Cristian Sandache neve nem ismeretlen a közösségi médiában aktív erdélyi magyar felhasználók előtt: a Galacon élő történész, publicista, egykori szociáldemokrata képviselő gyakran közöl a magyar–román megbékélésről, Erdély sokszínű múltjáról és jelenéről, legutóbb pedig azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy könyvet írt a székelység történetéről, amit be is mutattak Kovásznán.

A Știrile Transilvaniei (Erdély Hírei) portálon megjelent vezércikkében Sandache a történelem(tanítás) és propaganda kapcsolatát veszi górcső alá, kiemelve, hogy Erdély történetét a romániai tankönyvekben évtizedekig, generációk hosszú során át elferdítve tanították, és ez rendkívül káros hatással volt a román–magyar viszonyra. Az erdélyi történelmet ugyanis szinte kizárólag úgy mutatták be, mint románok és magyarok közti véres összecsapások sorozatát. Nem lehet tagadni, hogy voltak feszültségek a két etnikum kapcsolatában (amelyek néha egészen „radikális formát öltöttek”), de a régió társadalmi-kulturális élete túl gazdag ahhoz, hogy ennyire leegyszerűsítsük.

Erdély Romániához való csatolása (azaz 1920) után is megőrizte gazdag, soknemzetiségű és sokvallású örökségét, amely világosan megkülönböztette az Ókirályságtól, annak ellenére, hogy az erdélyi lakosság többsége román nemzetiségű volt. A magyarok és a németek (de a többi etnikum is) egy sajátos szociális-spirituális arculat kialakításának részesei voltak – főként a városi kultúra tekintetében –, és ezt az aspektust nem ártana jobban megismerniük az utánunk következő nemzedékeknek sem – mondja Sandache.

„Románként nem leszel kevésbé patrióta, ha elismered, hogy (például) az erdélyi magyarok igazi regionális brandet jelentettek, elég, ha arra a tényre gondolunk, hogy Erdély fejedelmei magyar származásúak voltak, a tartomány felépítési módja pedig (intézményi-szervezési szempontból) nagyrészt a régi magyar királyság intézményi formáit vette át.
A magyarok számára Erdély nemcsak azért fontos, mert hosszú ideig uralták politikai értelemben, hanem főként azért, mert a magyar nyelv és kultúra rengeteget köszönhet neki. Magyar tudományos és kulturális személyiségek sokasága származik Erdélyből, a magyar nemzeti öntudat számára pedig (különösen nehéz történelmi időkben) Erdély valóságos regeneráló otthonnak számított. Anélkül, hogy lemondanánk – mi, románok – a saját nemzeti-kulturális értékeinkről, a tisztelet és (főként) annak elismerése, hogy a magyar elem kivételes mértékben járult hozzá az erdélyi civilizációhoz (és áttételesen, a Romániáéhoz is később), a normalitás gesztusát jelenti”

– írja a szerző, és hozzáteszi: elsősorban a többségi románokra hárul a feladat, hogy aktívabban részt vegyenek az interetnikus kapcsolatok valóban normalizálódjanak, függetlenül a bármely oldalról érkező provokációktól.