Jelen szöveg a Libertatea oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség (is) adta.
A szülők jól tudják azt, amiről a kormányzatnak láthatóan fogalma sincs. Ez egy válságos, nagyon válságos helyzet. Szükségállapotban vagyunk a totális vesztegzár kellős közepén. Ez a helyzet egy sor gondot vet fel. Ezek egyike az oktatási rendszerrel kapcsolatos: mit kezdünk ebben az időszakban az oktatással? Az Oktatási Minisztérium ezzel a megoldással állt elő: távoktatás.
Személy szerint fenntartásom van mindazzal szemben, ami távoktatással és otthonoktatással (homeschooling) kapcsolatos. Vagyis nem ellenzem ezeket az oktatási formákat, de azt hiszem, csak segítői, kiegészítői lehetnek a klasszikus kollektív, csoportos, élő oktatási rendszernek. Ám ebben a válságos helyzetben mentőmegoldások lehetnek.
A nagy gondot viszont valami más jelenti:
ebben a pillanatban senki sem tudja pontosan, mit kell távoktatás alatt érteni. Jelen pillanatban nemcsak egy közös és jól kidolgozott műszaki, logisztikai platformmal, de egy világos alappal sem rendelkezünk az ehhez az új kihíváshoz igazított elvekről, szabályokról, tantervről, oktatási és értékelési rendszerről. Gyakorlatilag nincsenek közös szabályok és elvárásokat tartalmazó szabályozott keret.
Sőt: még erre az új helyzetre kiképezett személyzetünk sincs. Ezen a téren mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Távol áll tőlem a gondolat, hogy a tanári testületet hibáztassam: ellenkezőleg, most ez menti a helyzetet, a szülőkkel együtt. Ami jelen pillanatban van: totális improvizáció és folyamatos alkudozás a tanárok, szülők és diákok között. Egyfajta „mindenki a saját szakállára, amire képes”.
A dolgok az esetek nagy részében klasszikus menetrend szerint zajlanak: a tanárok elektronikus postán, a szülőkkel kialakított Whatsapp-csoporton vagy a „google classroom”-on keresztül elküldik a gyermekeknek a tankönyvoldal, a lecke digitalizált változatát. A szülő kinyomtatja és a gyermek kitölti, majd a szülő elküldi a tanárnak. Vagyis egyfajta „régi iskola” új kontextusban, de osztálytársak, osztály és tanárok nélkül. Csak a szülők jelenlétében zajlik a munka, akiknek padlón az idegeik, hiszen a munkahelyükkel kapcsolatos feladataik mellett most egyidejűleg a leckékkel is foglalkozniuk kell. Ellenőrizniük kell az elektronikus postafiókot és a számos szülői csoportot, nyomtatniuk, magyarázniuk, válaszolniuk, ellenőrizniük, küldeniük kell, és még sok minden egyebet. Többségük alig tíz napnyi „távoktatás” után már kimerült, pattanásig feszülnek az idegek. De ebből is tanulni kell.
Azt már meg sem említem, hogy
a román oktatási rendszer jelenleg minimális mértékben sem rendelkezik
az új helyzetre szakszerűen kidolgozott oktatási anyagokkal: nincsenek online kurzusaink, szakszerű kiegészítő anyagaink a gyermekek számára és még banális tudományos ismeretterjesztő dokumentumfilmjeink sem. Szinte semmi: csak egy csomó „piaci”, marketingezett töltelékanyag, melyek semmire sem jók. Sokunknak más nyelvű anyagokhoz kell folyamodnunk. Mire dobtunk ki 30 éven keresztül annyi pénzt? Mire képzetük ki és újra a személyzetet? Nem nagyon világos. Itt szigorúan az állami oktatási rendszerre utalok.
A fő gond, ismétlem, azzal kapcsolatos, hogy az oktatási minisztérium még nem hozott létre egy új kontextushoz igazodó világos, koherens, közös szabályokat tartalmazó keretet. Ez pedig oda vezet, hogy minden totális káoszban zajlik.
A második dolog talán még súlyosabb. Egyre nagyobb szakadék jön létre azok között, akik hozzáférnek, illetve akik nem férnek hozzá egy terminálhoz, egy laptophoz, egy online hálózathoz. Ne feledjük, hogy ennek az országnak a fele falun és a szegénység küszöbén él. Az egyetemes és ingyenes oktatáshoz való hozzáférésnek szabállyá, nem pedig kivétellé kell válnia. Ezen óriási társadalmi rétegek számára az oktatás az egyetlen esély és az egyetlen társadalmi felemelkedési lehetőség, mely kivezetheti őket a szegénységből. Most mit csinálunk: még ezt az egyetlen esélyt is leromboljuk?
Mit kezdünk a falusi, szegény környezetben élő gyermekekkel,
akiknek nincs támaszuk, nem jutnak hozzá számítógéphez, hálózathoz, minimális oktatási infrastruktúrához, de még szülői támogatáshoz sem (egyes gyerekek szülei külföldön vannak, mások magatehetetlen nagyszülőkre maradtak, megint mások szüleinek olyan munkahelyük van, ahonnan nem maradhatnak ki) és így tovább. Az ő kizárásuk a minimális oktatásból azt jelentené, hogy még nagyobb szegénységre ítéljük őket, ami kolosszális társadalmi törésvonalat és szakadékot fog okozni.
Egyszerű a kérdés: tudjuk, hogy ebben az országban hány gyermeknek nincs hozzáférése számítógéphez és ehhez az online rendszerhez és mit kezdünk velük? Milyen megoldást kínálunk nekik? Van országos szintű statisztikánk? Van számukra programunk?
De nem akarom csak ezt a kormányzatot hibáztatni. A korábbi kormányok is ugyanolyan hibásak. De ez most fontos pillanat ezeknek a dolgoknak az újragondolására. Sürgősen.
U. i.: A Goethe Intézetben, ahol a gyermekem németül tanul, van ellenpéldánk: minden jól szervezett, jó logisztikával, az online rendszerhez tökéletesen illeszkedő kiegészítő anyagokkal. A kurzus csaknem két órájára a gyermekek mintha „belevesznének” abba a képzésbe. Van honnan tanulnunk.