Vasárnap ellátogattam az UrbanEye nevezetű kortárs kolozsvári filmfesztiválra, amely a városi kultúrához, közösségekhez kapcsolódó témákról kínált néznivalót. Nem mondom, hogy nem szoktam hozzá a kolozsvári fiatal középosztály flâneur-életmódjához, ami nap mint nap körülvesz, a kézműves (méregdrága) sörözők, újabbnál újabb (szintén méregdrága) kávézóláncok, burjánzó (zöldre mosott) betonrengetegek, (futószalagon tervezett) urbanisztikai innovációk okosvárosi hipszteriádájához. Mert bizony hozzászoktam, és el is hitette velem időnként, hogy ez jó. Kétségkívül vannak ennek pozitív hozadékai is.

Kolozsváriként azonban végignéztem azt is, hogy a dzsentrifikáció és a felülről irányított köztérhasználat hogyan nyer teret a városban,

és milyen kevés az olyan (esetenként eldugott) zöldövezet, amelyre még nem tette rá a kezét a közigazgatás. És milyen sok a lepukkant, építkezési törmeléktől és/vagy szeméttől hemzsegő terület, amire meg igazán rátehetné és elpucolhatná.

Az UrbanEye filmkínálatából a Giardinieri d’assalto (Outlaw gardeners– magyarul leginkább Gerillakertészeknek lehetne fordítani) című filmre voltam kíváncsi, amelynek apropóján három kolozsvári illetőségű, közösségi kertészettel és hasonlókkal foglalkozó szervezet képviselője is megjelent, hogy népszerűsítsék tevékenységeiket.

Általában szkepszissel jócskán fűszerezett érdeklődéssel szoktam fordulni a közösségi tevékenységekre való felbuzdításhoz és aktivizmushoz, mivel úgy tűnik, hogy a közösségi szolgálat, az együtt cselekvés, és főként a közterek használatához kapcsolódó problémák esetén az emberek általában arra várnak összegyűlve (már ha összegyűlnek), hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Vagy jobb esetben megcsinálják, amit kell, aztán a projekt magára marad érdeklődés hiányában. Emellett naiv vagyok és idealista (meg egyesek szemében lehet, hogy hipszter is), időnként viszont fellángol bennem is a remény némely meggyőződésem következtében, hogy lehet dolgokat másképp csinálni, s erre vannak még más vevők is. A fellángolás viszont nem elegendő – elég, ha csak megrögzött individualizmusunkra gondolunk.

A gerillakertészet mozgalomként indult még a hetvenes években, angolszász körökben, és a világ számos pontján meghonosodott alulról szerveződő, közösségi tevékenységként. A leggyakoribb gondolata a „város visszaszerzése”, az önrendelkezés és közösségi munka olyan helyeken, amelyeket magukra hagytak. Ezek lehetnek bebetonozott, elhagyatott telkek, elvadult terek, parkok, köztéri ágyások, kultiválatlan földes parcellák, lepukkant városrészek, lakótelepi kertek, vagy minden olyan köztéri elem, ahol adott esetben eléldegélhet egy növény – akár gondozással, akár anélkül, az időjárásra bízva. A gerillakertészek általában a szürke zónában mozognak: olyan helyekre ültetnek növényeket, zöldséget, fákat, ahol elvileg törvénybe ütközik, ugyanakkor a társadalom szemet huny felette, mert hát végül is kit (meg milyen rendőrt?) zavarnak a nyíló virágok, bokrok?

A legtöbben pedig nem kérdezik meg, ha kertészkedőt látnak, hogy van-e hozzá engedélye.

Ezt a gerillakertész-mozgalom kihasználja, ugyanakkor időnként mégis szembesül a törvény erejével – ilyenkor kapcsol be az aktivizmus, amivel el akarja érni, hogy törvényessé, engedélyezetté váljon valami.

Lehet szeretni vagy nem szeretni az aktivizmust – valóban megosztó tevékenység. Az emberek nem szeretik, ha megmondják nekik, mit csináljanak. Hogy érjünk el eredményt mégis valamiben, amit fontosnak tartunk?

Elsősorban vonzóvá kell tennünk a tevékenységet, és nem szabad idegesítőnek lennünk. A Giardinieri d’assalto olyan közösségi szervezetek tevékenységét mutatja be a gerillakertészet területén, amelyek egyszerre tüntetik fel a kertészkedés (és zöldségtermesztés, élelem-előállítás) hagyományát valami újdonságként az urbánus lakosság számára, ugyanakkor megtalálják azokat az érzékeny pontokat is a közösség szívében, amelyekkel rá tudják bírni az embereket, hogy együtt tegyenek valamit egy élhetőbb környezetért.

Ilyenek például azok az akciók, amelyek a szegényebb dél-olasz régiók munkanélküli fiataljait szólítják meg, a nehézipari övezetek környezetszennyezéstől megcsömörlött embereit, meg azokat, akik még nem vándoroltak ki (pl. Taranto). A nagyvárosi változat (pl. Milánó) főként a furcsább („innovatívabb”) zöldítési opciókat részesíti előnyben – konzervdobozokban, gyorskötözővel felerősített szárazságtűrő, pozsgás növények kihelyezése villanyoszlopokra, minioázisok kialakítása betonrengetegek között, vagy emlékparkok létesítése, melyeket sokszor magas kerítések vesznek körül, hogy a szennyezés ne érje annyira őket. Ezek hibridjei visszaköszönnek más olasz városokban is, az emlékparkok  sokszor a maffia áldozataira hívják fel a figyelmet.

Az olasz ellenállásnak nagy hagyománya van, és a mediterrán régió természeti gazdagsága ezt csak elősegíti ebben a helyzetben:

a legtöbb helyen – nagyon helyesen – olyan növényeket ültetnek el, amelyek őshonosak, megszokottak, nem tájidegenek.

Északon több zöldség, fa, délen több dekoratív, színes bokor, pálmák, kaktuszok vegyülnek el a többféle éghajlatot is elviselő növények között. A gerillakertész pedig úgy gondolja: a kert műveli és neveli a kertészt, nem fordítva, ugyanis az ültetés, propagálás úgynevezett forradalmi cselekedet, hiszen az életért van. Ide is be tud férkőzni az ideológia – meg kell jegyeznem, hogy ez egyes embereket elrettenthet attól, hogy bekapcsolódjanak az ilyen jellegű tevékenységekbe. Mondom ezt úgy, hogy történetesen osztozom ebben a gondolatban, hogy a természeti környezet és a szabadság eszméje ideológiától függetlenül értéket képez. Egy ilyen közösségi megmozdulásnak pedig végképp nem az kéne a célja legyen, hogy aztán megkérdezzék, mégis kire szavazol, vagy milyen eszmetörténeti művek állnak otthon a polcodon.

Az, hogy ez mind az urbánus környezetben születik, nem véletlen, ahogy az sem, hogy a mezőgazdasági tevékenység, a zöldségtermesztés és kertészkedés közege elsősorban a magánterület és a falusi környezet, az egész pedig tulajdonképpen egy ősi dolog: egyszerre az önfenntartás szükséges eszköze, illetve a szépség kibontakoztatása. Az öreg zöldségtermesztő, hajlott hátú nénik nem hiába mondják a gerillaakciókon résztvevő fiatalok előtt elhaladva, hogy „nem elég ám csak elültetni, vissza is kell járni hozzá gondozni” – úgy nem ér semmit, ha valami tájidegen fából beültetünk százat, aztán kilencven elpusztul belőle, mert nem marad meg. A közösségben hozzáértő fejekre is van szükség. (Az olasz filmben például agrártudomány-szakos egyetemisták is részt vettek.)

A zöldítés legális és illegális formái mellett azonban fontos kérdés az is, hogy ha zöldségtermesztésre adjuk a fejünket, akkor az mennyire lesz szennyezett élelem. Akik gyógynövényeket gyűjtenek saját célra, azok sem szedik le a kipufugógázzal, ólommal és egyéb vegyületekkel szennyezett növényeket az utak széléről, miért lenne ez másképp az urbánus környezetben, közösségi kertekben termesztett zöldségekkel?

A fent említettek közül a Cultivă Orașul kolozsvári székhelyű szervezet, amely közösségi kertészettel foglalkozik. Problémaként vetik fel, hogy nehezen tudják folytatni a tevékenységüket, mivel a városszéli kertes övezetek időnként átnyúlnak már az agglomeráció fennhatóságában álló területekre, ez pedig megnehezíti az adminisztrációt. Pedig lehetne itt is több közösségi kert, és úgy tűnik, szükség is van rá – mint ahogy szükséges az is, hogy a kistermelők átmentsék a rezisztens, régi növényfajok magjait, terméseit, és ezeket megosszák azokkal, akik palántákat szeretnének, vagy folytatnák valahol az ültetést (akár otthon, akár másutt). Az pedig talán még fontosabb, hogy egy-egy ilyen közösségi kertészkedés alkalmával a gyerekek is bekapcsolódjanak, ugyanis egyre aggasztóbb, hogy a városban felnövő gyerekek köszönőviszonyban sincsenek azzal, hogy honnan származik a élelmük, nem ismerik a növények jelentős részét és nem láttak még embert földet túrni, hacsak nincsenek rokonaik falun.

A növények véletlenszerű szétszórása, a biodiverzitás városi növelése, a méhlegelők kialakítása, a lepukkant területek rendbetétele, a közösségi térfoglalás és intuitív térhasználat ráfér Kolozsvárra is – szerintem. A romániai gerillakertészetről jelent meg már összefoglaló, világszinten pedig közösségi oldalak is elérhetők a témában. Addig viszont nézem, ahogy a bérház belső udvarán az építkezési törmelék közül kihajt a paradicsom.