – vagy én gondolom – vagy is-is).
Hogy mekkora szám még mindig, 40 év után is a Roxanne.
Hogy milyen tökéletes levezetés, koncertzárás volt a Fragile (amivel egyben az Ukrajnában zajló „hülye” háború ellen is tiltakozott).
A váltásai lepnek meg minden alkalommal, hogy mennyire jó ízléssel építi fel a dalait, és a refrén vagy a bridge vagy a B rész vagy a C rész mennyire kinyitja az egészet. Mennyire beránt. Ez a „faszi” tényleg ért ahhoz is, hogy mi hat a közönségre, meg ahhoz is, hogy mi a zene.
Közben persze megy a sztorizgatás.
Például, hogy annak idején a Police (ezzel a zenekarra futott be Sting) másik két tagja, Stewart Copeland dobos és Andy Summers gitáros egyszerűen nem akarta felrakni a
">Synchronicity albumra az Every Breath You Take-et, mert túl gagyinak találták. Le is mondtak a szerzői jogokról, Sting pedig – aki meggyőzte őket, hogy elfér az a szám is az albumon – vastagra kereste magát belőle. Hogy a zenekar másik két tagja még mindig metróval ment a koncertekre, miközben Sting – aki a szerzői jogok nagy részét birtokolta – már Ferrarival. Biztos arrogáns. Biztos nem arrogáns. Jógázik. Meditál.
A lényeg viszont az, hogy ennyi idő után még mindig újra és újra ki tudja találni magát. Hogy a dalai nem évülnek el, és minden egyes koncerten meg tudnak lepni – persze azért is, mert fantasztikus zenészekkel dolgozik együtt, és mindig beépítenek néhány váratlan csavart, kikacsintást a jól ismert slágerekbe.
Mit mondhatnék még? Hölgyeim és uraim: Sting.
A radikalizálódott elitek populizmusáról
Fall Sándor
„És a gondolkodó élet csendben átadja helyét a fanatikus és a zombi iszonyú és nevetséges szembenállásának.”
Visszatérés önmagunkhoz – mit tanulhatunk Erdélyben egy amazóniai kultúrától?
Sánta Miriám
Gondolkodás egy amazonasi fejével az erdélyi magyarság visszhangkamráiról.
Ilyen volt jezsuitának lenni a 20. századi Romániában
Sólyom István
Minden az egység illúziójával kezdődött, ami végül megvalósult, de nem úgy, ahogy azt tervezték – derül ki Bánkúti Gábor történész kolozsvári előadásából.
A kozmosz megállt a Bánffy-kastélyban és kilökte magából az ősmagyar sámánpunkot
Szántai János
A magyar zenetörténet legendás csapatát láthatta bárki, aki elzarándokolt Bonchidára az idei TIFF-en. És hej, micsoda hangattakot produkált az 50 éves Vágtázó Halottkémek.
