Jelen szöveg a Contributors oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Az elnökválasztás második fordulója előtt az a román társadalomra háruló fő feladat, hogy intellektuális vitapartnert találjon Iohannis Elnöknek. Ellenkező esetben az Elnök továbbra is azt fogja hinni, hogy sem vele egyenlők, sem kortársai nincsenek. A közvélemény pedig – talán – megérti majd, hogy Iohannis Elnök arroganciája ugyanolyan nagy gond, mint Viorica Dăncilă ostobasága.

Az Elnök uralkodói elutasítása, hogy a mikroszkopikus Dăncilával találkozzon, a kiglancolt bunkóság méretes bizonyítéka,

de ez személyes ügy, csalárdul erényként tetszelgő nulla férfiassági eset. Még súlyosabb, az Elnök nem tett egyebet, mint hivatalosan legitimálta és erkölcsileg szentesítette azt a törésvonalat, mely vezetői engedéllyel rendelkező felvilágosultakra és elmaradott tőről metszett hülyékre, az Egyesült Államok volt majdnem-Elnökének (Hillary Clinton – a szerk.) szavaival élve, „deplorables”-ekre osztja az országot.

A tévéviták nem jelentenek kötelezettséget vagy demokratikus szabályt. Nem a tévévita hiánya a gond, hanem a vita elutasításának megindoklására használt érvelés. Ennek megfelelően Iohannis Elnök azt állítja, hogy nem kíván vitákon részt venni egy olyan párt képviselőjével, amely a románok ellen kormányzott. Ezt a gondolatmenetet követve az első fordulóban

az urnáknál megjelent választók 20 százaléka egy románellenes összeesküvés részét képezik.

Az érzékeny és szemérmes kommentátorok más érvet használtak: Dăncilă annyira hülye, hogy meg kell őt védeni a saját rossz hírétől. Egy tévés összecsapás a diogenészi Klausszal pőrén megmutatná Viorica Dăncilă hátrányait. Egy ilyen műsort, higiéniai okokból, bármelyik igazi polgár elutasítana.

Az érv tartalmas, de megkésett. Ezt a gondot korábban meg lehetett volna oldani, egy orvosi igazolás formájában, mely útját állta volna az elnökválasztáson a jelölt és fogyatékos Dăncilának. Csak remélni lehet, hogy ugyanez a fülcimpa és az orrgörbület antropometrikus mérésein alapuló igazolás a Szociáldemokrata Pártra (PSD) szavazók választási részvételét is megakadályozza majd, mentális alsóbbrendűség okán. Hiszen bármennyit is játszadoznánk demokráciásdit, a rassz az rassz! Érdekes, egyetlen civil szervezet sem vette védelmébe az effajta ideológia által célba vett román állampolgárokat. És még érdekesebb, hogy olyan emberektől érkeznek ilyenfajta megfontolások, akik – már régóta – a demokrácia és a jogállamiság feltétlen támogatóinak hiszik magukat.

Az utóbbi 30 év leginkább előrelátható elnökválasztása

szinte biztosan Klaus Iohannis Elnök győzelmével ér majd véget. A választás első fordulója – már – bejelentette a végső győztes nevét, de ez a megelőlegezett üzenet félrevezető. Kontinuitást sugall, miközben olyan mentalitásváltásoknak csinál helyet, melyek alapvető fontosságú változást vetítenek előre. A 2019-es év Romániája új kultúrába lépett, mely olyan erkölcsi szokásokhoz és politikai viselkedésekhez vezet, melyek eltérnek mindattól, ami – eddig – kollektív minta volt.

Ennek első jele a tét és feszültségek szokatlan hiánya. Eltűntek a vitatkozások, a néha bűnös párbaj és a szaftos szómenések. Senki sem sírja őket vissza. De helyükön a banalitások nemzeti fonója terpeszkedett el, mint ámbrás cet a diazepámon. Iohannisnak és Dăncilának (a felsőbbrendű kaszt részéről) semmilyen konkrét üzenni valójuk sem volt, annak ismételgetésén kívül, hogy

teljesen híján vannak bármilyen hitvallásnak.

Beindítottak néhány elhanyagolt betonkeverőt és komótosan felvonultak a közönség előtt: az EU-s és NATO-s előírásoknak való megfelelés, a jólét, mint örökös célkitűzés, az e-gész-ség-ügy és az ok-ta-tás, plusz Ro-má-ni-a, hogy mindenki tudja, hol tartják a választást. A független jelöltek tették teljessé a csoportképet, arról értesítve a megdöbbent közönséget, hogy ők függetlenek.

Nem világos, hogy kényszerűségből vagy iróniából, de jól fogadták ezt az atlétai karrierje végén lévő koalai tónust. Úgy tűnik, hogy a társadalmat összességében már nem érdeklik az ösztönzők, a szakítások és a meredek kanyarok. A közhelyfogyasztás a választók és a választottak kölcsönös felismerését biztosítja és ez elegendőnek tűnik. Ha van valami újdonság ebben az általános állapotban, akkor az a pozitív be nem avatkozás, egy marginális szerepvállalási forma, mely az imázst kedveli és már nem törődik tartalmakkal. A közömbösség decens formát öltött és egy diszkrét adag humort feltételez. A jelöltek – legfeljebb – sziluetteket mutatnak és nem várnak elkötelezettséget.

A politika könnyebbé vált

és – ezáltal – csatlakozik a biztonságos vagy legalábbis nem-turbulens folyamatok iránti általános igényhez. A román világ késznek mutatkozik arra, hogy szó szót követve haladjon tovább és többé ne álljon meg minden egyes gond küszöbén. Ennek az általános tűzszünet felé történő elmozdulásnak az okai arról árulkodnak, hogy nem pillanatnyi kisiklásról van szó.

Először is az idő, vagy egy akadémikus kovakő-szóval, a nemzedékváltás. Az új politikai rezsim alapítása után 30 évvel az általános értékek, az opciók, a szimpátiák és az antipátiák már nem ott vannak, ahol létrejöttek. Az 50 év alatti választók már nem emlékeznek a régi díszletre és már nem ismernek magukra az ezen adatok által generált politikában.

Nem nehéz megsejteni, hogy a diaszpóra a változás másik jelentős tényezője. Csaknem 4 millió román máshova kerülése létrehozott egy párhuzamos valóságot, amelynek az országon kívül van az alapja.

És egy mítoszt: a diaszpóra, mint választási szuperhatalom.

A diaszpórában élő románok kommentátorok által gyakran ünnepelt szavazási ereje potenciálisan óriási, de valójában kicsi. Nagyjából csak a diaszpórában élő románok 15 százaléka szavaz. Ez az arány 2019-ben ért el egy maximumot, de továbbra is szerény marad és teljesen érthető egy földrajzilag óriási területen szétszórt és csak a statisztikákban és a vezércikkekben homogén csoport részéről. A diaszpóra igazi arányát nem a szavazási erőben kell keresni, hanem a haza visszavezető csatornákon zajló óriási befolyásolási képességben. Az otthon maradt családokat masszívan befolyásolják majd az eltávozottak tanácsai, értékei és sikere. Ott, ahol az eltávozottak aránya a moldvai szint alatt van, Bukarest közelsége pedig felszívja a belföldi migránsokat, a PSD túlélési ereje erős. Ez látható délen. A PSD és Viorica Dăncilă legegyértelműbb győzelmei Teleorman, Gyurgyevó (Giurgiu) és Olt megyékben voltak.

A román közélet légkörét módosító másik erő a felhalmozott és a sokkoktól fokozatosan megkímélt 30 évnyi élet által megerősített tapasztalat. 1990 után az erőszak teljesen eltűnt a politikai életből. A 90-es évek elején zajlott privatizációk sokkja is szertefoszlott. A munkaerő migrációja csökkentette a szociális konfliktusokat és jelentősen gyengítette a szakszervezeteket.

A román társadalom életében 2007-ben volt az utolsó sokk,

amikor bekerült az Európai Unióba. A hatások figyelemre méltók, de drámaiságtól mentesek voltak. Az EU-tag, de az euróövezethez nem tartozó Romániára csapást mért a 2008–2009-es válság, de a hatás, bár komoly, mégis feldolgozható volt. Máshol jelentkezik az EU-s jelenlét legfontosabb következménye: a politika és a közvélemény figyelme az igazságszolgáltatás felé fordult. Az EU befolyása alatti összpontosítás az igazságszolgáltatásra etikai témák és általános erkölcsi jelszavak felé terelte a városi köröket.

Mára már nyilvánvaló a társadalom moralizálódásával járó veszély, a PC-gondolkodás kezdetleges formáinak és egy be nem vallott elitista neurózis megnyilvánulásainak a megjelenésében.

A képzett városi lakosság kifejlesztett egy elválasztó felsőbbrendűségi komplexust,

mely lehetővé teszi számára a falvak és a kisvárosok környezetének az erkölcsi leminősítését. A PSD-re szavazás megmaradását egy erkölcsi hiányosság rovására írják és a civil-városi monopólium alatt álló Románia felsőbb érdekei ellenfelévé változtatják. Akinek még maradt kedve elemezni ennek az áramlatnak a sikerét és terjedését, az egy még aktív történelmi katasztrófa nyomaira fog bukkanni. 1989-ben egy generálni képes polgárság híján (a fejletlenség és a kommunizmus gondoskodott erről), a demokráciát egy posztkommunista pótlékkel helyettesítették. Ezt a valamit most a demokrácia elitista másolata bontja le, amit egy EU-s jogi szultánság keretei között valósítanak meg. Így jutottak újdonsült elitjeink oda, hogy azt higgyék, a demokrácia erények bajnoksága, amit nyilatkozatokkal és imázzsal lehet megnyerni. A következő lépés – nem túl sok idő múlva – elvezet majd ahhoz a kérdéshez, amit a Nyugat már feltesz magának:

minek nekünk demokrácia, ha vannak elitjeink?

Mindezen tényezők és altényezők felett a román világ a történelem igazolt menetéből begyűjtött meggyőződéssel él. Arról a benyomásról van szó, mely szerint a dolgok elrendeződtek és már semmi sem szakíthatja meg vagy módosíthatja brutálisan az élet menetét. A tömeges erőszak, a háborúk és a forradalmak eltűntek a múltban. Valószínűleg a demográfiai arány Európa egyik végétől a másikig tapasztalható csökkenése is elősegítette ezt a benyomást. Úgy tűnik, a kimerült és harcosok nélkül maradt politika és történelem békét kötöttek.

Az elnökválasztás és a viták hiánya egy 30 éve tartó pacifikálás logikus eredménye. A Pax Román(a) uralkodik.